Futbolia – Pinczési Botond recenziója Fodor Péter Újrajátszás című tanulmánykötetéről

A sportreprezentációk olvasási stratégiái rögzítettnek látszanak. A gazdasági, politikai, hatalmi-ideológiai tényezők diszkurzív alakzatai beíródtak a sport ökonómiájába. A bináris oppozíciók újramondása (hazai-vendég, győztes-vesztes, Messi-Ronaldo stb.), a személykultusz*konstans inszcenírozása (ami a referenciális olvasatokban, például az életrajz értelmezői horizontba emelésén érhető tetten), vagy a nemzeti válogatottak összecsapása, ami mindig is a nemzetállamokban való gondolkodást rekonstruálta, valamiképpen rögzítették a hozzáférés lehetséges irányait. Az Újrajátszás című tanulmánykötet mintha éppen e korlátozott nyelvi és filmnyelvi dimenziók felmutatására törekedne többek között Riefenstahl Olimpia-filmjétől az Aranycsapat kulturális emlékezetén át Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című szövegének elemzéséig; mindezt irodalomi és kiváltképp kultúratudományos szempontból megközelítve.

Bár a kötet alcíme (Adalékok a sport mozgóképi és irodalmi emlékezetéhez) több sportág megszólaltatását ígéri, a tizenegy tanulmányból felépülő koncepcióból mindössze három érdekelt a nem futballtematikájú elemzésekben. Azonban e kvantitatív megállapításnál is beszédesebb és jobban felhívja a figyelmet a futball kiemelt szerepére, hogy a sportról általánosságban szóló szöveghelyek leggyakrabban éppen a labdarúgást látják példaértékűnek. Ezt a retorikát viszi színre a nyitófejezet, A sportmédia történeti vázlata című tanulmány is, amely történelmi és kulturális térben helyezi el a modern sport és a medialitás kapcsolatát, egészen a 19. századtól napjainkig adva átfogó képet nemcsak az európai, de az amerikai sportkultúráról is:

Miközben a sport kétségtelenül felszítja az ellenfelek közötti versenyszellemet, igyekszik biztosítani a versengés ideális és demokratikus kereteit: az önkéntességet, valamint az egyenlő föltételeket. Amint ezek a feltételek sérülnek, a sport értéke, a belé vetett hit csökken. Az a labdarúgó-mérkőzés, amelynek az eredményét döntően befolyásolja egy kézzel szerzett vagy épp egy meg nem adott szabályos gól, nem csupán az adott meccs értékét szállítja le, de rontja a sportág imázsát is. Ebből az összefüggésből érthető meg, hogy a horribilis televíziós összegeket vonzó amerikai bajnokságokban bátran alkalmazzák a játékvezetők a technika nyújtotta lehetőségeket, s ma már a labdarúgás sem zárkózik el tőlük, olyannyira, hogy a 2018-as oroszországi világbajnokság több mérkőzésén is fontos szerepet kapott a video-asszisztensi rendszer, s azóta használják a Bajnokok Ligája és számos nemzeti bajnokságban is. (28–29.)

Az elemzett alkotások szerinti kronologikus sorrendiség által kialakított kötetkoncepció miatt a szövegek egymást helyezik (történelmi)kontextusba. Ez az eljárás figyelhető meg a Csodacsatár két változatával foglalkozó szövegben, ahol ezt Keleti Márton egy másik sportfilmjét (Civil a pályán) megidéző szekvencia biztosítja: „Azt, hogy némileg már 1956 nyarán is más idők jártak, mint 1951-ben, a Keleti Márton két sportfilmje közötti, reflektált viszony is jelezheti. (…) Arra, hogy amit 1951-ben még támogatólag hirdetett Keleti, azt fél évtized múltán már parodizálta, további példákat is találhatni.” (129.) E kapcsolódások azért lehetnek kiemelkedően fontosak, mert az Újrajátszás amellett, hogy az alkotások nyelvi tétjeivel kerül dialogicitásba (mint később bővebben tárgyaljuk Szabó Lőrinc Vereség után című verse kapcsán is), komoly történeti apparátussal is bír. Ez válik olvashatóvá a Két félidő a pokolban-elemzésnél is, ahol a kötet először Bibó István felől közelítve hívja fel a figyelmet a háború utáni, úgynevezett koalíciós időszak zsidókérdésének hivatalos közéleti ,,kezelésével” kapcsolatban arra, hogy ,,a zsidók ügye lehetőleg keveset emlegetődött külön, hanem beleolvasztódott a fasizmus felszámolásának az egyetemes akcióiba, mintha a zsidók csak egy fajtája lennének a fasizmus rengeteg egyébféle áldozatának, mintha az ő szenvedésük csak egy esete lenne sok másféle, de egyenértékű szenvedésnek. [Kiemelés – P. B.]” (199–200.) Később pedig a filmbéli beszédaktus (a történet szerint 1944 tavaszán hangzik el) válik az elemzés tárgyává (,,Az identitásnak ezt a külsődlegességét és szó szerinti erőszakosságát jeleníti meg Rápity többször ismétlődő, megbélyegző beszédtette: a századot csakis zsidóknak, az egyes embereket zsidónak hajlandó szólítani…” [209.]). Ez a kijelentés emlékeztet többek közt a Bibó által megállapított ,,beleolvasztódásra” is a nyelvi megformáltság szintjén.

A berni döntő magyar irodalmi emlékezete azt tanúsítja, hogy a mérkőzés a maga sport- és politikatörténeti kontextusával együtt összetett narratív mintázat, megannyi történetszál, valamint ezek mögött meghúzódó történelmi determináció és elfojtott közösségi vágyak szövevénye – esemény, mely megmagyaráz(hat)atlansága miatt máig szövegeket generál. (193.)

E megállapítással zárul az Átok vagy csoda? című fejezet, ami az 1954-es futball-világbajnokság 3:2-re elveszített Német Szövetségi Köztársasággal játszott döntő magyar irodalmi emlékezetét kutatja. Szabó Lőrinc verse azon értelmezői horizontból látszik megközelíthetőnek, mely szerint ,,egy történeti esemény a róla való vita során nyeri el (…) hermeneutikai azonosságát, úgy a Vereség után felütésének kvázi-dialogikus szerkezetét szűkebb értelemben az Aranycsapat történetéről, tágabban a futballról mint modern, mítoszgeneráló jelenségről szóló, nem lezárt, de alakítható diszkusszió részének tekinthetjük.” (184.) A következő szorosan olvasott verssorok (,,Tüntél, eltűntél, Győzelem, / egy perc alatt”;,,És kint már dördült a Siker / nagy himnusza.”) elemzése arra jut, hogy a Győzelem allegorikus alakja felé fordulás által az aposztophé hozza létre azt a distanciát, amely ,,az esemény reflexív értelmezéséhez szükséges.” (185.) Mindez különösképpen annak vonatkozásában lehet fontos, hogy a hagyományhoz való viszony (pindaroszi atléta-ódák, magyar klasszicizmus és romantikus hagyomány) felől olvasva mintha a szöveg arra irányítaná figyelmünket, hogy az Aranycsapat ,,éppúgy egy kultúra kitüntetett értékeinek megtestesüléseként értelmeződik,” (187.) mint a Pindarosz által megörökített antik görög olimpiák hősei. A vers szimbolizációs technikái felidéződnek a szépirodalmi futballkönyvekkel foglalkozó szövegekben, hiszen például Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című regénye ,,éppen a jelképpé válás folyamatára kérdez rá.” (190.) Az ezredfordulón megjelenő, az ’54-es világbajnokságot tematizáló prózai szövegek ,,az újraírás, a tények átrendezésének technikáját működtetik.” (188.) Diskurzusba kerül Darvasi László A titokzatos világválogatott és Benedek Szabolcs Focialista forradalom című regénye is, melyek emlékezetformáló eljárásai az Esterházy írásművészetével való összehasonlításban jutnak érvényre, így az Utazás a tizenhatos mélyére válik a legfőbb viszonyítási ponttá az elemzésekben. Ezt teszi hangsúlyossá az is, hogy a tanulmánykötet külön fejezetben is tárgyalja az Esterházy-regényt, amit a német és a magyar nyelvű kiadás egymásra hatása, az író korábbi futball-tárcáira, szépirodalmi szövegeire való önidézés feltárása, valamint a ,,dinamikus elbeszélői perspektíva” (247.) narratológiai lehetőségei felől elemez, és amelynek kötetzáró kijelentése felhívhatja a figyelmet Esterházy futballírásainak időtállósága révén a nyelv és az irodalom kitüntetett szerepére a sportreprezentációk játékterében: az elbeszélő olyan médiumként működik, mely képes a futball nyújtotta múlékony közösségi testi élmény nyelvi rögzítésére.

Nagyon úgy látszik tehát, hogy a modern sport diszkurzív rendje, fixált állapota nyelvi probléma, és a nyelv által tűnik egyáltalán megkérdőjelezhetőnek, amelyben az eddig nem említett filmművészeti (Én és a nagyapám, Nehéz kesztyűk) és irodalmi (Mándy Iván Csempe-Pempe-szövegei) tárgyú elemzések is megerősítenek. Mintha az Újrajátszás című tanulmánykötet is ennek fényében juthatna igazán jelentőséghez egy olyan könyvpiacon, ahol a futballkönyvek elsősorban a bejáratott alakzatok újramondásában érdekeltek.

*Holott Gadamer szerint, éppen a szubjektum háttérbe húzódása lenne a játék alapvető létmódja, melyben a művészettel mutat analógiát: ,,…a műalkotás igazi léte abban áll, hogy tapasztalattá válik, mely megváltoztatja a tapasztalót. A művészet tapasztalatának a szubjektuma, az, ami megmarad és megőrződik, nem annak a szubjektivitása, aki tapasztalja, hanem maga a műalkotás. Ez az a pont, ahol jelentőssé válik a játék létmódja. Mert a játéknak saját lénye van, függetlenül azoknak a tudatától, akik játsszák. Játék van ott is, sőt tulajdonképpen csak ott van játék, ahol nem a szubjektivitás magáértvalósága határolja körül a tematikus horizontot, s ahol nincsenek szubjektumok, amelyek játékosan viselkednek.” Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer: Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Bp., Gondolat, 1984, 88–89.

(Új Alföld Könyvek, Debrecen, Alföld Alapítvány/Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2020, 264 oldal.)

Pinczési Botond (1998, Budapest)

A Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója. Jelenleg a kortárs magyar líra területén végez kutatásokat.