Minden átmenet nélkül?

György Norbert Átmeneti állapot című kötetéről
György Norbert 2004-ben megjelent regénye, a Klára után most egy rövidprózákat egybefogó kötettel jelentkezett. Műfajok tekintetében tehát igen izgalmas jelenséggel kell az olvasónak szembesülnie, hiszen mindez éppen fordítva szokott bekövetkezni: a rövidebb szövegeket tartalmazó gyűjteményt követi általában a regény.

Maga a szerző így nyilatkozott erről egy néhány hónappal ezelőtt napvilágot látott interjúban: „A Klára tehát adott volt. Egy új regénybe vi-szont, bár ötleteim voltak, nem akartam rögtön beleszaladni. Leírtam néhány rövidebb dolgot, hogy lendületben maradjak, ez volt minden. Aztán szép lassan gyűlt az anyag – és nem mint egy elmaradt regényírás mellékterméke, hanem úgy önmagától, önmagáért. Végül öszszeállt. Hogy ez »csak« »Átmeneti állapot«? Persze (mi nem az?), de nekem ugyanolyan kedves és fontos, mint az a regény volt. És nemcsak rövidprózák vannak itt, hanem hosszabb, már-már elbeszélésnyi terjedelmű írások is. Most megint egy regény fog következni, nyilván. A nagy narratíva. Vagy egy film. Egy dráma. Egy opera?”1 Mindez alapvetően két további kérdést is felvet, melyekre az Átmeneti állapot olvasása közben válasz(oka)t kaphatunk.

Az egyik, ami az idézett interjúban is megjelenik, az az első kötettel való kapcsolat. Vagyis felvethető az a lehetőség is, hogy a Klára és a következő – kilátásba helyezett – regény közti átmenetként értelmezzük a könyvet. Az egy nagyon fontos és kiemelendő gesztus György  Norbert részéről, hogy jelen kötet „egyenértékűségét” hangsúlyozza a regénnyel, hiszen így – némi szerzői legitimációval – elérheti, hogy a kötet átmenetisége kiemelt szövegértelmezői attitűdöt eredményezzen, még abban az esetben is, ha erre a szerzői gesztusra nem helyezünk akkora hangsúlyt, s csupán saját olvasói meglátásainkra hagyatkozunk. A Klárával való kapcsolat vizsgálata többfajta eredményre is jut-tathatja az olvasót. Kérdés lesz például, hogy az a filmszerűség, amit a könyvről megjelent kritikák is megemlítenek, jelen kötet esetében is megfigyelhető-e. Noha valóban megfigyelhető egyfajta „filmes látás” az Átmeneti állapotban (Bagatell; Kijárat), mégsem érzem kifejezetten mérvadónak a kötet értelmezésekor. Ez az efekt úgy tűnik, itt már egészen belesimul a prózákba, s inkább a későbbiekben kifejtendő szövegmozgás működési módozatai felé tereli a befogadót.

A Klára kapcsán több kritikus is a szöveg nyelvezete felé irányította figyelmét. Az a fajta nyelvhasználat, amely a regényben még nagyon erőteljes volt, s egyfajta nyelvi tumultust eredményezett, minek következtében a regiszterek szinte folyamatosan kioltották egymás hatását, e kötetben már másfajta megvilágításba kerülnek. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy más-más szövegekkel van dolgunk, és itt az esetlegesen eltérő nyelvhasználat egy-egy műre korlátozódhat, s mivel a rövidprózák közötti (tematikai) kapcsolat nem feltétlenül szoros, ez a fajta különbözőség egyáltalán nem hat zavaróan.

A másik fontos szempont szintén az átmenet állapotához köthető, és szintén magára a kötetre utal vissza, de sokkal inkább annak belső szerveződései, szerkezete és nyelvezete révén. A szövegek – néhány kivételtől eltekintve – rövid, szorosan szerkesztett szövegekből állnak. Az elbeszélő sok esetben beazonosíthatatlan vagy csak a történet végén tudunk meg róla fontos információkat. A legtöbb esetben azonban a hiány egyáltalán nem zavaró, inkább megszokottá válik ez a folyamatos bizonytalanság, s igaz ez még akkor is, amikor a könyv utolsó darabjánál egy kutya-elbeszélővel lesz dolga az olvasónak (Bef.). Kevés olyan könyvet ismerek, amelyben ennyire fontos és éppen ezért egy idő után teljesen mellékes szempont lesz az elbeszélő. Igaznak vélem ezt akkor is, ha különbözőnek vagy adott esetben, bizo-nyos elbeszélők azonosnak tekinthetők. Sokkal hangsúlyosabb ennél az átmeneti állapot leírására tett kísérlet nyelvi megformáltsága. Szinte minden alkalommal egyfajta határállapot leírására kerül sor, s éppen ezért a nyelv, a bizony-talan elbeszélő nyelve hiátusokkal és elbizonytalanító gesztusokkal tarkított, a történet pedig nem ritkán bizarrá, már-már groteszkké válik. Mintha nem is a történet megszületése lenne a fontos György Norbert elbeszélő(i) számára, hanem az így létrehozott szövegvilág. A könyv fülszövegén az olvasható, hogy ez a világ labirintushoz hasonló, s részben egyet is értek ezzel a meglátással, annyi kiegészítéssel (ha már a metaforikus nyelvi megfogalmazásnál tartunk), hogy a labirintusban találhatóak olyan mély szakadékok, melyekbe az olvasó önkéntelenül és naivan beleesik, s így ő maga is részese lehet annak a határállapotnak, amelynek a szereplők is részesei. Erre az egyik legkézenfekvőbb példa a kötet címadó elbeszélése. A bértestet használó személyről a barátja meséli el a vele történteket, s a zárójelenet leírásakor, az előző test megtalálásakor az alábbiakat olvashatjuk: „Lassan, rosszat sejtve járjuk be a labirintust, bokszról bokszra, teremről teremre. Óvatosan kanyargunk a megrakott polcok, a zsúfolt állványok között: konzervek, félkész áru, palackozott italok hosszú sorokban, és a hideg, kékes derengés mindenhol. Mivel a riasztóberendezés a behatoláskor azonnal megszólal, a periodikus vijjogásban szinte már biztonságban érezzük magunkat. Mintha jártam volna már itt egyszer… […] S bár eltelt már azóta jó pár év, még mindig előttem van, ahogy szemei az undorral kevert iszonyattól elkerekednek, miközben szája egy borzalmas sikolyra nyílik. De hogy a riasztó szirénáján kívül valami más hangot is hallottam volna, arra már nem emlék-szem” (45–46., kiemelés az eredetiben).
Az a labirintus, amely a prózában leírásra kerül, tulajdonképpen érvényesnek tekinthető az egész kötet felépítésére, a szövegek működési módjára, s a befogadás mikéntjére is. Az olvasó éppen így, rosszat sejtve teszi meg felfedező körútját, ahogy a kötetindító, Bev. című írás első mondatában is láthatjuk: „Minde-nekelőtt arra törekszem, hogy neked rossz legyen.” S igen, az olvasó valóban roszszul, pontosabban fogalmazva bizonytalanul érzi magát: zsúfolt és idegenséget sugalló „szövegtárgyak” között halad, valamiféle furcsa félhomályban, s nincsen segítségére az elbeszélő sem – a végtelen szakadék pedig például egy soha nem hallott sikolyban lesz tetten érhető. Ugyanakkor ez a folyamatos bizonytalanság egy idő után, valamiféle határhelyzet átlépését követően, már éppenséggel biztonsággal is eltölthet minket, az idegenség is átcsaphat ismertségbe. György Norbert a labirintus kiszámíthatatlansága ellenére nagyon is biztos kézzel vezeti az olvasóját végig a szövegvilágon. A „rosszat akarás” is másfajta értelmet nyer így, hiszen sokkal inkább arról van szó, hogy a kényelmi helyzet visszásságára irányítja a figyelmet. Minden lehet kényelmes és meg-szokott egy határkő elhagyása után. Számomra az átmenet állapota csakis úgy értelmezhető tehát, hogy minden helyzet átmenet, minden labirintus ismertté válhat, s minden állapot – ha nem is a meg-szokott értelemben, de – kényelmessé, ismertté válhat.
György Norbert legújabb kötete tehát néhány olvasói attitűd átrendezésére is vállalkozik. Ezt mindenképpen az Átmeneti állapot erényeként könyvelhetjük el. Amit még ezen túl érdemes kiemelni, az a szövegek egymáshoz való viszonyának pontos kialakítása. Ennyiben a már többször emlegetett labirintus valójában ezen a szinten is egy jól kiszámított rendszernek felel meg. Igaznak vélem ezt már csak azért is, mert a könyv szerkezetét még akár keretesnek is tekinthetjük. Az utolsó szöveg elbeszélője, mint ahogy már jeleztem is, egy kutya. A könyv első darabjához tehát – bár laza szálakkal, de – kapcsolódik: „Persze mindig ébernek kell maradnom – ez fontos kitétel! Mert erős vagy, mint az állat. És sok mindent kibírsz.” Hogy mennyit bír ki egy olvasó, az nyilvánvalóan minden esetben egyedi válaszokat eredményez. Amiért érdemes kipróbálni a György Norbert által kínált kihívást, annak talán éppen nem a provokatív hangnem okán kell megtörténnie. Sokkal izgalmasabbnak gondolom a jól kiszámított útvesztő élményének megtapasztalását, amelyben a váratlan, olykor bizarr történéseknek, valamint a jelen lévő szövegvilágnak köszönhetően furcsa és különleges élményünk lehet.
S hogy van-e a labirintusból kivezető út, van-e bármiféle fogódzó vagy biztos pont a kényszerű kényelmen kívül, az nagy kérdés marad az egész könyvön keresztül, s talán erre sincs megnyugtató válasz – ahogy a Kijárat című szöveg elbeszélője fogalmaz: „…igen, és ez a pillanat, hát, fogalmam sincs, sosem tudom, meddig fog tartani, hogy ez a szívdobbanásmentes korszakom véget ér-e valaha, de nézem a cipőm hegyét, és reménykedem, hogy ez csak afféle átmeneti állapot, és hogy el fog múlni hamar, minden.”

(Kalligram, Pozsony, 2011)

DOBÁS KATA