Bogyó Noémi: Nápolyi történetek

Arnold Eszter felvétele

(részlet)

A Szlovák Nemzeti Felkelés hídja alatti megállóra majd félórával az indulás előtt érkeztem. A busz is pontosan jött. Az osztrák vámőr gyorsan megnézte a digitális Covid-igazolványomat. Rövidlátóan pislákolt a mobiltelefonom képernyőjére, mintha el tudta volna olvasni az apróbetűket. Sokatmondóan biccentett: Gut, Danke, Auf Wiedersehen.

A reptér egy köztes stáció. Hosszú kanyargó sorokban várakozunk. Izgulok. Szemek, hajtincsek a homlok felett. A maszk eltakarja az arc igazi karakterét. Az ibolyakék szem alatt ugyanúgy lehet fitos, mint görbe, vagy akár sasorr. A száj lehet telt, vékony metszésű, sőt: a maszk alatt még lefelé hajló szájszegletek is rejtőzhetnek. Hogy eltereljem a figyelmemet a légikatasztrófákról, kitaláltam egy játékot.

Nézem a szemeket, az arcok formáját, és hozzáképzelek egy orrot, egy szájat és az áll szögletét.

Középkorú férfi állt átellenben a sorban velem egy szintben. Kék farmer, kockás zakó van rajta. Türelmetlenül toporog, figyelgeti az óráját, mintha azzal gyorsabban telne az idő, vagy meglódulna a sor. Rövidre nyírt hajában ősz hajszálak csillognak a neonfényben. Busa szemöldöke alatt lévő sötét szemeit mintha belemélyesztették volna az arcába. Figyelem, várom, mikor durran el az agya. Megcsördül a telefonja, nézi a kijelzőt, azon gondolkodik, felvegye-e. Végül felveszi. Pergő basszussal magyaráz, idegesen hadonászik a kezével, meg-megigazítja a maszkját. Feladja. Nem felesel, nem argumentál, si, si, mondogatja rezignáltan. Száraz Ciao, kinyomja a hívást. Sóhajt, ásványvizet vesz elő. Az álla alá húzza a maszkot. Borostás a képe. A nőiesen pisze orr alatt lévő vastag, érzéki száj már-már meglágyítja az arckifejezését. Más, egészen más, mint ahogy elképzeltem. Visszahúzza a maszkot. Egykedvűen néz maga elé.

Az előttem levő hároméves kisfiú megunja a várakozást. Eddig lefoglalta a bámészkodás, az elválasztó cölöpök pöckölése, a madzag hintáztatása. Most nyafog, cibálja az anyja szoknyáját. Mozdul a sor, az anyukája haladni akart vele, lépeget előre, tovább tolná a méretes koffert, a kisfiú azonban megmakacsolja magát, lecövekel. Továbbra is szorongatja a szoknyavéget. Az anyja hátranéz, kedvesen szólongatja, Luka, dai. A kicsi közben nyafog. Az anyja elengedi a füle mellett, böngészi a telefonját. Tuti, semmi életbevágó. A mobil, amolyan védőpajzs, ami mögé akármikor el lehet rejtőzni.

Lukát ez a közöny szemmel láthatóan dühíti. Mérgelődik, bevörösödik, majd az arca is eltorzul, kis öklét összeszorítja. A száját is kitátja, mint egy oroszlán, amikor ásít, de Luka nem ásít. Eszébe sem jut. Luka ordít. Torkaszakadtából.

Három német suhanc van mögöttem, akiknek egész idő alatt be nem állt a szájuk; levegővétel nélkül egymást túlharsogva tárgyaltak meg izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat. Végig élénken gesztikuláltak, röhögtek, meg-meghúzták a laposüveget, amit a hátizsákjuk oldalzsebébe rejtettek. Luka ordítására meglepetésükben még ők is elhallgattak egy pillanatra, hogy aztán újult erővel nekifussanak a kis méregzsák túlharsogásának.

A nápolyi járat két órát késik – jelenti be a hangosbemondó.

Boldogok azok, akik még találtak ülőhelyet, s inkább leültek, mintsem beálltak volna a sorba. Ücsörögnek, olvasnak, eszegetnek. A nápolyi utasok jelentős része azonban már majd egy órája a sorban ácsorog. Várakozunk.

Fényképezéssel múlatom az időt, ráteszem a kalapom a kofferre, és csinálok pár selfit, ahogy várakozom. Gondolkodom, milyen szöveggel posztoljam az Instára. Semmi értelmes nem jut eszembe. Sorban állok: hastag sorban állás, hashtag repülőtér, hashtag késik a gép, hashtag ez a gyerek még mindig ordít, hashtag a német suhancok sikeresen berúgtak, valami német rockdalt énekelnek. Hashtag szörnyen falsan. Hashtag tele van a hócipőm, hashtag a kicsi továbbra is ordít, hashtag kékül a szája.

Egy idősebb barna kardigános férfi rászól a suhancokra, hogy nyugodjanak meg. Erre a legbátrabb, vagy inkább legpiásabb, visszaszól, hogy mi van papa, nem tetszik az előadás? A férfi megilletődik, mintha leforrázták volna. Pár idősebb hölgy is beleáll a suhancokba, hogy mit képzelnek magukról, semmi tisztelet nincs bennük. Azok meg csak visszapofáznak. Erre a kettővel előttem álló behemót izompacsirtának is elege lesz belőlük, ordít rájuk, olyan a hangja, mint a szalagfűrésznek. A suhancok mókásnak találják, harsányan nevetnek. Apám, teljesen eldurrant az agya. Fenyegetően feléjük indul. Igazán ijesztően fest. Egy hústorony. Feszül az izom a pólója alatt. Azon gondolkodom, hány centis lehet a bicepsze. Olyan, mint a combom. A suhancok megijednek, elhallgatnak. Még lépnek is egyet hátrébb. Bocsánatkérően emelik a karjukat, egyszerre, mintha pont ilyen alkalmakra gyakorolták volna be: oké, oké, mondják. Kárörvendően somolygok az orrom alatt, na, eddig tartott a fene nagy vagányság.

A feszültség nő, egy idősebb házaspár az éppen arra elsiető légikisérőt vonja felelősségre. Az meg tanácstalanul szétveti a kezét, valami kisebb meghibásodás, oldjuk, nyögi ki bizonytalanul. Pontos időpontot az indulással kapcsolatban ő sem tud. Az elektromos kijelzőn újra pár sorral lejjebb csusszan az indulásunk.

Luka kitartóan ordít. Már semmi nem jó. Az anyja itatná, az sem kell. Sorra vágja földhöz a cumisüveget, a szendvicset, a tábla csokit. A hatás kedvéért az ordítást toporzékolással toldja meg, egyre kékebb a szája. Az anyja még mindig türelmes. Halkan beszél hozzá, öleli, Luka meg igyekszik minél jobban eltaszítani magától. Ölébe veszi, nem segít. Luca feszíti ki magát, teljesen hátradől, majd kiesik a karjai közül, olyan, mintha gumiból lenne a gerince. Az anyja leteszi.

Az utasok egyre hangosabbak, morognak, panaszkodnak.

Egy idősebb párnak két diáklány engedi át a helyét. Rendesek. Az egyik odamegy hozzájuk, hogy segítsen a kézitáskájukkal. Most veszem csak észre, milyen fehér az apróka öreg hölgy. Leülnek. Hálásak a lányoknak, nem győzik köszönni a segítséget. Az idős férfi szeretetteljesen hajol a nő fölé, simogatja a homlokát. Vizet vesz elő. Mint egy gyereket, úgy itatja. Aggodalmaskodóan méri a pulzusát. Ez a szerelem, gondolom. Ennyi éven keresztül. Bár kitudja, az is lehet, hogy friss szerelmespár, úgy néznek egymásra. Rajtuk a rózsaszín szemüveg, s rózsaszín felhő leng a fejük felett.

Egyre nagyobb a hangzavar és a feszültség. Az utasok morognak, panaszkodnak és szitkozódnak.

Egyre nehezebb lélegezni a maszkban, legszívesebben letépném magamról. Az öttel előttem álló tinilány most ér vissza a kávéjával, iszogatja útközben. A bájgúnár, aki hattal mögöttem áll, éppen abban a pillanatban lép ki a sorból, amikor a tinilány mellőzi. Összeütköznek. A kávé a bájgúnár virágos ingén landol. A pasi prüszköl mérgében, káromkodik és mindennek lehordja a lányt. Az válaszul remegő kezekkel halász elő egy csomag papírzsebkendőt, s elnézést kérően nyújtja a férfinak. Körbe-körbe ismétli, hogy bocsi, nem akartam, nagyon sajnálom. A pasi meg csak dúl-fúl, majd elviharzik a mosdóba. A lány úgy áll, mint akit leforráztak; kezében a papírzsebkendő-csomaggal néz a távolodó férfi után.

Luka egy oktávval magasabban ordít, már levegőt sem kap. Az anyja csak bámul maga elé, mintha kómába esett volna, vagy kilépett volna a testéből. A lelke most valahol teljesen máshol van. Nézem, nem értem, hogy tud ennyire a dolgok magaslatán állni, hogy lehet, hogy nem szidja le, nem kiabál, nem csap a kis méregzsák fenekére. Hogy lehet ezt idegekkel bírni?

A bájgúnár visszajön, a kávéfolt eltűnt, helyette vízfolt éktelenkedik a selyemingen. Még mindig dühös, ráordít a csajra, hogy mit bámul.

Luka kétségbeesésében letámadja az anyját, kis kezével csépeli, ahol éri. A combját, a hasa álját, a fenekét. Mindhiába. Az anyja továbbra is ignorálja. Luka végső elkeseredésében elkapja anyja karját és beléharap. A nő visszalép a testébe. Szikrákat szór a szeme, eltorzul az arca, remeg a szája. Artikulálatlanul kiabálni kezd, s egy olyat vág a kis zsarnok fenekére, hogy az térdre esik. Luka elhallgat. Mint egy varázspálca ütésére az utasok is egyszerre némultak el. Csend van. Senki sem pisszen, senki sem szól, senki sem mozdul. A gyerek szó nélkül ül törökülésben a földön. Bámul maga elé.

A várakozó utasok meg sem mukkannak. Némán állnak, ülnek, néznek maguk elé, mintha elvarázsolták volna őket. Csend van. Várakozunk.

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író, fordító. A pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg startup projekteket menedzsel. Próza- és versírással is foglalkozik, a Vakfoltok című első regénye magyar és szlovák nyelven jelent meg 2017-ben a Kalligram gondozásában. Szabadidejében, már ha marad, saját írói weboldalt szerkeszt Mrs. Carpe Diem néven, illetve ugyanezen a néven irodalmi podcastokat is készít.