Nagy-Laczkó Balázs rövidprózája

Arnold Eszter felvétele

Hársfaágak csendes árnyán

A hársfák felől nézve a dolgot Gyulán az év két hárslatyakos és két hárslatyakmentes időszakra osztható. Az első hárslatyakozásért a hársfa virágjai vonhatók felelősségre: az erősen nyugtató hatású hársfanektártól bódult méhek jazzes zümmögéssel kísért dülöngélésük közben sután egyik virágtól a másikig esnek. A kár nem jelentős, ám ismerve a statisztikát, továbbá a részeg méhek és az általuk elüthető virágszirmok mennyiségét, mindezekhez hozzá véve a becsípett rovar felelőtlen utazósebességét, csakhamar letört, mélybe vetett szirmok sokaságáig jutunk az egyenlőségjel másik oldalán, mely jelen esetben a járda.

A méhek sajátosan emberi vonásokat öltő dézsmáló és romboló tevékenységét az idő embertelensége tetézi: az öregedő szirmok, elkerülve az örök fiatalság ígéretével kecsegtető erőszakos pusztulást, töpörödötten hullnak talpunk alá. Majd jön az eső, a köd, a hajnali harmat, mely e tömegsír vegyes lakosságát egyetlen egységes péppé fogja össze, hogy aztán tiprásaink sora nyomán öltse magára végső mocskosságát, melyen el lehet csúszni, mely koszol és mely illat édessége annyira émelyítő, hogy hiába volt cél a cukrászda, te mégis tovább mész; vagy a fagyizóhoz érve, az előre kigondolt karamell és puncs helyett inkább citromot kérsz, zöldalmát vagy egyiket sem: csak a tölcsért választod, ha lehet.

E holtvirágos latyakvilág jelenti a gyulai embernek a nyár érkezését – de az átfedés, mint a legtöbb szinonimának csúfolt fogalom esetében, itt sem teljes. Hogy komplexusán könnyítsen, a hársak között először a legkisebb, az aprólevelű bontja májusi virágát – az elsőség az övé, vele éli meg a sok méh első mámorát, melyhez hasonló már soha nem lesz egyik sem –, ámítja magát az aprólevelű, és ha szorult a méhekbe némi emberség, meg is hagyják ebben a hitében.

Az aprólevelűt követi a széleslevelű hárs. Nem kapkodja el, nincs hová sietnie, lomhán bont és sokáig várja ugyanolyan kedvvel a különböző vendégeit.

E kettő – az apró és a széles – városunk itt-ott feltűnő véletlenszerűen szórt magvú vendége, de a másik, mind között a legnagyobb, legegyenesebb, ki a nevében is mutatja a legbölcsebb hegyigorillákhoz méltó fönségét, az ezüstlevelű hárs, melyet éppen csak azért nem hívunk aranynak, mert, mint az igazi nagyságnak, neki sem kenyere a hivalkodás. Türelmes, megvárja szépen míg a másik kettő kipakolja minden báját – de még azt is, hogy szépségük sorvadásnak induljon. Ekkor, mikor már a régi báját elvesztette, jön el az ő ideje, és ilyenkor hozza csak elénk még ki sem nyílt sápadt, cseppforma virágait. Gótikus szépség az ezüsthárs, Jókainál alabárd, gyarmatkergető angoloknál elefántcsont friss virága, lombjaiból ágak szövik a katedrálist, levelei nemesek, hölgyek, ezüstfátylak – igazán csak az ördögöknek kedves mennyei csábítás jellemzi.

Mikor ez utolsó, a legvaskosabb szirmokat hozó, a legbőségesebb nektárt ontó hársfaféle kezdi meg a latyakgyártás előkészületeit, már nyár van az ember fogalmai szerint – de csak annak az embernek a fogalmai szerint, aki nem a Szent Miklóshoz címzett hársak templomába jár imára és aki nem a Körösparti hárskerengőben rója ájtatos útjait hölgyén vagy lovagján elmerengve, a legártatlanabb hívek bűnébe esve.

Mert a hársak alatt még tavasz van, mindegy, mit mondanak a csillagok túl a leveleken – ide úgysem hat el a szavuk. Itt tavasz van míg virág ontja illatát, míg kerülni kell a földre pottyant részeg méheket, míg aranyló sáfránylepel a száraz szirom a földön, mit az argonauta hajlamú szél kerget holmi aranygyapjas állatoknak vélve az alantit.

Szép, míg el nem csalja tekinteted egy ügyetlen ügető bodobács valamely padon alvó felé – mi ez itt? Egy részeg rózsabogár? Fel ne vedd! Színes páncél inge alatt már a hangya rág!

Meg ott is: viszik a darazsat, ki túl buzgón nyelte a kannás nektárt, hogy most felocsúdjon.

– Nem is rossz végzet ez! – legyintesz és mész tovább, de a június esőt hoz, vagy ha ő késik, majd hoznak esőt a locsolóautók, és akkor bizony latyak lesz itt is minden. Ragacsos, koszos, nyári télbe sorvad utolsó tavaszi árnyas menedéked.

Mert a legtöbb Gyulán az ezüsthárs, az ő soraik a tervező szépívű mértműve, virágszirmaik a legduzzadóbbak, ők rejtenek szemmel látható, víztisztán csillogó nektárcseppeket – édességük a legragadósabb talpfogó, rothadásuk a legmásnaposabban fejfájdító…

Rajtuk legel legbőszebben a pusztulás nyája, melynek része voltál te is, ki most veszed csak észre, hogy tapodtad, zúztad rostjait, szaggattad szálait, ezer lépteddel ejtettél sosem gyógyuló sebeket feltárva az enyészetnek az élet kapuját.

Nincs Kerub a kapuban, nincs ki óvja édened, vége van és mint mindig, te vagy, ki hoztad – de ne mondjuk ki, lépjünk tovább, hiszen jelszavunk is úgy szól, hogy padra se nézz, se talpad alá!

A másik hárslatyakos időszak az ősz, mint te is sejtheted, a levelek hullása nyomán.

A szerző a mű megírása idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa volt.

Nagy-Laczkó Balázs (1989, Gyula)

Kisprózái az Élet és Irodalomban, a Tiszatáj Online-on, valamint a Kötőszavak (Cuvinte de legătură) című kétnyelvű antológiában jelentek meg. Rendszeresen publikál tudományos ismeretterjesztő írásokat a Csabai Mérleg hasábjain és a Napi Táptudás nevű blogon.