Fráter Zoltán levele Karinthy Frigyeshez
Csillag Erzsi felvétele (Petőfi Irodalmi Múzeum)
Kedves Frici,
gondoltad volna, hogy ennyi fénykép készült rólad, és hogy ezt valaki össze fogja gyűjteni? Mert ez történt: fotográfiáid mindmáig legteljesebb tárát kötetbe rendezve jelentette meg a Petőfi Irodalmi Múzeum, régi rajongód, Kovács Ida szerkesztésében. Jó, gondolhatod most, miért ne lehetne a filológusok munkája ez is, ha jobb dolguk éppen nincs. Tudnod kell, hogy a kiadvány annak a hajdani Fototéka-sorozatnak megújított, teljesebb darabja, amely nagy íróink (mit szólsz?) fényképeit már évtizedek óta a nyilvánosság számára is elérhetővé teszi. És gondoltad volna, hogy a könyv bemutatójára annyian összesereglenek a múzeum dísztermében, és a vendégek egy része a szomszéd szalonba szorulva, kivetítőn nézi majd az eseményt? Kovács Ida a szép számú közönség körében is meghitt, szinte családias hangulatban beszélgetett alkalmi hármasunkkal, Dragomán György íróval és unokáddal, Marcival, aki népszerű író és sikeres színigazgató-rendező, de ezt úgyis tudod. Dragomán úr remek kisesszét olvasott föl egyik képedről (éppen jössz ki a Balatonból), és én is mondtam néhány szót. Albumodról azonban eszembe jutott – mily ritka pillanat – pár gondolat, helyesebben inkább megfigyelés, még pontosabban kérdés, ezeket szeretném megosztani veled, mint legfőbb illetékessel.
Fotóid folyamát szemlélve csakhamar olyan érzésem támadt, mintha életrajzot olvasnék (hűha, már régen meg kellett volna írni, valóban), és egészen közelről leshetném meg bizonyos napjaid villanásait nyolcéves korodtól a siófoki végzetes zuhanásig. Mindeközben a képeknek legalább kettős olvasatuk van: az egyik természetesen rólad szól, a másik viszont a magyar történelemről. Az, hogy 1918 szeptemberében az Angol Parkban virslievő viadalon zsűrizted a hátrakötött kezű versenyzőket, nem csak vállalkozó kedved mutatja, hanem azt is, hogy a világháború utolsó heteiben, hónapokkal a nagy összeomlás előtt vidám vetélkedőt rendeztetek a leromlott, éhező hátországban, mert valahogy, veled, fellépéseddel elviselhetőbbé lehetett tenni a szörnyű időket. Itt van az a felvétel is, amelyet Desiré regénybe foglalt az Édes Anna utolsó fejezetében, ahol Druma ügyvéd és kortese Kosztolányiról csevegnek, és nem tudják eldönteni, kikkel tart, vörös volt-e vagy fehérterrorista, hiszen 1919-ben Pogány József népbiztossal fényképezkedett a Vérmezőn. „– És mit csinált ott vele? – tudakolta az első kortes. – Nézte – felelte Druma, titokzatosan.” A fotográfián világosan látszik, hogy veled beszél a népbiztos, aki egyébként évek óta újságíró kollégád volt, Kosztolányi pedig csakugyan oldalt állt, és mindezt „nézte”.
A rólad beszélő képek több esetben olyan hatást keltenek, mintha életműved illusztrációi lennének. Amikor a táblára írt sajátos matematikai egyenlet (x négyzet négyzetgyök Napol per logaritmus Fedák a négyzeten) előtt magyarázol, nemcsak az Érvényesüléstan sorai ötlenek fel, hanem a Tanár úr kérem szeren lógó diákja is, aki „Az élet értelme másodfokú egyenletekben” címmel oldja meg a világnak rejtélyét. Osztályteremben ülő színésznőknek tartasz órát „Számon kérem az iskolapénzt öt színészkisasszonytól” felirattal, utalva a „Visszakérem az iskolapénzt” című kabarétréfádra. Az a trükkfelvétel, amelyen a fejed ötféle irányból látható, vagyis más-más profilt mutatva, önmagadat megsokszorozva ülöd körül az asztalt, mi más lenne, mint a Legenda az ezerarcú lélekről képi megfelelője? Amikor a szentendrei amatőr filmezés önfeledt percében egy véletlenül eléd szaladt kiscsirkét emelsz a tenyeredbe, ki ne gondolna napilapban megjelent első versedre, A napba néző kis csibe szakaszaira vagy a Vak csibe esetét megörökítő novelládra?
Mindemellett meg kell vallanom, helyenként némi idegenségtapasztalat színezi át a kötet lapjait. Jellemző módon sokszor álarcban, álöltözetben mutatkozol, valóságos akcióművészeti megmozdulásokat alkotva. A műtermi fotók és a csoportképek mellett a monográfiával felérő könyvben rendszeresen felbukkannak szerepjátszó, olykor teátrális beállítások. Ha idegenkedtél volna is a szerepléstől, előbb-utóbb kénytelen voltál – nem csekély öniróniával – beletörődni a személyed iránti olthatatlan érdeklődésbe. A Színházi Élet képekkel bizonyítja, hogy felfedezted a legnagyobb magyar költőt (Keleti László színművész alakítja), bűvészmutatványokat adsz elő a hetilap kedvéért, kecses szobrot ölelgetve pózolsz a Gellért fürdőben, és úgy teszel, mintha hason csúszva vetnéd magad az uszoda vizébe. Szilveszteri jelmezes mulatságon cowboynak öltözöl, pszichotechnikai kísérleti laborban méred képességeidet. Mindez nemcsak sokoldalúságod, játékosságod bizonyítéka, hanem elhatárolódás is az elégtelennek vélt írói léttől, a kizárólagos irodalmi feladatoktól, a maradéktalan azonosulás lehetetlenségének tanújeleként.
Kortársaid közül leggyakrabban Kosztolányival, Móriczcal és Babitscsal állsz a lencse elé, de más Nyugat-szerzőkkel közös felvételek is önkéntelenül jelzik különállásodat. Egyik kezedben cigaretta, a másikban notesz, a csoportosulás szélén állsz (gyakran más alkalommal is), aztán Laczkó Géza és Füst Milán között, lehajtott fejjel ülsz a Zeneakadémián rendezett, negyedszázados Nyugat-jubileumon, és úgy tűnik, mintha aludnál, pedig csak ott is, akkor is jegyzetelsz. Életed képes története leplezi le megrendítő magányodat, azt, hogy közkedvelt Friciként a legbarátibb társaságban is egyedül vagy.
Magányos harcos, aki nem akarta megismerni a világot, mert azt akarta, hogy a világ ismerje meg őt, városi gerilla, aki csak önmagára számíthatott a kőrengetegben. Utolsó fotóid egyike útlevélkép, amely azt jelzi, hogy 1938 januárjában útlevelet kértél és kaptál. Sok efféle másodlagos ismeretet rejt az album. A megrögzített pillanatokat nézegetve mégsem tudom megmondani, az égő szemű, mindenre kíváncsi gyerekből, a gunyoros kamaszból hogyan lett betegségektől, gondoktól elgyötört híresség? Hol romlott el a világ, és hol romlottunk el benne? Hová akartál utazni 1938-ban? Kérdőre vonlak majd, ha eljön az idő, talán nem is túl sokára.
szeretettel
Zoli
Fráter Zoltán (1956, Szob)
Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense, modern magyar irodalmat tanít, különös tekintettel a Nyugat folyóirat történetére és Karinthy, Kosztolányi, Krúdy életművére. Színműveket, pódiumjátékokat és groteszk kisprózát is ír. Főbb művei: Osvát Ernő élete és halála (kismonográfia, 1987), Legendaszerviz (apró történetek, 1997), Hagyomány, hatás, iszony (esszék, 2012), Karinthy, a városi gerilla (dokumentumesszé, 2013), Szerelmes Budapest (irodalmi háromszögek, 2015), Magyar irodalom fiataloknak (2016).