Barlog Károly: Irodalom és zene 3. / (I Can’t Get No) Satisfaction ‒ ad notam Rolling Stones

Amikor belépek a fizika-kémia szertárba, Kata, a feleségem kipirosodott arcát látom meg a Bunsen-égő fényénél. Ebben még nem is lenne semmi különös, hiszen Kata kémiatanárnő, így hát könnyen indokolható, hogy miért tartózkodott odabenn. De a Bunsen-égő egy pillanatra elbizonytalanított. Hogy miért? Mert Kata kizárólag akkor gyújtja meg, amikor ott, a szertárban szeretkezünk.

Igen, most biztosan azt gondolják, nem túl szabályszerű, hogy két tanár a lyukasórában, a fizika-kémia szertárban kufircol. De mivel a házirend nem tiltja a szertári kölcsönös örömszerzést, ezért semmiféle szabályszerűtlenséget nem követünk el ezzel.

Szóval bemegyek a szertárba, látom a Kata arcát, és megdöbbenek: először a Bunsen-égő miatt, majd pedig azért, mert közben túlnézek Katán, és azt látom, hogy a kedves feleségemből egy férfi áll ki, vagy pontosabban beléáll (nézőpont kérdése, ugye). Ha nem veszem észre a férfit, akkor még akár elhittem volna Katának, hogy a magas hőfokon izzó Bunsen-égő miatt ilyen piros az arca, de ugye ez a férfi ott a feleségem mögött nem hagyta, hogy ilyen naiv legyek.

Persze, maguk most bizonyára azt gondolják, hogy azt tettem, amit ilyenkor egy felszarvazott férj tenni szokott, hogy megragadtam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat, mondjuk a négyütemű motor súlyos makettjét, és addig ütöttem a férfit – egyébként nem más volt ő, mint Oszkár, az iskola testneveléstanára –, amíg vissza nem adta lelkét a teremtőjének. De nem. Mondhatnám, nem volt rá időm, mert olyan elemi erővel idéződött fel bennem egy távoli emlék a gyerekkoromból, hogy képtelen voltam cselekedni. Talán hétéves lehettem, amikor először láttam így kutyákat összeragadni – ez jutott eszembe. A szomszédék kutyája, a Fickó meg a miénk vált így egy testté, és mi hiába böködtük őket botokkal, hiába szórtunk rájuk homokot, az istenért se akartak szétmenni. A kutyánkat mellesleg Szapphónak hívták; volt a családban egy ilyen hülye szokás, hogy a kutyákat ókori költőkről, a macskákat pedig filozófusokról neveztük el. Platón kilencet kölykezett – ez a kedvenc mondatom boldogult gyerekkoromból.

De most térjünk vissza Oszkárra és Katára, a feleségemre, akik Fickóhoz és Szapphóhoz hasonlóan áldoztak a vágy oltárán, illetőleg a rendezetlen szertár régi, recsegő asztalán. Kata azonnal regisztrálta megdöbbenésem, de tettére meg sem próbált magyarázatot adni. Nem mondta nekem azt például, hogy „Péter, ez nem az, aminek látszik!”, vagy valami ehhez hasonlóan elcsépelt közhelyet, nem. Pedig vártam tőle valamit, ami némileg oldaná a feszültséget, segítene ezen a fájón kimerevített valóságon. Ehelyett lelökte magáról Oszkárt, a hajdani futballistát, akit a narkó miatt száműzött a szakma, és ím, most egy középkategóriás szakközépiskolában kell neki élete végéig testnevelést tanítania, tehát Kata ellökte magától őt – még most is hallom a kémcsövek disszonáns zenéjét –, és azt üvöltötte mélyen a szemembe nézve: hát soha nem lesz tőled nyugtom, te rohadék! S mintha valami felsőbbrendű erő szeretne nyomatékot adni Kata szavainak, ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja, az ismerős Rolling Stones dal hangjai betöltötték a szertárat: I can’t get no satisfaction… A telefonbeszélgetés közben Oszkár a másodperc tört része alatt összekapta magát, majd vetett rám egy sajnálkozó pillantást, és kisurrant az ajtón.

Kata, én… – kezdtem magyarázkodni, mintha lett volna miért, de ő belém fojtotta a szót. Óvatosan az asztalra helyezte a készüléket és vadul ütlegelni kezdett valamilyen éles, ismeretlen tárggyal, talán épp a négyütemű motor makettjével, mígnem elveszítettem az eszméletem.

Hazafelé nem történt semmi említésre méltó, hacsak nem tekintjük annak azt, hogy egy kurva leszólított, miközben a havat söpörtem le a szélvédőről. Neked aztán jól ellátták a bajodat, kandúrbandi – mondta nevetve –, de én tudok segíteni rajtad! Beülhetek? Erre én azt válaszoltam, hogy inkább ne, egyedül szeretnék lenni. A robogó autóból nézve a város kihalt volt, nem volt benne semmi vigasztaló; bekapcsoltam a rádiót és feltekertem a hangerőt. A közlekedési hírek után felcsendült a Satisfaction. És miközben veszettül nyomtam a gázt, arra gondoltam, hogy már csak a Bunsen-égő zöldesen izzó lángja hiányzik ahhoz, hogy merevedésem legyen.