Forgács Miklós verse

Marko Slavkovic felvétele

Pozdorjaregény

„A történet tulajdonképpen itt ível magasba.”
(Mészöly Miklós: Megbocsátás)

duzzogó tollak
sértett füzetek
kísérteties karistolás
a szerda délelőtt hangja
a látvány lemaradt
Wattamányi Edömér
szeret délcegen ülni
gyerekkorában rettegett
hogy eljön az ideje
a konok csendnek
az íróasztal-korhadásnak
elcsúszott sóhajba csomagolt
gyűrött merengésnek
a történet láthatatlan
a veszély kétesélyes
mint az elfelejtett jegyzetek
az utolsó tintában ázó éjszaka
húsevő növény
ha bozótba vész az út
a lépések kéjesen robognak
érdemes megnevezni
tizenhétféle zöldet
most betűféle termés
kiszámíthatatlan rostok
a rálátás izzasztó terhe
bélelik ki a Pangó-árkot
ezeket az íróasztalokat
egy kisvárosban gyártották
ahol el se tudtak kezdődni
a dagadó-duzzadó dombok
egymásba értek az ívek
a kezdet nélküliség
a befejezetlenség
nyugtalanító hangulata
uralkodott az utcákon
unott arcú nők
préselték a pozdorját
nem gondolt arra egyikük sem
hogy ez férfimunka lenne
nem az izomfeszülés
a nagyvonalú igénytelenség
volt egyedül fárasztó
a félhomály helyett
az egyidejűség ejtett csapdába
Oszuska Mnemoszüné eldöntötte
ő márpedig tökéletes lesz
és abban a percegő pillanatban
mindenki más tökéletlenné vált
kénytelenek voltak szégyenlősen
zavart mosollyal előlépni
épp annyira sebezhetően
mint a papírlapról lekanyarodó
engedetlen kacskaringó
amelyről kínos megállapítani
hogy melyik betűhöz is tartozik
a hencegés gondolattá ráncolódott
és minden pozdorjalap
éppen egy milliméterrel lett rövidebb
egy jól megtervezett lázadással
egy zsombékot nyer az élet
sietni a legnagyobb gyalázat
minden pozdorjalap
bogártetembe süpped
a porszemek befedik
terem vagy bomlik
szép köd a jóremény
egy kéz lebeg

az íróasztal felett
döglött sólyomtetem
képtelen leesni
elhitte magáról
egy vétlen felhő
saját magával
kitömött áldozat
elherdált időből
összepréselt pára

lajhog az eső

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/2-es lapszámában.