Szepesi Kornél regényrészlete

liaye/lomography felvétele

Betolakodók

Anyu mindenféle állat képében van jelen az életemben. Hatévesen kezdődik. Anyu így vigyáz rám, hogy ott van mindenütt, mellettem, hogy ne legyek elveszett, hogy mások ne bántsanak. Mikor Frida bejött a képbe, anyu csak szerette volna, ha ezt nem cseszem el.

Frida szeretett volna elvinni egy számára fontos helyre. Kényelmetlenül érzem magam, mikor megérkezem. Nemcsak amiatt, hogy nem tudom ezt megfizetni, hanem mert egyáltalán nem tartozom ide. Minden vendég feltűnően jól öltözött és idősebb nálam. Elhúzódnak az egyik egy asztaltól. Közelebb lépve látom, egy életnagyságú keresztesvipera tekereg a Frida melletti széken. Látom a vendégek rosszalló tekintetét, főleg a női vendégekét, nehezen tudják leplezni. Kiver a víz, mikor leülök a vipera mellé, és az illemszabályoknak megfelelően köszöntöm Fridát. Nem tudom levenni a szemem a vipera szájából pár másodpercenként előbukkanó, kettéágazó nyelvről. Frida int a pincérnek, vörösborból két pohárral. Az idegességtől libabőrös lesz a karom, takargatnom kell. Frida erős férfinak ismer, most csodálkozik, hogy mennyit változtam, amióta nem láttuk egymást, de rögtön magáról kezd beszélni.

Azt fejtegeti, hogy látott egy sorozatot egy férfiról, pontosabban az agyműködéséről: ha veszély éri, vagy ha evéssel, ürítéssel, szaporodással kapcsolatos ingereket észlel, elkezd automatikusan viselkedni, követve primitív ösztöneit. Megjön a borunk, a pincérnő óvatosan teszi le az asztalra, szinte idelöki nekünk, zavarban van, sietve távozik. Láttad, hogy nézett rám ez a nő, kérdezi Frida, ez a senki, ilyet is csak nőktől lát az ember. Biztos azt nézi, mi van rajtunk, hogy nem illünk ide. Itt a városban gyűlölik a falusiakat. Egy nő falun csak a férje által lehet valaki, ezt gondolják. Hallgass már, fakad ki belőlem, és Fridára nézek, aki meglepetten húzza szemöldökét. Á, mindegy, legyint, lezárva a gondolatmenetet, tele van már a fejem. Kisssfiam, sziszegi anyu, te hagyod, hogy legyintgessssen neked? Anyu pikkelyes bőre barátságtalanul kifehéredik, hámlani kezd. Ujjaim hegyével felcsippentek róla egy darabot, és az asztal közepére helyezem. Késztetést érzek, hogy a számba vegyem. De mégsem teszem, továbbra is az illendőség szabályait követem, alkalmazkodom. Aztán félreérthetetlen utalást kapok Fridától, ne szégyenlősködj, mondja testbeszédje, és tudom, arra gondol, hogy hiszen mi is cseréltünk már testnedveket, miért most kezdenék el pironkodni amiatt, hogy egy falatot kaphassak anyuból, hiszen ő az a nő, aki megszült, ez csak a teste, a már halott teste, valami élőnek a múlt ideje, befejeződött, nem számít, nincs többé jelentősége.

A hétvégéket Frida a gyerekével tölti. Nem szeret róla beszélni. Ilyenkor nyilvánvalóvá válik számára a családja, a múltja, jelene, kézzelfoghatóvá válik egy gyerek, akit nem lehet visszacsinálni, letagadni, aki az életének egy olyan része, amely másvalakihez tartozik, egy másik férfihoz. Falatozom anyám bőréből, közben elmesélem Fridának, én úgy gondolok a gyerekkoromra, mintha egy másik életben történt volna, nem is hozzám tartozna. A kígyó közben a testemre tekeredik, körülfonja a székemet, nyelve hegyének rezgése, fejének tartása ‒ mind arról tanúskodik, hogy vigyáznom kell, mit beszélek. Lenyűgöz Frida jelleme, a készülődés minden találkozás előtt, a vágyakozás az est kimenetelére, éhség, szomjúság, féltékenység, szex, alapvető szükségletek férfi és nő között, érintés, simogatás, feszültség, egymás természetes vadsága, szagok; ismerjük a másik savanyú leheletét, tudunk a szuvas fogáról, a fájdalomról, az anyajegyekről intim helyeken, a testszőrzet elhanyagoltságáról, ami ösztönös vonzalmat gerjeszt bennük. Miután elfogyott a bor, madártejet szolgálnak fel. A pincér mintha hungarocellből vagdosna apró szigeteket a tányérunkba. Gusztusos fehér csészében tálalják az előételt. Hallgattunk. A boldogságra való képtelenség, az érzelmi elhagyatottság megmutatja azt a szinte áthidalhatatlan távolságot, amely azóta keletkezett, hogy lefeküdtünk egymással. Az étteremben a vendégek kezdik megszokni a jelenlétünket, elfogadják ártalmatlanságunkat, mindenki nyugodtan vacsorázik, az asztalokon gyertyafény szolgáltatja a meghitt hangulatot. Az apró színpadon hosszú, ősz hajú hölgy zongorázik. Halkan, szinte suttogva énekel. Ilyenkor a szövegre szinte senki sem figyel, az asztaloknál nem szakad meg a beszélgetés, kés és villa zörgése hallatszik. Frida töri meg a csöndet. Ma már mindenkinek van véleménye, és nem tartja magában. Belekiáltja a világba, véleményt nyilvánít, ugyanakkor a hangos kisebbséghez képest a többség elnyomva érzi magát. Közben megérkezik a főfogás, nekem a nyers bélszín, Fridának a véres marhalapocka almával és sütőtökpürével. Anyu cigarettázik, mennyibe fog mindez kerülni, sziszegi. A pincér a szomszéd asztalnál most fejezett le egy angolnát. Én is kifejtem a véleményem. Pontosabban anyuét, az ő gondolatait közvetítem. Szerinte nem helyes, hogy mindenkinek van véleménye, mert a legtöbb embernek igenis meg kell mondani, mit akar, hogyan jó neki, és be kell osztani még a pénzét is, különben elszabadul a pokol.

Hüllőagy, mondom ki hangosan, és az asztalra csapok, megtörve az étterem csöndjét, magamra vonva a figyelmet. A zene is megáll, a zongorista egy pillanatra hátratekint a válla felett, ujjait görcsös pózban a billentyűk felett tartja. Aztán pár pillanat múlva minden visszatér a régi kerékvágásba. Az emberek beszélgetni kezdenek, én zavartan mosolygok és bocsánatkérően pislogok. Ekkor a pincér odajön. Anyu közelebb csúszik hozzá, próbál rátekeredni, de a pincér nem hagyja magát, Frida pedig legyint, jelezvén, nem kérünk semmit. A pincér mégsem tágít. Köténye alól előhúzza a mobilját, és hangosan felolvassa a következőt:

Valójában az agyban található idegsejtek egyszerre több funkciót is képesek ellátni, ahogyan ezt egy korábbi cikkünkben már megírtuk. Ezzel szemben széles körben elterjedt az az elképzelés, hogy az agyunk három, egymástól jól elkülöníthető részből tevődik össze: a legbelső az úgynevezett hüllőagy, amelyet ösztönös működésekhez kötnek, a középső réteget az ősi emlősöktől örökölt struktúrákkal azonosítják, és az érzelmekhez kapcsolják, a harmadik réteg pedig az úgynevezett neocortex, amely az emberben különösen fejlett, és amelyről gyakran azt feltételezik, hogy az előző két szint működését szabályozza. A pincér elrakja a telefont, visszasétál a pult mögé, törölgetni kezdi a poharakat. A szomszéd asztalnál egy nő kiveszi a mellét, szoptatni kezd. Ribanssz, sziszegi anyu. Egyszer csak észreveszem, hogy egy játék babát szoptat. Ne nézd, Jancsó, nem illik, mondja Frida. Láttam már ilyet, folytatja, biztosan elveszítette a gyerekét, és így dolgozza fel. De akkor sem illik nézni! Főleg, ha ilyen jó melle van, igaz, teszem hozzá. A nőknek semmi bajuk nincs azzal, ha egy férfi megbámul egy másik nőt, hacsak nincs jó melle, igazam van? Sszuper, sziszegi anyu, aztán megtörli a száját.

A szomszéd asztalnál ülők kellemetlenül fészkelődnek. A negyvenes éveikben járnak, a férfi nem igazán vonzó, a nő viszont feltűnően csinos. De ez láthatóan nem egy randi, már túl vannak azon. Nem valószínű, hogy van gyerekük, inkább az a fajta pár, akik utazgatnak, konditerembe járnak, isznak, élvezik az életet, nem akarnak gyereket, mivel az korlátozná őket a szabadságukban. A férfi olyannak tűnik, aki lenézi a családos férfiakat, nem érti, hogyan képesek úgy élni, hogy elveszítik a sármjukat, márpedig elveszítik, amint elvesznek egy nőt, és gyerekük lesz. Jön az éjjeli zabálás, az időhiány, az otthon ülés, miközben annyifelé járhatnának a világban. A nők nem mosolyognak rájuk többé, nincsenek kacsintások, mi ez, ha nem elviselhetetlen átok egy férfi számára? A feleségükkel egyáltalán nem, vagy pusztán félévente szexelnek, holott előtte habzsolták az életet, a házasság előtt úgy gondolták, velük ez soha nem történhet meg, ők mások lesznek, mint a szüleik. Az teljesen más, amikor egy férfi úgy születik, hogy eleve ronda, sziszegi anyám, a génjei miatt elhízik, vagy pattanásos a bőre, fiatalkorától hozzászokik, vagy ha nem is, megtanulja kezelni ezt az állapotot, beilleszkedik a társadalomba, nagy nehezen, de választ egy hozzá illő, ronda nőt, és élnek szépen, békességben. Frida forgatja a szemét, sóhajtozik. Ezeket a gondolatokat kimondtam, vagy csak gondoltam? Elfogy anyu bőre, az utolsó falat is feloldódik a számban. Frida nem mondja ki, amit gondol, de a sóhajtásokban minden benne van.

A sokadik pohár vörösbortól kezd halványulni anyu jelenléte. A bor elnyomja bennem, és képes leszek kettőnkre figyelni. Csak Frida és én. Kettesben az asztalnál. Az étterem otthonosabbá, a pincérek udvariasabbá válnak. Frida kéri a számlát, nem jövök zavarba. A nő összecsomagolja a műbaba holmiját, és visszateszi a babakocsiba. Későre jár, ágyban a helye.

Szepesi Kornél (1988, Szeged)

Író. Első regénye 2026-ban jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában Betolakodók címen. Portréját Kiss Dániel készítette.