Minden út menekülés (Centauri: Jákob botja)
Magamat ismerve néha képtelen vagyok eldönteni, amikor olvasok, milyen válaszokat is szeretnék kapni az életről alkotott kérdéseimre. Hogy szeretnék egyszerű válaszokat a bonyolult kérdésekre, vagy szeretnék kifejezetten bonyolult, vaskos, a problémák minden részére kiterjedő válaszokat kapni az egyszerű kérdésekre. Jó kis dilemma.
Végül rájövök, hogy talán ezt a kettősséget valahogy pont úgy szeretném kezelni magamban, mint Sziddhárta Herman Hesse művében. Leülni egy folyópartra, mert a folyó előbb-utóbb úgyis mindenre választ ad. Persze nem csak erről van szó, hanem, hogy Sziddhárta végül rádöbben, hogy nincsenek általánosan megfogalmazható válaszok, mivel olyan világban élünk, ahol különböző életmodellek helyezkednek el egymás mellett. Szóval a jó öreg „ki-ki a maga útján” dilemmáról beszélünk.
Ilyen szempontból az olvasást el is vethetném, mint az empirikus megismerés forrását. Nincs más választás, ha meg akarom lelni a válaszaimat, a saját tapasztalataimat kell megélnem.
Jack tudni szeretné „van-e még egy dobása”. Fogalmam sincs, hogy érti ezt. Egyáltalán miért pont tőlem kérdezi, aki alig élt meg valamit ebben az életben, Jackről viszont pár sor után süt, hogy elég sok mindent megélt már. Elképesztő élettörténet áll mögötte. Van ebben valami ellentmondásos. Hiszen Jack elhalmoz nevekkel, akikről alig tudok még valamit, és az anyját emlegeti gyűlölettel. Igazi kemény fickó, nem akar sokat magyarázkodni, és mintha nem szeretne a dolgok mögé látni. Felteszi tehát ezt a kérdését, de mintha nem csupán ezt a kérdést szeretné feltenni, egész egyszerűen képtelen artikulációra juttatni azt, ami valójában kikívánkozik. Ez a görcsös, önkéntelen némaság ott kezdődik, hogy Herman Mélville Moby Dick felütéséhez nyúl azzal, hogy „szólítsam őt egyszerűen csak Jacknek”.
A gyerekkorától kezdi a mesélést, legalábbis onnét próbálja, de mintha ez egy kissé akadozottabban indulna. Valószínűleg arra akar kilyukadni, hogy nincs is igazából semmi különös abban, hogy az anyja elküldte őt dolgozni. Előbb lapkihordónak, később pedig egy konzervüzembe, ahol akár szó szerint is bele lehetett pusztulni a melóba. De miért is lenne ez különös, ha az anyja, akit Jack egyszerűen csak Flora Wellmannak szólít, talán mindig is a halálát akarta? Rendben van, a történet ezen részén túl is esünk. De valahogy minden csak úgy leperegni látszik.
Az anya árnyéka végig rátelepszik Jack életére, még akkor is ott van vele, mikor már a tengeren hánykolódik. Magától értetődőnek kell lennie tehát annak is, hogy Jack nem csinál mást egész életében, minthogy menekül. Aligha tehet mást, mivelhogy egy zsarnok szülővel nem igazán lehet szembenézni. Vagy ha mégis, akkor csak a kést döfheti belé. Ezt nem én állítom. Jack ezt önmaga számára fogalmazza meg.
Jacknek mégis szerencséje van egyvalamiben. A szerző csakugyan, mint ahogy az több korábbi, a könyvről írott kritikában megfogalmazódott, egy kissé „macsósabbra” vette Jack karakterét. Ennyi jár. Mint ahogy az is, hogy talán ennek köszönhetően tud egymás után sodródni olyan nők karjai közé, akik pótolni próbálják azt a valamicske gondoskodást, ami Jack életéből hiányozni látszik. Ezek közül a nők közül viszont csak egy valaki jut ahhoz az igazán meghatározó szerephez, hogy egyszerre töltse be a szerető, és valami módon az anya szerepét. Ina Colbirth, a helyi könyvtárosnő az egyetlen, aki egyáltalán bír valamilyen jelentőséggel. Nem véletlenül, hiszen csak ő kísérel meg az ellen tenni valamit, hogy Jack elkallódjon. Így azok a nők, akik állomások Jack életében, nem jutnak több szerephez, minthogy újabb késztetésre bírják őt a menekülésre.
Hiába tehát, mintha nem lenne feloldozás Jack számára. És bár a Jákob botja amolyan ízig-vérig „amerikai regény” ízét idézi, valójában ez a fajta folytonos visszaesés sokkalta inkább Louis-Ferdinand Céline prózáját hozza be a játékba, ahol nem sötét, dohányos nyálat köp az ember, hanem vérrel kevertet.
Minden kilátástalan tehát Centauri regényében, nem pedig egyszerű és nagyszerű kaland. Így mikor Jack elénk áll és megkérdezi, „van-e még egy dobása”, nem a hazatérésre gondol. Csupán egy újabb menekülési utat kíván. Hiszen, ha ezek a menekülési utak elfogynak, kénytelen lesz válaszolni arra a kérdésre, hogy „Mihez kezdjünk a zsarnok anyákkal?”
Centauri: Jákob botja. Magvető Kiadó, Bp., 2016, 564 oldal, 3990 Ft.
Csillag Lajos (1990, Vágsellye)
Író, grafikus.