Nyilas Atilla verse
Marko Slavkovic felvétele
Béke
Szentpéteri Nagy Richardnak
Ahogy közeledett szeptember vége,
a büfében meg-meghívatta magát,
hogy ennyi meg annyi nap múlva lesz
vagy napja volt a születésnapja,
esetleg éppen aznap.
A tizenhatodikat ünnepelte,
amikor először csatlakozott
a körtéri társasághoz,
egy házibuliban hallották,
hogy volt ott egy srác,
aki részegen József Attilát szavalt,
és kíváncsi lett rám.
Napokon belül történhetett,
hogy a parkvégi hentesnél
kérdezgette a sorban állókat,
ki melyik csapatnak drukkol,
én a magyar válogatottat mondtam,
beszélgetni kezdtünk,
úgy belemerültünk, hogy hazakísért,
aztán én őt, és ő megint vissza,
nem is tudom, hogyan hagytuk abba,
és másnap arra érkeztem az iskolába,
hogy van egy új szerelmes barátom.
Szóba került egy divatos költő,
egyetértettünk, hogy nem is olyan jó,
legalábbis magyarul,
de találtam tőle egy nagyon szép verset,
mondta ő, mire rávágtam:
A völgyben egy katona alszik.
Minden pénteken és szombaton
Szentimreváros szívében,
a Gombánál jött össze a galeri,
buliba mentünk vagy rendezvényre,
de ha sehova, az se volt baj,
bársonyosan teltek óráink.
Többen is fölkerestük
Abádi téri otthonukat
kiskutyák keresztelése alkalmából,
kék szalon, családi címer, zongora,
játszott rajta egy keveset,
a Középeurópai Hobo Bluest
két saját versszakot betoldva énekelte.
Mintha néhányan egy órával korábbra
kezdtünk volna járni a Körtérre,
kicsit odébb, Imre herceg szobrához,
hogy nyugodtan eszmét cserélhessünk,
s egy művészcsoportot meglátogatva
szalonbővítést fontolgattak miattunk.
Előfordult, hogy az utcán szólongatva
találtam meg ismeretlen helyen.
A sokállomásos kocsmaút bázisunkról
a Villányi út felé kerülve,
az Alkotáson át a Várba,
a Régi Országház étterembe vezetett,
pincehelyiségben, gyertyafényben,
hosszú asztalnál boroztunk,
Erdélyországban oláh csorda jár,
de győz a szittya fergeteg, daloltuk.
Ő volt az, aki egy szilveszteri buliban
a magyar elhangzása után
rákezdett a székely himnuszra.
Istenélményemet követően
a keresztény vallás felé fordultam,
ő ismertetett össze a pappal,
akihez privát hittanra jártam,
a kezdeti Kruspér utcai misék
a régi magyar himnusszal
a legmeghittebbek közé tartoztak.
Tizennyolc évesen keresztelkedtem,
és drága régi keresztapám mellé
személyében lett egy velemkorú is.
Tőle tanultam el
panyókára vetni a zakómat,
s nyelvhasználatomra szintén
jelentős hatást gyakorolt.
Az első emberek egyike,
akinek verset mutattam magamtól,
vagy húsz év múlva Pozsonyban
szó szerint tudta idézni
egyik irredenta zsengémet:
„Választott hazám: Magyarország
az égi térképek szerint”, és hasonlók.
Magával vitt néhány összejövetelre,
csak később értettem meg,
hogy a demokratikus ellenzékkel
esett akkor találkozásom.
A figyelmeztetés ellenére
nem fogtam föl a veszélyét,
hogy a kölcsönkapott Beszélőt
a metróállomáson nézegessem.
Több ízben ugyanaz a lány
foglalkoztatott mindkettőnket,
vagy más ügy miatt merült föl,
vajon neheztel-e a másik,
amely gyanút megegyezésünk szerint
„béke” köszöntéssel oszlattunk el.
Egy körtéri presszóban,
melynek népnyelvi neve Zenés volt,
az Egy szál harangvirág…-ot kérte
Symphonia szóval a névnapomra.
Bár olykor sokáig nem találkoztunk,
nem idegenedtünk el egymástól —
ő az én édes dzsentrim,
és most már maradjon is az.
Nyilas Atilla (1965, Budapest)
Költő. Legutóbbi kötete: Való igaz (2025). Portréját Stekovics Gáspár készítette.