E. Fehér Pál – Magyarok és románok 1956 és 1989 között
(Jegyzetek Földes György könyvéről)
Nem állítható a valóság súlyos megsértése nélkül, hogy a magyar történettudomány ne vállalná gyakran, gyakrabban, mint bármikor korábban a nehéz témák feldolgozását. Sokszor ugyan a napi politika provokációjának engedve, ám akkor sem „a politika szolgálójaként” működve, leginkább azonban a társadalmi igénynek engedelmeskedve, amely a modern nemzeti önismeret elengedhetetlen feltételének tartja – helyesen – a tisztánlátást, a hiteles adatok megidézését a múlt ügyeiben is. Anélkül, hogy szemlézném azokat a történettudományi munkákat, amelyek jeles teljesítményei a múltidézés legendamentes folyamatának (ez nem is az én hírlapírói kompetenciám), bizonyosnak tűnik: Földes György impozáns terjedelmű és apparátusú, 560 oldalas monográfiája (Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés, 1956-1989, Napvilág Kiadó, Budapest) ebben a sorban kiemelkedő jelentőségű és minőségű teljesítmény. Félreértés ne essék: kapcsolattörténeti monográfiák, aktuális kérdésekre válaszadást próbáló művek korábban is jelentek meg. Két könyvre feltétlenül emlékeztetnék. Gaál Gábor Korunkjának egykori dolgozótársa, Szenczei László még a párizsi békeszerződés aláírása előtt adta közre a Román–magyar kérdés című könyvét. Bizakodással, hogy a múlt lezárult… 1948-ban jelent meg Makkai Sándor, hajdani kolozsvári református püspök és író fiának, a kiváló történésznek, Makkai Lászlónak a Magyar–román közös múlt című munkája, amelyet Rákosiék gyorsan zúzdába küldtek és csak a rendszerváltás táján jutott el az olvasókhoz. Földes György műve nem a kapcsolattörténetre helyezi a hangsúlyt, hanem a politikatörténet céljait követi, igen széles körű kutatások alapján. A kortárs szemszögéből is.
Azért is jelentős ez a könyv, mert múltunknak ez a szegmense valóságos terra incognita, keveset tudunk a román–magyar kapcsolatoknak erről a hatvan évéről, holott az egyik legsötétebb szakasza volt a két nép együttélésének, következésképpen a legendák bő termést hozó talaja lehetett. Azért is fontos Földes György munkája, mert feltárja és dokumentálja a Kádár-korszak párt- és állami diplomáciájának működését, amelynek óriási szerepe volt abban, hogy a román nacionalizmusnak állandóan számolnia kellett céljai bármily durva megvalósítása közben olyan tényezővel, amely megakadályozni ugyan nem volt, nem lehetett képes egyes intézkedéseket, nem módosíthatta a román politika fő irányát, ám Ceauºescu számára állandó nemzetközi botrányok lehetőségét jelentette, amelytől, persze, roppant módon féltek. A romániai magyarság helyzete tragikus módon romlott – ez vitathatatlan tény és Budapest nagyon keveset tehetett a folyamat megakadályozására. Valamit azonban mégis képes volt megtenni és ez sem volt csekélység. Egyetlen tényt említenék, mert nemcsak a magyar–román, hanem a magyar–csehszlovák, a magyar–ukrán viszonylatban szintén fontos szerepet töltött be. Az államközi közös könyvkiadási egyezményről van szó, amelynek nem csupán az volt szerepe (és ez sem csekélység), hogy a magyar nyelvű könyvellátást, nehézségek árán, de valamennyire biztosítani tudta, hanem anyagi hátteret, közvetett támogatást jelentett az államközi egyezmény szomszédos országok-beli megvalósítóinak, a bukaresti Kriterion, a pozsonyi Madách és az ungvári Kárpáti kiadóknak. Mai szemmel inkább vesszük észre azt, ami nem sikerült. Kétségtelen, hogy a Kádár-korszak nacionalizmus-értelmezése szűkös volt, nem tett megfelelő különbséget az egészséges magyarságtudat és a Horthy-rendszerből ideológiai maradványként túlélő revizionista törekvések között. Ám vitathatatlan az is, hogy a mozgástér ugyancsak korlátozott volt. Létezett önkorlátozás: 1956 terhes következményeként és lehetetlen volt nem számolni azzal: a világot, akár a nyugati hatalmakat kevéssé érdeklik a nemzetiségek, viszont a moszkvai térfelügyelő semmiképpen sem engedte, hogy a nemzetiségi problémák a hivatalosan meghirdetett „barátság” légkörét.
És azért is érdemes ez a könyv egy irodalmi folyóirat figyelmére, mert a magyar–román kapcsolatok ügye a nyilvánosság, azaz a társadalom számára az irodalom, az írók által lett többé-kevésbé megismerhetővé. Legyünk nagyon tárgyilagosak: az irodalom tartotta ébren az érdeklődést e téma iránt, a történettudomány számára hiányoztak a források, a politika pedig „éretlennek” vélte a társadalmat arra, hogy közölje vele a tényeket. Meg félt, persze, olyan indulatoktól, amelyek ott lappangtak még azokban is, akiket nem nagyon érdekelt a téma, hát még azokban, akik „sorskérdésként” értelmezték a magyar–román viszonyt. Persze, a diplomáciai tárgyalásokra soha, semmikor nem hívták meg az egyszerű halandókat, de még az illetékesek többségét sem, viszont az okmányok, a feljegyzések, az utasítások, a jegyzékek megmaradtak. Bonyolultabb a helyzet a közvéleménnyel, hiszen a „létező szocializmus” közegében, például, a sajtó számára egyszerűen a protokollközlemények szintjén volt e téma megközelíthető, illetve a tiltások, sőt az esetleges és ritka „súgások” szóban történtek meg, gondosan kerülve minden írásos nyomot. Sőt: a helyzet paradox sajátosságaihoz tartozott, hogy magyar oldalon ugyancsak tiltják a román–magyar kapcsolatok konfliktusainak akár csupán felemlítését is, ugyanakkor a több ezer (!) példányban megjelenő „bizalmas”, sőt „szigorúan bizalmas” jelzetű MTI-tájékoztatókból a sajtó vezető munkatársai, illetve az MSZMP nómenklatúrája meglehetősen pontosan tudhatta a valóságot. Nyugati lapok tudósításai, elemzései alapján, de előfordult az is, hogy akár a magyar–román kapcsolatokkal foglalkozó szovjet szaktanulmányok (általában Erdélyről) szintén e bizalmas kiadványokba szorultak. Ez a körülmény is arra utal, hogy milyen bonyolult feladatot vállalt Földes György.
Földes alaptétele a román, illetve a magyar politika antagonisztikus szembenállását rögzíti, amelynek előbb rejtetten, később már nyíltan szükségszerűen konfliktushelyzethez kellett vezetnie. Kádár, illetve az MSZMP „1956 után igyekezett tiszteletben tartani a nemzeti érzékenységet, ugyanakkor rendkívüli óvatosságot tanúsított a hazafias-nemzeti érzelmek politikai használatában. Ez a visszafogottság jellemezte az egész Kádár-korszakot. A kommunista párt Magyarországon soha nem nyúlt a nacionalizmus fegyveréhez, még a gazdasági nehézségek megszaporodásának idején sem” – írja Földes. Ez a tétele annyira igaz, hogy ez a visszafogottság lett az oka a Kádár-rendszer egyik súlyos belpolitikai gondjának, mert akár „nemzetietlennek” is bélyegezték sokan ezt az óvatosságot, kivált a határokon túl élő magyarság témakörében. A román nacionalizmus pedig éppen 1956 után, amikor Hruscsov később ugyancsak keserűen megbánt pillanatnyi ötlete nyomán a szovjet hadsereget kivonták az országból, egyre nyíltabban lett a pártpolitika legsűrűbben használt eszköze, „sőt, ahogy egyre komolyabbá váltak a gazdasági nehézségek és nőtt a szociális elégedetlenség, kéznél volt a bevált és sokszor alkalmazott fegyver: a nemzeti érzelmek túlfűtése. Ezt egészítette ki az újjáélesztett, már anakronisztikus személyi kultusz, amelynek célja a társadalom hatalmi kontroll alóli emancipálódásának megakadályozása volt.” Ebben a szituációban kézenfekvő volt, hogy Romániában éppen azokat az ideológiai áramlatokat korlátozták, illetve tiltották be, amelyek Magyarországon a párt hivatalos ideológiájának talán legfontosabb alkotóelemei voltak. Ha Magyarországon a Molnár Erik nevével és tekintélyével jelezhető, a két világháború közötti nacionalizmust és a sztálini történelemszemléletet gyökerestül elutasító gyakorlat számított hivatalosnak, Romániában nemcsak a fasiszta Vasgárda ideológiája transzformálódott udvarképessé, hanem természetes szimbiózisba keveredett a dogmatizmussal. A klasszikus recept szerint, ahogyan azt Sztálin annak idején megvalósította… A kibékíthetetlen állapotot súlyosbította Kádár János és Nicolae Ceauºescu személyes, sőt alkati ellenszenve. Kádár – szögezi le Földes – „a világhoz való viszonyulásban mindenképpen ellentéte volt a román politikusnak. Õ a történelemből azt tanulta: semmi sem ártott többet a szocializmusnak a személyi kultusznál, az egyszemélyi diktatúránál, a végcélok minden áron való erőltetésénél. Kádár azt látta: a román pártfőtitkár ugyanazt akarja jobban, tökéletesebben csinálni, mint elődei. Ráadásul a nacionalizmus, a nemzeti önzés hatja át cselekedeteit. Ez ugyanúgy idegen volt Kádártól, mint önmaga sztároltatása, vezérként ünnepeltetése. Kis túlzás talán, de Kádár egész életében nem szerepelt annyit pártlapjának címoldalán, mint Ceauºescu fél év leforgása alatt.”
Ez igaz. Csakhogy a román pártvezér vezetési stílusa sokkal inkább megfelelt, mondjuk, Leonyid Brezsnyev ízlésének és politikai gyakorlatának, mint a kádári magatartás. A román nacionalizmussal szembeni szovjet engedékenység „titka” éppen ebben rejlik. Nem túlzás azt állítani, hogy Brezsnyevék számára a Ceauºescu által megvalósított, szinte tökélyre vitt sztálini belpolitikai rend csábítóan imponáló volt, s ehhez képest elhanyagolhatónak vélték a külpolitikai rendetlenkedéseket. Gondolkodhatott-e a négy Lenin-renddel önmaga által felékesített Brezsnyev másként az isten tudja hány rendjellel (többek között Lenin-renddel is) villogó Ceauºescuról? A külpolitikai kalandozások végeredményben csak bosszantóak voltak Moszkva számára, hiszen tudták, hogy a világ újrafelosztását a Nyugat még a bukaresti riszálások dacára sem kockáztatja meg. Brezsnyevék számára az volt a lényeges, hogy Ceauºescu ugyanúgy elutasítja a magyar gazdasági reformokat, s főleg a hozzájuk kapcsolódó, a korlátozott társadalmi demokrácia felé mutató roppant óvatos kezdeményezéseket, mint ők. (A látszat azonban csalóka volt, még olyan tapasztalt újságírót is megtéveszthetett, mint az emigrációban élő Méray Tibor, aki a párizsi Irodalmi Újságban 1979-ben „Kádárt és Ceauºescut összehasonlítva az utóbbit találta jelentősebb politikusnak, mert szembe mert menni a Szovjetunióval” – rögzíti a történész.) Földes György utal arra is, hogy a meghatározó szovjet álláspont mellett a határokon túl élő magyarok kérdése nemcsak a magyar–román kapcsolatok alakulására volt meghatározó jelentőségű, hanem az úgynevezett szocialista tábor más államainak reakciója nemkülönben. Olyan sajátos helyzet alakult ki, hogy a Kádár-rendszer belső, jelentősen korlátozott fejlődése is szembekerült a magyar állam külpolitikai lehetőségeivel. Hiszen a Tito-Jugoszlávia kivételével, a Husák-rendszer, nem szólva Ceauºescuékról közvetlen fenyegetést éreztek a magyar rendszer liberalizálódásában és a veszélyérzet nem lehetett idegen a moszkvai vezetéstől sem. Ceauºescu pontosan tudta, hogy a romániai magyarság mennyire figyeli a magyarországi folyamatokat és ezeket állandóan összeveti a romániai realitásokkal, többnyire ez utóbbiak hátrányára, következésképpen a maguk szempontjából nem is értékelhették másként, mint saját rendszerük fellazítására tett kísérleteket.
Volt Magyarországon, főleg középszintű pártmunkások körében, de még feljebb is, valamint a romániai magyarságért az átlagosnál nagyobb mértékben aggódó értelmiség körében olyan illúzió, hogy Moszkva ugyan nyíltan nem avatkozik a magyar–román vitába, amelynek minden részletéről, mindkét fél által tájékoztatva volt, ám rokonszenve inkább Budapest oldalára állítja. (Ez az illúzió – személyes emlékeim szerint – Erdélyben is élt a magyar baloldaliak között, az 1944 őszén, a szovjet katonai közigazgatás idején létezett már-már autonómiára hasonlító polgári önkormányzatra emlékezve. Meg arra a legendára, amely szerint, állítólag Sztálin egyenes utasítására létesült a Magyar Autonóm Tartomány… A román baloldaliak közül szintén sokan reménykedtek abban, hogy Moszkva valamilyen formában megrendszabályozza a diktátort. Hasztalan, persze.) A szovjetek valóban csupán egyszer vállalták, hogy figyelmeztessék mind a magyar, mind a román pártot: elég volt az akkor már a nyilvánosság előtt folyó vitáról. „A szovjet párt nem foglalt állást a két fél vitájában, de ezzel inkább a »birtokon belül« lévő román félnek segített…” – jegyzi meg Földes György. Mindez 1987-ben történt, a híres-hírhedt Erdély-történet körüli disputához kapcsolódott. Nem az érdekes, hogy a szovjeteket a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte a történelmi igazság, hanem az az izgalmas és tanulságos, hogy ez a beavatkozás a peresztrojka idején, Mihail Gorbacsov uralma idején történt: Borisz Sztukalin budapesti szovjet nagykövet 1987. április 1-jén adja át a moszkvai figyelmeztetést. Ugyanakkor a magyar fél számtalan forrásból értesülhetett arról, hogy Gorbacsov számára ugyan Kádár sem az ideális vezető, de Ceauºescuval szemben kifejezett ellenszenvvel viselkedik. Aztán néhány héttel később Gorbacsov 1987. május 26-án, hosszú ideje halogatott látogatást tett a román fővárosban, és ott, a tiszteletére rendezett nagygyűlésen hívja fel partnere figyelmét a nemzetiségi problémák „érzékeny és finom kezelésére”. Ez váratlan és Ceauºescu számára szokatlan bírálat volt, Gorbacsov azonban nem jó kedvvel vállalta az újabb konfliktust, hanem a belső szovjet állapotok késztették erre a lépésre. Az már a történelem iróniája, hogy a célzás nem segített Gorbacsovnak a nem orosz köztársaságok lázadásának lecsitításában, Ceauºescunak már nem volt olyan mozgástere, amelyben borsót törhetett volna Gorbacsov orra alá, amit korábban minden bizonnyal megtett volna, és Kádárnak sem volt már hatalma arra, hogy új lapot nyisson a két ország kapcsolataiban, saját addigi politikáját ugyancsak felülvizsgálandó. A szovjet befolyás ebben a térségben véget ért. Moszkva, különböző variánsokban, 1945 óta azt sulykolta, hogy érdekszférájában nincsen helye az itt élő nemzetek, országok konfliktusainak, senki nem szólhat bele a másik ügyeibe, a nemzetiségi kérdésekbe a legkevésbé, kizárólag a Roma locuta, causa finita, a felsőbbség döntött, az ügy le van zárva elve létezik. A folytatás legfeljebb annyi lehetett, hogy az utókor ítéleteiben Gorbacsov kezdeményezése egy új szovjet politika kialakítására – jóindulattal kezeltetik, Kádár János „puha diktatúrája” sokak számára nosztalgia tárgya, Ceauºescu pedig a történelem szemétdombján végezte. A magyar–román kapcsolatokban már a végjáték következett, amely 1989-ben, a rendszerváltáskor félreérthetetlenül bizonyította: a korábbi út sehová nem vezet, valami újat kell, kellene kezdeni.
Földes György történelmi áttekintésének az is jelentős haszna, hogy a román–magyar kapcsolatok harminchárom esztendejének bemutatásával érzékelnünk kell, tény marad az is – bármennyire megváltozott a világ, megváltozott mindkét országban a rendszer –, hogy szó sem lehet a „tiszta lap” politikájáról. A kapcsolattörténet legtöbb témájának olyan előzményei vannak, amelyek nemcsak a Kádár-korszakhoz, hanem egyenesen Erdélyhez kötődnek. Éppen ezért a magyar politikában is létezik „román kártya” és a román politikában „magyar kártya”. Ezekkel a paklikkal lehet a szabályokat betartva játszani és hamisan ugyancsak. Különös tekintettel arra, hogy a magyar–román viszony gyökeresen más nemzetközi erőtérben alakul, mint 1989 előtt. Megváltozott a rendszerváltás óta eltelt több mint másfél évtizedben a román és a magyar politizálás belső tartalma is. Ám feszültségek maradtak. És megmaradt az az illúzió, hogy külső beavatkozással (most nem Moszkva, hanem Brüsszel az irány) könnyebben és gyorsabban érhető el valamiféle látványos siker. Pedig Brüsszel, a NATO és az EU együtt és külön-külön világossá tette, nem csupán magyar–román viszonylatban, hanem általánosan érvényes elvként, hogy a kollektív nemzetiségi jogok nem érdeklik. Maradt nacionalista előítélet. Mindkét oldalon. Ám ez már mindenképpen más történet lesz, ha valaki megírja az 1989 utáni harminchárom évet is…