Havran Kati verse
liaye/lomography felvétele
Andalúz képeslapok
felfelé tartottam az Alhambrához
amikor glóriát vont az íriszek köré a lemenő nap sugara
zsebemben ott lapult a kulcs
a kulcs a múlthoz
te adtad nekem innen is üdvözöllek
szívélyesen
szívélyes üdvözletemet küldöm az Alhambra lábától
az íriszek szirmain átszüremlő fény
erre évek múltán is tisztán emlékszem majd
a fény ahogyan
a leheletvékony szirmokon táncol
biztosan kíváncsi vagy milyen volt az a tánc
hogyan táncol a lemenő nap sugara az íriszek szirmain
az íriszek ott nőttek
ott az Alhambra lábánál
elsőként ezt kérdezed majd meg
mikor találkozunk
letűnt idők emlékezetéből sarjadnak
az íriszek
a sötétben mozgolódnak aztán
kacskaringózó hajtásaik utat törnek felfelé
hogy a fénnyel kacérkodhassanak
mellettük kacskaringóztam felfelé
zsebemben a kulccsal
a szűk ösvényen
lábamnál az íriszekkel
az Alhambra nem más mint én magam
igen a képeslapon az én vagyok
erre gondoltam
ahogy a lomha napsugár lassan szilánkosra töredezett
az íriszek szirmain
ahol bőröm véget ér
ott kezdődnek a fal mintáinak kanyarulatai
nem állatok
sem emberek
kacskaringók
keszekuszán fonódnak össze gabalyodnak egymásba
és mégis testek igen testek látod ahogy kirajzolódnak
összeölelkeznek kontúrjaik egybeolvadnak
a bőröm a kacskaringók az olajos testek
szövevényes mintákat szőnek közösen
az olaj patakokban csordogált kígyózott közöttük
a mórok a lágyan csillogó víztükör mellett hevertek
a barna testekre olaj csöppent
hosszan néztem őket a buján tekergő testek játékát
az olajos bőr csillogását
nem is tudják
honnan is tudhatnák
ezek az olajban fürdő testek
hogy a reconquista előszele már meglegyintette őket
hogy ódon falaim a dekadens végjáték első felvonását nézik
nézd több vagyok mint a kulcs túlnőttem magamon
a palota függönye meglebben
a fuvallat végigsöpör a fal kacskaringós mintáin
rátekeri őket ujjaimra
andalúz falu fehér templomában
hullámzik az oltárra terített abrosz csipkével szegett széle
követem a kanyargását
a gyertya lángja fölött izzik a levegő
belefeledkezem a látványba
ahogy az izzó levegőn túl fodrozódik a csipkeszegély a falon
terpeszkedő fekete kereszt alatt
a falu szélén
pont ebben a pillanatban dermed kővé
három szerelmes hercegnőt szöktető mór
látod ők azok miért nem hiszed
megismertem a három sziklát
egykor mindegyik test volt
élő napbarnított burjánzó
igen ez a három napsütötte szikla
ők voltak azok ez teljesen egyértelmű
a három szerelmes hercegnőt szöktető mór
a lovaik vajon azok hova menekülhettek vagy kővé dermedtek azok is
az átkok vajon a lovakat is kővé dermesztik
hiába adtad nekem a kulcsot
ha kővé dermedtél te is
bennem valahogy
mit csináljak vele nem mondtad meg
nézd ezt a képeslapot még elküldöm borítékba teszem mellé a kulcsodat
a képen a fehérre meszelt templom én vagyok
ez az utolsó üdvözletem
az a barna szempár a költőé Granadában az árnyékos utcán ott a parton
igéz-e vagy átkoz ezen sokáig gondolkodtam
lehetett-e ez a legszebb Andalúziában
lehetett-e ez a legszebb a barna sugárzó szempár még akkor is ha átkot szórt
a költőé aki néhány centért árulta a lelkét
de először versbe foglalta kecses mozdulattal nyújtotta át
bőre is barna volt vajon az ősei közül hányan voltak almorávidák és hányan almohádok
erre gondoltam közben fizettem
a teste vajon olyan buján tekereg-e mint azoké a palotában
melynek lábánál a fodros íriszek nőttek
végül mégis romokba dőlt
aztán jött Preciosa
karján hullámzott csipkéjének megsárgult szegélye
együtt rakosgattuk újra a téglákat
a hasábok közötti hézagokat emlékekkel tapasztottuk össze
házunk teherbírását emlékeink sűrűsége határozza meg
Preciosa forró tenyerébe vette kezemet
tenyere melege átjárta bőrömet
kérdőn nézett rám
a múlthoz volt kulcsom
Preciosa
a jövőhöz sosem
néztem rá szomorúan
Megjelent az Irodalmi Szemle 2026/4-es lapszámában
Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható az egyes lapszámok nyomtatott és pdf-változata is.
Havran Kati (1991, Vágsellye)
Költő, kritikus, újságíró.