Anton Marec – A Hét­for­rás­nál

Só­haj­tott egy na­gyot, majd lá­bá­val le­so­dor­ta a fel­ső lép­cső­fok­ról a ha­vat, és le­ült a step­pelt vi­har­ka­bát­já­ra. A né­hány órás gya­log­lás fá­ra­dal­má­tól és a me­len­ge­tő nap­tól el­bá­gyad­va el­szen­de­rült.
Nem éb­resz­tet­te fel sem a hó csi­kor­gá­sa, sem a kö­ze­le­dők ne­héz li­he­gé­se, akik az ala­csony feny­ves­ből buk­kan­tak elő. Elöl ment a nő, szo­ro­san mö­göt­te a sán­ta fér­fi.

El­ért a Hét­for­rás­hoz. Előt­te va­kí­tó­an fe­hér érin­tet­len hó­ré­teg­gel bo­rí­tott tisz­tás, mely­nek szé­lén fá­ból épült há­zi­kó hú­zó­dott meg. Kis ide­ig tü­ze­te­sen vizs­gál­gat­ta, mint­ha ös­­sze­ve­tet­te vol­na a ben­ső­jé­ben ki­ala­kult el­kép­ze­lés­sel. Az­tán ke­reszt­ben át­vá­gott a tisz­tá­son és meg­állt a lép­csők előtt. Az aj­tón erős re­tesz, az ab­lak­táb­lák zár­va. Rá­döb­bent, hogy hi­á­ba jött. A ma­kacs­ság, ahogy a fér­fi vi­as­ko­dott ma­gá­val meg a vas­tag hó­ta­ka­ró­val, tisz­te­let­re mél­tó volt. A nő szem­mel lát­ha­tó­an fi­a­ta­labb. A test­tar­tá­sa és egész lé­nye sze­rint biz­to­san vá­ros­ban nőtt fel.
Át­vág­tak a tisz­tá­son a friss nyo­mot kö­vet­ve, és meg­áll­tak a há­zi­kó előtt.
– Hát ez meg mit ke­res itt? – kér­dez­te a fér­fi, hang­já­ban né­mi el­len­szenv­vel.
– Hagyd! – mond­ta a nő csen­de­sen, mint­ha nem akar­ná fel­éb­resz­te­ni az al­vót.
– De hát mi­ért? – ér­tet­len­ke­dett a tár­sa. – A fe­ne egye meg, mi­ért egy ide­gen…
– Hal­kab­ban – nyug­tat­gat­ta a nő. – Fel­éb­red, s az ros­­szabb lesz. Be­me­gyünk há­tul­ról!
– De hát mi­ért? – is­mé­tel­te fejcsóválva a fér­fi. – Mi­ért kell buj­kál­nom? El­vég­re ott­hon va­gyok!
Az is­me­ret­len ki­nyi­tot­ta a sze­mét. Kis ide­ig za­var­tan né­zett kör­be, az­tán hir­te­len fel­ug­rott és le­sza­ladt a lép­csőn, s köz­ben egy­re is­mé­tel­te: Bo­csá­nat… bo­csá­nat…
A sán­ta fér­fi mit sem tö­rőd­ve ve­le fel­ment, és ne­ki­lá­tott, hogy el­sö­pör­je a ha­vat az aj­tó elől. A nő kö­vet­te, de az is­me­ret­len me­redt te­kin­te­te meg­ál­lí­tot­ta őt. Meg­is­mer­te a fér­fit, ő is a nőt.
– Üd­vö­zöl­lek, Peter!
– Szer­vusz, Da­na – nyúj­tot­ta ke­zét a fér­fi. A nő gon­dol­ko­dás nél­kül el­fo­gad­ta, és ke­mé­nyen meg­szo­rí­tot­ta.
– Nem jön­nél bel­jebb? Fő­zök te­át.
– Szí­ve­sen – bó­lin­tott a fér­fi. Le­ha­jolt, hogy se­gít­sen a batyuval, de a nő meg­előz­te.
Be­lép­tek a kis elő­szo­bá­ba. Peter a va­kí­tó fény után ta­nács­ta­la­nul állt a fél­ho­mály­ban. A nő be­csap­ta ma­ga mö­gött az aj­tót, de nyom­ban ki­nyílt egy kis ab­lak, ame­lyen haj­dan, ami­kor a há­zi­kó még a nyil­vá­nos­sá­got szol­gál­ta, a tu­ris­tá­kat szol­gál­ták ki üdí­tő­vel.
– Ti­los a be­lé­pés? – pró­bált Peter egy kis tré­fás hang­ne­met vin­ni a be­szél­ge­tés­be.
– To­vább csak a há­zi­ak­nak sza­bad.
– Te­hát szá­mod­ra csak egy­sze­rű ven­dég va­gyok – ál­la­pí­tot­ta meg csa­ló­dot­tan.
A nő nem vá­la­szolt. A tűz­hely­ből ki­ko­tor­ta a ha­mut, egy da­rab ös­­sze­gyűrt pa­pírt du­gott be­le, rá vé­kony­ra ha­so­ga­tott gyúj­tóst és két-há­rom vas­ta­gabb ha­sá­bot tett. Ser­cin­tett a gyu­fá­val, s a tűz­he­lyben lo­bog­ni kez­dett a tűz.
– Az idén prob­lé­mánk van a víz­zel – kezd­te a nő min­den ös­­sze­füg­gés nél­kül. Be­fa­gyott a for­rá­sunk, már két he­te ha­vat ol­vasz­tunk. Na­gyon kel­le­met­len!
Peter eb­ből nem tud­ta ki­ven­ni, hogy ez most rej­tett cél­zás, vagy csak azért mond­ta, hogy ne áll­jon a szó. So­sem ér­tet­te őt, s tu­laj­don­kép­pen nem is pró­bál­ta meg­ér­te­ni.
Meg­vál­to­zott, lát­szik raj­ta, gon­dol­ta. Öre­ge­dett. De még min­dig jól tart­ja ma­gát!
– A fa­lu­ban vol­tunk be­vá­sá­rol­ni – foly­tat­ta a nő köz­vet­le­nül. – Ha­von­ta egy­szer en­ge­dé­lye­zik. Ak­kor nem kell kül­de­nünk idő­já­rás-je­len­tést.
– Nincs kön­­nyű dol­god – ál­la­pí­tot­ta meg a fér­fi a lá­tot­tak alap­ján.
– Va­la­mit va­la­mi­ért. Meg le­het szok­ni. Meg az­tán van en­nek elő­nye is. Tu­dod, hány éve azt sem tu­dom, mi fán te­rem a nát­ha?
A sö­tét kony­ha mö­gül zaj hal­lat­szott. Az­tán ki­nyílt az aj­tó, s meg­je­lent a he­lyi­ség kö­ze­pén a gör­nyedt, sán­ta fér­fi. Kis ide­ig szót­la­nul állt, sö­tét te­kin­tet­tel néz­te a be­szél­ge­tő­ket, majd át­ment az ebéd­lőn ki a ve­ran­dá­ra, és sor­ban ki­nyi­to­gat­ta az ab­lak­táb­lá­kat. A he­lyi­sé­get el­ön­töt­te a fény, a dol­gok egy­sze­ri­ben vi­lá­go­sak és konk­ré­tak let­tek.
– Az Aka­dé­mi­á­ról küld­tek? – kér­dez­te a nő, mi­köz­ben is­mét a tűz­hely fö­lé ha­jolt, ahon­nan kel­le­mes me­leg kez­dett ter­jed­ni.
– Nem – ráz­ta a fe­jét.
A kony­há­ban meg az ebéd­lő­ben is egy­re több lett a fény, s Peter előtt úgy raj­zo­ló­dott ki a nő, mint­ha fá­tyol mö­gül búj­na elő. – Nem hi­va­tal­ból jöt­tem. De nem is vé­let­le­nül.
Szü­ne­tet tar­tott, és várt, amíg a kony­ha ab­la­ka mö­gül el nem tűnt a sán­ta fér­fi.
– Mi­at­tad jöt­tem, Da­na!
A nő, aki ed­dig a tűz­hely kö­rül ra­kos­ga­tott, meg­le­pőd­ve né­zett rá. Kis ide­ig el­tar­tott, míg szól­ni tu­dott:
– Nem ér­tem!
– Gye­re vis­­sza hoz­zám, min­den úgy lesz, ahogy ré­gen! Gye­re! Pal­kó­val együtt. Azt aka­rom, hogy vég­re min­dig együtt le­gyünk.
– Én tény­leg nem ér­te­lek – is­mé­tel­te a nő.
– Volt idő, ami­kor ér­tet­tél. S én ér­tet­te­lek té­ged.
– Úgy tű­nik ne­kem ez az egész, mint egy rég ol­va­sott szen­ti­men­tá­lis re­gény. Fi­a­tal, na­iv la­bo­ráns­nő és a si­ke­res ku­ta­tó, a tu­do­má­nyok kan­di­dá­tu­sa még a har­min­cas évei előtt. A vé­gén heppiend. Az élet azon­ban nem is­me­ri a bol­dog vé­get.
– S ha még­is van ki­vé­tel…?
– Sem­mi sem is­mét­lő­dik.
– Nem ma­rad be­lő­le sem­mi?
– Itt-ott. A seb­hely biz­to­san.
Peter sze­mé­nek vil­lo­gá­sa és he­ves moz­du­la­tai, amel­­lyel a mon­da­ni­va­ló­ját elő­ad­ta, el­árul­ták, hogy már hos­­szabb ide­je min­den ener­gi­á­ját ép­pen er­re a pil­la­nat­ra össz­pon­to­sí­tot­ta, és most tel­jes erő­vel tört ki be­lő­le.
– De én már két éve min­dent csak ezért te­szek – har­sog­ta. – Meg­ja­ví­tot­tam és be­ren­dez­tem a há­zat. Már hol­nap be­lép­hetsz egy­ko­ri he­lyed­re, sőt bi­zo­nyá­ra akad­na jobb be­osz­tás is. Van pén­zem! Elég pén­zem mind­ar­ra, ami­ről álmodoztunk.
– Ez min­den?
– Tán töb­bet aján­lott va­la­ki?
– Õ – in­tett a fe­jé­vel a ve­ran­da fe­lé. – Nem ígért. Adott. És sem­mit sem kért.
– S mi ez ne­ked? Ez az élet a ma­gány­ban? Küsz­kö­dés és a nyo­mo­rék lát­vá­nya? S mi lesz, ha ál­la­po­ta ros­­szab­bo­dik, ha meg­öreg­szik, és ma­ga­te­he­tet­len fér­fi lesz be­lő­le?
– Ugyan­ez meg­tör­tén­het ve­led is.
– Csak­hogy én biz­to­sí­tot­tam ma­gam ez el­len!
– Ne­vet­sé­ges vagy. Pén­zért tán meg­ve­he­tő min­den?
– Min­den tán még­sem. Ha­nem jobb élet biz­to­sít­ha­tó ve­le, mint itt a ti­ed.
– Ez az én éle­tem!
– S a fi­am éle­te!
– Ed­dig nem is lát­tad!
– De gon­dos­kod­tam ró­la… S most úgy dön­töt­tem, min­dent meg­adok ne­ki!
– A lel­ki­is­me­ret mos­da­tá­sa?
– Kér­lek, hagyd ezt az okos­ko­dást. Fel­aján­lot­tam va­la­mit, s most vá­rom a vá­laszt.
– Kizárt do­log – je­len­tet­te ki Da­na ha­tá­ro­zot­tan.
A ve­ran­dá­ra né­zett, ahol az ő sán­ta tár­sa ha­tal­mas len­dü­let­tel hány­ta el a fris­sen hul­lott ha­vat.
– Ez­zel is szá­mol­tam – mond­ta Peter sok­kal mér­sé­kel­tebb han­gon. – A he­gyek­ben ez va­ló­szí­nű­leg min­den­na­pi do­log. Az élet itt ne­héz, ket­tő­nek kön­­nyebb el­kín­lód­ni, mint a ma­gá­nyos­nak. De hát ez az egyet­len, ami mi­att együtt vagy­tok? Sem­mi ér­ze­lem, sem­mi es­kü­vés…?
– Ezt te nem ér­ted – mond­ta a nő, és az ab­lak­hoz a pult­ra tet­te a nagy po­hár for­ró te­át. A te­kin­te­te is­mét a sem­mi­be ré­vedt, s gon­do­la­tai né­hány év­vel vis­­sza­fe­lé ka­lan­doz­tak. A sán­ta tár­sa he­lyett egy de­rék, jó­vá­gá­sú er­dész­ru­hás fi­a­tal­em­bert lá­tott a ve­ran­dán. Azon a na­pon – az volt az el­ső te­le az Aka­dé­mia Me­te­o­ro­ló­gi­ai Ku­ta­tó­ál­lo­má­sán – ké­ső dél­után in­dult a fa­lu­ból a me­ne­dék­ház­hoz. Az egy hó­nap­ra ele­gen­dő hol­mit ci­pel­te ma­gá­val, meg az­tán a há­roméves Pal­kót is jó­részt a kar­ján kel­lett vin­nie. Ne men­jen, ta­ná­csol­ta ak­kor a völgy őre. Több­mé­te­res hó­tor­lasz­ok van­nak, nem jut át raj­tuk. Éj­sza­káz­zon itt az er­dész­lak­ban, s majd együtt me­gyünk, ha ja­vul­nak a kö­rül­mé­nyek. Úgy­is meg kell néz­nem a fen­ti ete­tő­ket. De ő ment. Elv­ből. Min­den fér­fi irán­ti gyű­lö­let­ből és té­ved­he­tet­len ta­ná­csa­ik el­le­né­re. Há­rom óra alatt túl­ju­tott az út fe­lén. Hó­fú­vás­ok utá­na, hó­fú­vás­ok előt­te. Meg sö­tét­ség. Szél és fagy. Nem bír­ta to­vább. Be­hú­zó­dott a fi­a­tal fe­nyők alá, ma­gá­hoz szo­rí­tot­ta Pal­kót, és várt. Hogy ki­re és mi­re, nem tud­ta, csak sej­tet­te, hogy ez a hos­­szú esz­ten­dő­kön át tar­tó kál­vá­ri­á­já­nak a vé­ge, a nagy fe­lej­tés, ami­ből töb­bé nincs fel­éb­re­dés. A fi­a­tal er­dő­ke­rü­lő, aki meg­je­lent ott, csu­pán ré­sze volt az álom­nak, ami­ből csak más­nap tért ma­gá­hoz.
At­tól kezd­ve az er­dő­ke­rü­lő egy­re töb­bet volt az ál­lo­má­son, ügyes ke­ze min­dig ta­lált ja­vít­gat­ni va­lót. Fát kel­lett be­ké­szí­te­ni, sok-sok fát, mert az it­te­ni he­gyek­ben a te­lek hos­­szúk és ke­mé­nyek. A há­zi­kó fö­löt­ti vá­gat­ban a szél ki­csa­vart né­hány vö­rös­fe­nyőt, csak le kel­lett gal­­lyaz­ni, le­von­tat­ni a menedélházhoz, fel­da­ra­bol­ni és ös­­sze­ha­so­gat­ni. A völgy őré­nek égett a mun­ka a ke­ze alatt. Az egyik nap a vá­gat­ban fel­hang­zott a fű­rész, más­nap egy pár fi­a­tal ló­val je­lent meg, s az épü­let mel­lett szem­lá­to­mást nőtt a fa­ra­kás. Már csak há­rom szál­fa ma­radt a vá­gat­ban. Ha­tal­ma­sak, ki­tet­tek csak­nem egy kö­böt, de a fi­a­tal er­dész egy­be­kö­töt­te, hogy egy­szer­re le­hú­zat­ja. Le­het, hogy a lo­vak vol­tak már fá­rad­tak, le­het, hogy nem fi­gyelt elég­gé. Min­den egy szem­pil­lan­tás idő alatt tör­tént. A zu­ha­nó fák ro­ba­ja, az el­so­dort lo­vak két­ség­beesett nye­rí­té­se, a fér­fi ug­rá­sa, hogy meg­pró­bál­ja el­kap­ni a kö­tő­fé­kü­ket, majd a mély csend. A völgy meg­telt a ki­mú­ló ál­la­tok nyö­ször­gé­sé­vel, ami ha­son­ló az em­be­ri ha­lál­hör­gés­hez. Már nem is em­lé­ke­zik rá, hogy tud­ta ki­sza­ba­dí­ta­ni a ha­tal­mas szál­fák alól, a fér­fi is csak ar­ra a pil­la­nat­ra em­lé­ke­zik, ami­kor elő­ször ki­nyi­tot­ta a sze­mét, s a ho­mály­ban meg­pil­lan­tot­ta a nőt a fek­he­lyé­nél.
– Azt mon­dod, ki van zár­va! – zök­ken­tet­te vis­­sza Da­nát a je­len­be Peter sür­ge­tő hang­ja. – Ugyan mondd már meg, mi köt té­ged ide, eb­be a szám­űze­tés­be? Min­dig ilyen élet­re vágy­tál, tá­vol az em­be­rek­től? Min­den­áron azt aka­rod el­hi­tet­ni ve­lem, hogy ez a sze­re­lem?
– Nem tu­dom. Jožkóval er­ről so­sem be­szél­tünk. Ha itt él­nél, meg­ér­te­néd, hogy ez fö­lös­le­ges,
If­jú­sá­gá­ra em­lé­ke­zett. A tá­gas, össz­kom­for­tos ház­ra, amely­ben fel­nőtt, ahol min­dig köl­csö­nös tisz­te­let és tü­re­lem ural­ko­dott. Ma­ga elé kép­zel­te a nagy ker­tet, mö­göt­te a sző­lőt, ahol gye­rek­ként ját­sza­ni szo­kott, a vá­ro­si kor­zót má­ju­si al­ko­nyat­ban, a di­ák­sze­rel­met. Ter­vek, vá­gyak, re­mé­nyek, ame­lyek bi­zo­nyá­ra be­tel­je­sül­nek… Ját­szott zon­go­rán, csak úgy, a ma­ga örö­mé­re. Tud­na-e még? Aka­rat­la­nul is a meg­vas­ta­go­dott uj­ja­i­ra esett a pil­lan­tá­sa, a re­pe­de­zett bőr­re, tö­re­de­zett kör­me­i­re… Most min­den visz­­sza­tér­het, gon­dol­ta.
– Menj el! – mond­ta meg­tört han­gon, és ke­zé­vel el­ta­kar­ta az ar­cát. – Menj, és so­ha töb­bé ne jöjj ide!
Peter nyu­god­tan áll­do­gált. Hi­deg­vér­rel fi­gyel­te, hogy vo­nag­lik Da­na ar­ca, bugy-­­gyan ki a kön­­nye. Ilyen ha­tást várt, hát nem té­to­vá­zott. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, be­ment a kony­há­ba, hoz­zá­lé­pett, és kön­­nye­dén fel­emel­te a ki­sírt ar­cot. Át­ha­tó te­kin­tet­tel né­zett a sze­mé­be.
– Lent a fa­lu­ban vár az au­tó – mond­ta ma­ga­biz­tos han­gon. – Két óra alatt ott le­he­tünk. Min­dent itt hagy­hatsz. Elég, ha Pal­kót ho­zod. Még ma ott­hon le­het­nénk. Ér­tesz? Ott­hon! Ab­ban a ház­ban, amely­ben haj­dan együtt akar­tunk él­ni, aho­vá tar­to­zol!
Is­mer­te azt a há­zat. Szin­tén sző­lős­kert kö­ze­pén állt, ma­ga­san a fo­lyó fö­lött. Meg­ta­lál­na ben­ne min­dent, ami­hez szok­va volt, és amit ter­mé­sze­tes­nek tar­tott. Nem kel­le­ne ha­vat ol­vasz­ta­nia, hogy né­hány li­ter víz­hez jus­son a mos­dás­hoz. Min­den eme­le­ten ki­csem­pé­zett für­dő­szo­ba, a kád­ban for­ró víz, fi­nom für­dő­le­pe­dők… El­kép­zel­te, mi­ként száll­na ki az au­tó­ból, és fér­je ol­da­lán meg­je­len­ne a Nem­ze­ti Szín­ház­ban. Lát­ta ma­gát az Aka­dé­mia el­nök­sé­gé­nek es­té­lyén, köz­tisz­te­let­ben ál­ló és ud­va­ri­as em­be­rek kö­zött. Ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en fo­gad­ták ma­guk kö­zé, hisz egyi­kük fe­le­sé­ge volt, rá­adá­sul ő is je­lent va­la­mit a szak­má­ban…
– S mit szól eh­hez a töb­bi… – meg­hök­kent, míg vé­gül meg­ta­lál­ta a meg­fe­le­lő szót – az a töb­bi nő?
– Jól tu­dod, hogy min­den egy ki­csit más­kép­pen volt.
Az as­­szony nem re­a­gált a fér­fi meg­jegy­zé­sé­re, és foly­tat­ta:
– Egyi­kük sem akart a há­zad as­­szo­nya len­ni?
– Mind­egyi­kük csak jött és ment. Egyi­kük­nek sem volt jo­ga a ma­ra­dás­ra.
– Aha, ér­tem! En­gem tar­ta­lé­kol­tál, mint ahogy ta­vas­­szal el­tes­­szük a té­li­ka­bá­tot! Az­tán ha jön­nek a hi­deg na­pok, hát el­jöt­tél, hogy elő­ve­gyél.
– Da­na né­hány év­vel ez­előtt meg­fo­gad­tunk egy­más­nak va­la­mit. Van ró­la hi­va­ta­los papiros, amely még min­dig ér­vény­ben van. Mi­ért nem akarsz meg­ér­te­ni? Mi­ért nem aka­rod más szem­szög­ből néz­ni a dol­go­kat? Fi­a­tal vol­tam és si­ke­res. A nők csodáltak és akar­tak. Csá­bí­tot­tak. Ak­kor meg vol­tam győ­ződ­ve, hogy az élet csu­pa vál­to­zás…
Da­na is­mét az ab­lak­ra né­zett, aho­vá a tár­sa ár­nyé­ka ve­tő­dött. Kis idő múl­tán nyu­god­tan mond­ta:
– Nem se­gít­he­tek raj­tad. Hisz lá­tod. Ma­gad­nak kell el­szá­mol­ni a lel­ki­is­me­re­ted­del.
A kony­há­ban csönd lett. Csu­pán az égő ha­sá­bok pat­to­gá­sa tör­te meg.
– Menj el, Peter! Kér­lek, Peter, menj el!
A fér­fi szó nél­kül lé­pett az ebéd­lő­be. Ott meg­állt és erő­sen gon­dol­ko­dott. Az­tán ha­tá­ro­zott fej­csó­vá­lás­sal ki­nyi­tot­ta az aj­tót, ki­lé­pett a ve­ran­dá­ra. Las­san el­in­dult, min­den ideg­szá­lá­val a hang­ra ügyelt, amit várt. A há­zi­kó­ból azon­ban sem­mi nesz sem jött. Ki­mért lép­tek­kel ne­ki­vá­gott a tisz­tás­nak.
Da­na az ab­lak­nál állt. Már nem sírt. A kön­­nyek las­san fel­szá­rad­tak az ar­cá­ról. Petert kö­vet­te te­kin­te­té­vel, míg el nem tűnt az el­ső fák kö­zött. Elég lett vol­na ki­ál­ta­ni utá­na. Elég lett vol­na szó nél­kül csat­la­koz­ni hoz­zá. Té­to­ván fel­emel­te a ke­zét, de csak az ab­lak üve­gé­be üt­kö­zött.
Vér­cse Mik­lós for­dí­tá­sa