Bogyó Noémi: 34 – 1. rész

Sven Beyersdorff felvétele

Még a boldog időkben, a Covid-19 születése előtt, valamikor 2019 őszén az ebédlőasztal feletti lámpa kettős búrája közé beszorult egy bogár. A pontos dátumot nem tudom. Én nem az a lény vagyok, aki két lábon jár a földön, én öt méterrel felette lebegek. Legalábbis a munkaidő letelte után, amikor már megengedhetem magamnak, hogy kivetkőzzek a felelősségből. Felülök a repülő csészealjamra, s mint Aladin a csodaszőnyegen, kiszállok az infektológiai osztály második emeleti orvosi szobájának az ablakán. Külső megfigyelő szerint szakadt farmerben, kopott tornacipőben, se látva, se hallva csapom ki a Szent Mihály Kórház szárnyas üvegajtaját, s elrobogok. Éles csattanást, a portás néni rosszalló fejrázását és a kardiológus kolléga ragacsos tekintetét hagyva magam után. Szóval az a bogár már akkor is jó pár hete ott aszalódhatott. Még jó pár hétig ott is fog, anélkül, hogy észrevenném, mert ahhoz, hogy tudomást szerezzek róla, először is Tomival kellett megismerkednem. Tomit ugyanúgy nem vettem volna észre, mint annyi mást a mindennapjaimban, a reklámplakátot, a sárguló faleveleket, az új szomszédnőt, a szemerkélő esőt, ha nem bökte volna ki a szemem a jelenléte. Az anatómiai tökély fizikai lehetetlenség. Csak márványba vésve létezik, amolyan antik görög harcosokként vagy olimpikonként a múzeumokban. Egy ilyen diszkoszvető vagy micsoda, csak úgy lemászott a talapzatáról, s berobbant a mindennapjaimba, hogy felfedezze a bogaramat és fenekestől felforgassa az életemet. A diszkoszvető családi állapota azonban: nős. Elképzeltem, ahogy anyunak elkerekedik a szeme, apu arcát is láttam, ahogy ráfagy a mosoly, s Margitnak, a kolléganőmnek a megrökönyödését is, hogy miért nem a kardiológus kolléga. Mert ragacsos a tekintete. Ragacsos? Nem érti. A nyálast jobban megértette volna, de az nem emeli ki a lényeget. A ragacsos tekintetnek is van neve. Dávid. Dávid szemei mindig a dekoltázsomra ragadtak, akkor is, ha garbó volt rajtam.

A Lockdown 34. napja van ma. Pontosabban a második hullám első Lockdown-jának 34. napja, 2021. 1. 21. Mágikus szám, olvasom reggel a neten, merthogy három egyes, meg három kettes, meg egy nulla is, ha összeadom kilenc, ha kivonom nulla. Ráadásul erősíti még egy plusz kettes is, mert a Covid második hulláma. Meg van itt 34-es is, három egyes, két kettes, összege hét, mert a Lockdown 34. napja. Ennyiből már látszik, hogy ez a mágikus szám kurvára nagy kibaszás, mint az új időszámítás is, meg az egész élet, ami minimum lutri. De kibaszott nagy szerencsével még mázli is lehet.

Minden napom könyörület nélküli. Bemegyek, ha éppen nem alszom egyenesen bent. Mostanában nem is nagyon járok haza. Senki nem vár otthon. Velük lehetek. Ha kell, huszonnégy órát, vagy még többet, akár 72-őt is megszakítás nélkül. Fogom a kezüket. Nem kötelező. Hazamehetnék, órákig a zuhany alatt állhatnék, aludhatnék, nézhetném a Netflixet. De nem tudom otthagyni őket. Ülök az ágyuk szélén, fogom a kezüket. Ezzel az utolsó képpel lépnek ki a légüres térbe. Egy szkafanderes űrpilóta képével. Próbálok mosolyogni. Nem mindig megy. Cheeeese, keep smiling. Fogom a kezüket, a kesztyűn keresztül érzem az enyhe remegést. Napokkal előbb tudom, hogy ki marad, ki megy el. Szürke árnyat látok a fejük felett. Egy mesebeli griff árnyát. Látom a karmokat a lábán, a horgas csőrét, aztán kitárja a szárnyát. Biztonságot ad, hogy tudom. Könnyebb így dönteni, ki kapjon kórházi kezelést, ki kerüljön az intenzív osztályra, kit tegyünk lélegeztetőgépre. Nekem a legalacsonyabb az elhalálozási rátám. De van, aki az enyémek közül is meghal. Későn látom meg a griffmadár árnyát. Van, amikor csak akkor, amikor az a valaki már lélegeztetőgépen van. Azzal kell élnem, hogy mástól vettem el a túlélés esélyét. Attól, akinek még lett volna hátra valamicske. Van, amikor nem akarok tudomást venni a griffről, mint az angyalarcú lány esetében. Ha jobban belegondolok, akkor is hallottam a szárnyak suhogását. Nem akartam beletörődni. Azt akartam, hogy éljen. Nikivel is így voltam. Tegyük az intenzívre, döntöttem. Neki már nem jutott időben lélegeztetőgép. Mind foglalt volt. Ilyenkor várjuk, hogy valaki hirtelen jobban legyen, vagy meghaljon. Senki nem lett jobban. Kétségbeesetten harcoltam. Mindhiába. Még a griffel is szóba elegyedtem, könyörögtem neki, alkut ajánlottam, fenyegettem. Niki érezte. Kérte, hogy írjak a volt barátjának. Írtam, de nem válaszolt. Megkért, hívjam fel, beszélni akar vele. Hiába próbálkoztam, a szám nem volt elérhető. A harmadik nap estéjén végre kicsörgött. Azt mondta nem érdekli a nő, hülye picsa, dögöljön meg. Mintha be lett volna tépve, nem volt magánál. Aztán hirtelen váltott, hogy hogy képzeli a Niki, hogy csak így eltűnik, dobbant egyet, ezt nem teheti, hogy mi lesz az utolsó dugással? Aztán sírva fakadt, hogy kibaszott élet, kibaszott élet, és ezt ismételgette körbe-körbe. Letettem. Ma visszahívott, hogy ne haragudjak, beszélni akar vele. Niki két napja ment el. Már külön fémtepsi sem jutott neki, csak testnyi hely a hűtőkamionban. Ott fekszik a többi kitekeredett, szürke testtel együtt. Hamvasztásra várva. Nagyrészt öreg, összeaszott vagy kövér hájas testekkel. Mostanra már mind gyönyörű. A halál után minden test, ami addig csúf, öreg, ráncos, korhadt, dohszagú volt, megszépül. A ráncok kisimulnak, elefántcsontszínű lesz a bőr, a pupillákban megnyílik a végtelen. Dominika meseszép teste legfelül fekszik. Hamvas a bőre. Mosolyog. Ibolyakék szeme a pléhfedélen túl látja a januári szürke felhőket. Nagy pelyhekben hull a hó. Leveszem a Covid-szkafandert. Megtántorodom, ahogy egyik lábamon állva cincálom le magamról. Még mindig nagyon gyenge vagyok. Engem is szájon csókolt. Legalább a Covid, gondoltam, ha ő nem. Nem voltam elég jó neki, ahogy Nikinek sem Adam, vagy ahogy nekem nem volt jó a kardiológus doki, őneki meg a vörös hajú nővérke a gyerekosztályról. Ez a szerelmi táncunk. A Covid meg a haláltáncunk. Fogjuk egymás kezét, középkori danse macabre. Elöl megy őméltósága, a halál, mögötte a milliomos, a kardinális, a bölcs, a hajléktalan, a szűz, a kurva, a szent, a kurafi. A menet felett egy griffmadár árnya. Kitárja a szárnyát.

Egy hétig én is dögrováson voltam. Lázálmomban templomba jártam. Életemben először gyóntam. A sekrestyében ódon faszekrény. Benne anya sálja. Belemélyesztettem az arcom. Anya illatával volt tele. Mélyeket lélegeztem, beszívtam anya illatát. Azt akartam, hogy magához öleljen, ringasson, mint kiskoromban. Jártányi erőm sem volt. Pisilni sem tudtam kimenni. A lavórt az ágyam mellé tettem. Provizórikus ágytálnak megtette. Nem éreztem a kezeimet, az ujjaimat. Néha sírdogáltam. Féltem. Nem attól, hogy én is a tepsire kerülök, hogy cédula fog lógni a nagylábujjamon. Inkább hogy lebénulok, hogy már soha nem fogom tudni használni a kezem. Nem akartam a kórházban meghalni. Inkább otthon, egyedül. A szüleimnek sem szóltam, hogy elkaptam. Jól vagyok, mondtam, sok a meló, kevesen vagyunk. Éjjel-nappal dolgozom. Elhitték. A pótnagyim tudott csak arról, hogy beteg vagyok. Tomiról is csak neki beszéltem. Örült, hogy van Tomim. Nem húzta el a száját, hogy nős, nem is esett kétségbe tőle. Hiányzik. Az új időszámítás óta nem voltam nála. Féltem őt. Nyolcvankét éves. Minden este felhívom, hogy mi van vele, hogy halljam a hangját. Amikor beteg voltam, ő hívott minden este. Már a szó sem jött belőlem, két köhögési roham között ő tartott meg kedves szóval. Kérdezte, mit meséljen? Seherezádét, nyögtem ki nagy nehezen. Mondta, minden este mesélni fogok, kedves, s neked kutya kötelességed, hogy kitartsál és várd a következő estét, a mese folytatását. Így mondta, kutya kötelességed. Két lázálom között a varsói gettófelirat lebegett a szemem előtt. Láttam a téglafalon vörös festékkel festve: Érzem a napfényt, bár nem látom, hiszek Istenben, bár nincs itt. Nem biztos, hogy létezik ez a falfelirat, az is lehet, hogy kamu, sok kamu terjed a neten. Nem fontos. Reményt adott. Aztán az egyik reggel arra ébredtem, hogy lement a lázam. A nyelvem dupla nagyságú volt, alig fért a számba, de már könnyebben vettem a levegőt.

Most is érzem a lebegős gyengeséget. Különösen így, dehidratáltan, az egész napos védőruha-műszak után, étlen, szomjan, fiziológiai szükségletek kielégítése nélkül. Egy műszak, egy védőruha. Nem mehetek pisilni sem, mert akkor már nem vehetem vissza. Megnézem a mobilom. Nem hiszek a szememnek. Tomitól üzenet. Drágám, írja, szerelmes emotikon, gyengéd csókot küld, ölelést. Nem értem. Fél éve még azt írta, hogy már nincs úgy többet a szívében. Nem írta, hogy mi nincs úgy. A szerelem, én vagy a testem? Csak úgy, általánosan. Megírta. Nem mondta a szemembe. A gyávaságnak sokféle arckifejezése van. Mit képzel ez magáról? Mintha nem is ő írta volna, hogy vége. Mintha nem telt volna el fél év azóta. Mintha még mindig tartana. Mint a Covid előtt, a boldog időkben, amikor találkozgattunk. Amikor először jött fel hozzám, s rácsodálkozott a bogárra a lámpabúrában, hogy jé, mi van ott? Én meg, jé, egy döglött bogár. Mire ő, egy hőscincér. Mire én, egy mumifikálódott hőscincér. Akkor szeretkeztünk először.

A Lockdown 34. napja van. A hőscincértetem még mindig a lámpabúrában, a kórházak tele griffárnyakkal, a halottasházak holtakkal, a hamvasztókban három hét a várólista, a rokonok az urnákkal idegen testek hamvait temetik. Már nem repülő csészealjon távozom. Az ajtón megyek ki. Látom a portás néni ősz haját, rámosolygok, köszönök. A kardiológus kolléga szemét sem érzem már ragacsosnak. Mellettem áll, ha szükségem van rá. Tréfásan csókot hintek felé, köszönöm. Az ajtót nem engedem el, hogy ne csapódjon. Becsukom. Az éden a Szent Mihály Kórháztól nyugatra van. Beindítom a motort, s elindulok a behavazott utakon, ki a városból. Sűrűn havazik, alig látok ki a szélvédőn. Az ablaktörlő meg-megakad, nyikorog a hó súlya alatt. Egy elhagyott mellékúton lefordulok, nagy hókupac zárja el az utat, nem lehet tovább menni. Lehúzódom az útról, leparkolok az egyik autó mögé. Bukdácsolok a behavazott ösvényen a sötétben. Már látom a hajót, ki van világítva. Átmegyek a pallón. Kinyitom a körablakos kajütajtót. Bent zene szól, maszk nélkül lakmároznak, iszogatnak, táncolnak. Időutazás a boldog időkbe. Katka mosollyal fogad, szia, két óra múlva vacsora? Szia, igen. A szokásos? Bólintok. Kezembe nyomja a kulcsot. Lemegyek a hajó gyomrába. Levetkőzöm. Magamra tekerem a lepedőt. Kinyitom az ajtót.  Megcsap a kilencven fokos forróság, mint Egyiptomban, amikor a sivatag felől fúj a szél. Egy hete erre várok, hogy megmelegítsem a csontjaimat, kiizzadjam a fájdalmat, aztán tejszínes-gombás rizottót egyek. A legfelső helyre fekszem. Beszívom a fa és a mentol illatát. Behunyom a szemem. Félálomban lebegek. Nyílik az ajtó. Álmodom, gondolom. Tovább lebegek. Mély bariton köszön: Szia. Reccsen a fapad, suhog a lepedő. Visszamormogok valamit. Érzem, hogy engem néz. Nem nyitom ki a szemem, mégis érzem. Kérdi, megérintheti-e az arcomat. Bólintok. Az ujjaival simítja a varas hegeket, amiket a maszk éget rá. Kisebesedik alatta a bőr. Körömvirágkrémmel kenegetem, ahogy a pótnagyim tanácsolta. Gyorsabban hegednek a sebek. A var is hamarabb lepotyog, rózsaszín foltokat hagyva maga után. Andalító a simogatása. Ujjai nyomán ellazulnak az arcizmaim.

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író, fordító. A pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg startup projekteket menedzsel. Próza- és versírással is foglalkozik, a Vakfoltok című első regénye magyar és szlovák nyelven jelent meg 2017-ben a Kalligram gondozásában. Szabadidejében, már ha marad, saját írói weboldalt szerkeszt Mrs. Carpe Diem néven, illetve ugyanezen a néven irodalmi podcastokat is készít.