Bódis Kriszta: Padina

Urbantristesse felvétele

 

 

Sötét-tarajos tetőkkel tárul eléjük a Negyed. A kátyukat kerülgetve lassan kanyarodnak be az első kis utcán. Iván kihúzza magát, hogy jobban lássa a kocsi orrát. Padina letekeri az ablakot, várja, hogy felbukkanjanak az ismerősök.

Az első ház régóta lakatlan. A gerendák nyikorognak, mintha kísértetek egyensúlyoznának rajtuk. Az emeletek és a szobákat elválasztó közfalak már nem állnak. Ahogy elhalad a kocsi a blokk előtt, a házak tetején tátongó lyukakon át látszik, hogy a szél ellenkező irányba űzi a felhőket. A földszinti foghíjak némelyikén friss a korom.

Ahogy elhagyják az első üres blokkokat, összezárul mögöttük a csend.

A következők előtt már nyüzsög az élet, de sohasem csap túl a negyed határain, csak a mezsgyékig fodrozódik. A boltig, a volt moziig, a villamosmegállóig és a felüljáró aljáig.

Deresék háza előtt Deres felesége és két kamasz lánya, Cili és Linda mosnak egy tárcsás mosógépben. Fel-alá mászkálnak, kupacba hordják a szennyest, kannában a kútról a vizet. Az utcán jobban elférnek, mint bent a szobakonyhában, ahol egy tapodtat sem lehet mozdulni, és nem csak azért, mert a Deres Pista annyi mindent lomizott össze az elmúlt hetekben. Ideje van a mosásnak. A gyűjtött holmiból megélnek akár egy hétig is, ha okosan adogatják. Derest nem érdekli, hogy a többiek lenézik a kukázás miatt.

Deres Tina hatéves, ő viszi a kis kádba öblíteni a ruhát, aztán a centrifugához, végül a blokk elé rögtönzött kerítésre, meg egy rozoga pillangószárítóra kiteríteni. Ő veszi észre először Iván kocsiját, és amikor felismeri Padinát benne, széles mosoly terül az arcára. Integet. Linda és Cili keze is rebben. Deresné éppen Pista karjába adja újszülött fiát, rágyújt egy cigarettára, a gyufaszál messze repül, ahogy üdvözlés közben elengedi.

– Majd akarok veled beszélni, Padina! – kiált a kocsi után, és ő int, bólint, hogy rendben. Ismeri ezt a mondatot. Kérni fognak tőle. Valamit. Bármit.

A második blokk felső szintjén maszatos gyerekfejek bukkannak ki, kórusban kiabálnak a kocsi után.

– Már nagyon vártak – jegyzi meg Iván.

Az út szélén Lajkó baktat hazafelé. Fát visz a hátán.

– Állj meg – teszi Iván vállára a kezét Padina.

– Nahát – mondja Lajkó. Sötét arca felderül. – Sok a gond – teszi hozzá, kérdés nélkül.

– Ülj be – int hátra Padina.

Iván kiugrik, felnyitja a csomagtartót, és segít Lajkónak beszuszakolni a fát.

– Isten hozott, tesó – nyújtja a kezét Lajkó –, nem láttalak még itten.

– Iván vagyok – rázza meg a kezét vigyorogva Iván.

– Látom, jó kedved van. Nagyon helyes. Nekem is az volna a helyedbe – néz jelentőségteljesen Padinára.

– A tanítványom – szabadkozik Padina.

– Hacsak az nem… – csapja le a labdát Lajkó.

Az utcasarkon, a ház tövében guggolva a Horváth-banda kártyázik.

Az út közepén, a krétával felrajzolt négyzetek között fiúk tengóznak. Iván lassít, a srácok integetnek Padinának, aztán mind félrehúzódnak a kocsi elől. Ferkó bekocogtat az ablakon.

– Majd jöjjön már erre, beszélni akarok magával! – mondja.

– A mozinál leszek – válaszolja Padina.

– Mind téged akarnak – nevet Lajkó. – De ezt a bolond Rühest, ennek a haverját, tudod, meg bevitték – néz a kocsiablakon át Ferkó után.

– A fenébe! – Padina kikönyököl, szája előtt a keze, a hangjában elkeseredés.

– De benne voltak a Linda meg a Cili is. A Deres jányai. Éppen itt ni – bök a híd egyik vasállványára. – Leütötték a strici Pettyest, azt kirabolták. A Pettyesnek persze semmi baja. Azt nem nagyon volt lóvé nála, azt mondják. Máma már el is kapták a Rühest. A jányokra nem vallott. Elviszi egyedül a balhét.

– És mi van a Szőkével? – kérdezi Padina. Szőke a Rühes barátnője. Padina velük kezdte felépíteni a helyi filmes csoportot.

– Hát az meg az intézetbe van a kicsivel együtt. Látod, ezt utálom én. De nagyon. Még nem is emberek, aztán emberkednek. A Rühes is. Hát tizennégy a Rühes, a Szőke meg tizenhárom se. Gyereket csinálni könnyebb, mint gondolkozni. Gyereket csinálni a legkönnyebb – mondja, és Iván vállára csap. – Igaz-e tesó?

Iván ránevet a visszapillantó tükörből. A szeme is nevet.

– Tetszel nekem, tesó. Mit mondtál, hogy hívnak? Valami ruszki, vagy szerb vagy? Tisztára úgy nézel ki. De tudom ám, ki vagy! A Padina tanítványa, igaz-e? Akkor valami filmes vagy te is.

– Iván vagyok – mondja Iván. – Magyar, mint te.

– Én Lajkó vagyok. Lajkó vagyok, ennyi. Lajkó Laci – mondja Lajkó.

Padina mutatja Ivánnak, hogy merre kanyarodjon a mozi felé, pedig nem az utat látja, a filmet látja, amit a filmes csoport legelőször forgatott. Ferkó büszkén cipelte a vállán a kamerát. Padina a nyersanyag minden kockájára emlékszik:

Rühes és Szőke ülnek a volt mozi lépcsőjén.

– Vedd fel, Ferkó, ahogy énekelek – mondja Rühes a kamerába.

– Várj, nem találom az élességet – mondja Ferkó.

– Jó, amíg megtalálod, én kitalálom, hogy mit énekelek ennek.

Szőkére néz, ellágyul a tekintete, rámosolyog a lányra, aki viszonozza a rajongást, egymásba fonódik a két tekintet.

– Ennek… – jegyzi meg epésen Szőke.

– Neked – mondja Rühes engesztelően.

A kamera izeg-mozog, mert Ferkó a pólója szélével megtörli az objektívet. Nem kapcsolja ki. Belenéz, rosszabb. Újra megtörli, belenéz, dünnyög, de belátja, hogy annál már nem lesz jobb.

– Kész vagyok – mondja végül. Vár, Szőke szégyenlős. Igyekszik Rühes mögé bújni, aki viszont meredten bámulja az objektívot.

– Na mi van? – kérdezi Ferkó, Rühes csak néz, mint egy állókép.

– Lefagytál, tesó – néz ki a kereső mögül Ferkó. – Mi van, cigány!

Szőke kuncog zavarában.

– Öcsém! – sóhajt Ferkó. Próbálja fixen tartani a kamerát, de remegni kezd a keze. – Ez kibaszott nehéz.

– Mi lesz már! – csap Szőke Rühes vállára. – Te hülye – mondja, és igyekszik visszabújni mögé.

– Tesó! Nem bírom a végtelenségig! – veszi le a válláról a kamerát Ferkó, de továbbra sem kapcsolja ki. A combján egyensúlyozza, ahogy a lépcsőn ülők előtt guggol, így a képen Rühes térde látszik. Új szövetnadrág van rajta.

– Ne is figyelj rám, oké, itt se vagyok, csak a Szőkére figyelj. Úgy. Szőke, nézz rá, te meg rá – rendez Ferkó. A kép sötétebb, ahogy Rühes térde közelebb mozdul az objektívhez. – Csak rá figyelj, testvérem. Király vagy. Király. Maradjatok így. Én itt se vagyok. Jó lesz. Ne is gondoljatok rám.

– Akkor dugulj már el! – csattan fel Szőke. Rávillan Ferkóra, aztán a tekintete ismét ellágyul, búgó vadgalamb, közelebb hajol Rüheshez. A képre színes csóvákat fest a mozdulat, ahogy Ferkó ismét a vállára kapja a gépet. Egy lánc, mintha acélkék kört írna le, örvénylik Rühes arca körül. Szőke aranyhaja látszik, aztán nyugalommá olvad a mozgás. Rühes végre énekelni kezd. Bizonytalanul, halkan, hamisan, szerelmesen. A második sor felénél a kép közepén egy áthúzott kazetta ikonja kezd villogni. Ferkó izeg-mozog, kattanás, a gép megáll.

Lajkó kiveszi a fát a csomagtartóból.

– Na végre! – Lajkóné hangjától zeng a vetítő.

– Ne fényképezz – mondja Ivánnak Padina.

Gyerekek ömlenek ki a vetítőből, egymás után ölelik át Padinát.

– Hajnal óta itt nyüzsögnek, nem bírok velük. Már a város másik végéből is gyönnek. Idegenek. Úgy várnak, mint a Messiást. Már sokan vannak, ki kell valamit találni, megesznek – zsémbeskedik Lajkóné.

– Befelé! – ordít hatalmasat Lajkó, de a kölykök rá se hederítenek.

– Bácsi, vigyen már egy kört a kocsijával! – állják körül Ivánt. –Na, bácsika, legalább ezt a csepp gyereket. Iván széttárja a karját, vigyorog.

– Nincs kocsikázás! – kiabál hátra Padina. – Mind hányni fogtok! Azzal megpakolt táskáját a vállára emelve elindul a vetítő felé.

– Hányni fogtok, nem halljátok? – hátrál Iván nevetve a gyerekek gyűrűjéből.

– Nem fogunk hányni! – kiabálják kórusban a gyerekek.

– Bácsika, én nem fogok rókázni – öleli át Iván térdét Bábu. – Nem okádok! Ígérem!

– Én sem, én sem! – ölelik mindenfelől a többiek is.

– Gyere csak egy kicsit, Padina, beszélni akarok veled – hívja félre Lajkóné. – Tudod, a világért sem akarom, hogy félreértsél, nekünk te családtagnak számítasz, és csak kölcsön kérem, nem kaptuk még meg azt a pénzt, tudod, a családit se. Itt a hónap vége, nem tudok ezeknek mit a szájukba tenni, hogy volna egy falat kenyér. Múlt hónapba is megvettem a gyógyszereket a gyerekeknek, hogy fulladtak, hát annyi pénz a földön nincs, amennyi gyógyszert ezeknek a gyerekeknek hónapról hónapra felír az az orvos.

– Most csak ennyit tudok adni – adja a pénzt Lajkóné kezébe.

– Kösz szépen – mondja erre ő. – Gyere, főztem levest, amit szeretsz. Gyere enni, aztán ráérsz ezekkel foglalkozni. A filmezés ráér.

Ellentmondást nem tűrő hangon mondja, és sarkon fordul, elindul a gépház felé, fekete fonott copfja ide-oda libben a hátán. – Hoztam egy mosógépet – követi Padina.

– És kinek adod? – kérdezi élesen Lajkóné.

– Próbálom sorban. Felírtam néhány nevet.

– Á, úgyis azt mondják, hogy pofára osztol. Nem jó ezeknek semmi. Láthatnák pedig, hogy kiteszed értük a szívedet.

– Padina néni! Jöjjön már, anyám beszélni akar magával – kiált utána egy kislány.

Padina a mozi ajtaján át még látja, hogy Iván egy sereg gyereket kocsikáztat.

– Oda ne menj, úgyis csak a pénz kell nekik… – mondja Lajkóné, aki már megkapta a magáét.

Sötétedik. Az omladozó moziban filmet vetítünk. A strici Pettyes BMW-je húz el a mozi előtt. Negyedbeli lányok ülnek a hátsó ülésen. Üzletbe viszi őket. Mind jelentkeztek a filmes csoportba… de most nem érnek rá.

Lajkó a mozi előterét söprögeti, néha megáll, be-benéz a vászonra. Magában kommentálja a filmet. Most a strici Pettyes kocsija után fordul, és kiköp a kőre.

Iván a gépházban áll, figyeli, az utolsó tekercset. Fáradt, „túl sok, túl jó”, dünnyögi, előkészíti a következő tekercset, és visszagondol, amikor a csiklandós magas fűben ült délután a hegyen a gyerekek között. Délután, amíg Padina a filmes csoporttal beszélgetett, ő néhány gyerekkel felmászott a hegyre:

 

A hegyen hűvösebb van. Lajkó is odatelepszik, a szél szétkergeti a felhőket, de a felhők újra egyesülnek.

– Pulikutya! – mutat föl Bábu.

– Egy saskeselyű. Ilyen puffadó tetemeken lakmározik! – mutat fel Annamari.

– Dzsungel! – dörmögi egy kamasz. – Nem. Embertömegek a Körúton. Ott a pályaudvar tornya!

– Lovak! – mutat föl Linda.

– Belevágtatnak abba a szívbe. És a szív kettéhasad.

– Egy óriás sátrat ver, és belemerül a hegyek nézésébe! Ez a szabadság! – mutat föl Lajkó.

– Nem! – mutat fel Bábu. – Azt én megismerem! Az az Isten!

 

– Neked mi a foglalkozásod? – kérdezi Bábu Ivánt a gépházban.

Iván, mintha álomból riadna fel.

– Hát te? Hogy kerülsz ide?

– Itt voltam végig, csak te nem láttál.

Iván lefűzi a filmet. A nézőtéren a zsibbadt sötétbe villanyfény robban.

– A foglalkozásom?

– Igen.

– Diák vagyok.

– Iskolás?

– Egyetemista.

– Akkor neked sok iskolád van. És mit szeretsz csinálni?

– Fényképezni.

– Akkor miért nem fényképezel?

– Igazad van, ez a dolgom.

– Engem fotózzál le, meg a többieket, aztán adjál belőle – utasítja Bábu.

 

A vetítés után sorok állnak Iván gépe előtt. A gyerekekre nem lehet ráismerni, ha valaki kiabál vagy türelmetlenkedik, lehurrogják. Mindenki halkan beszél, visszafogottan. Fegyelmezettek.

Megnézik a kijelzőn az elkészült képet. Választanak.

– Ki lehet vetíteni? – kérdezi Bábu. – Oda – a filmvászonra mutat.

– Megoldom – nevet Iván.

Letelepszenek Padina köré az ülésekre. Várnak. Iván lekapcsolja a villanyt.

Kezdődik.

A vásznon fekete-fehér portrék.

Gyönyörű, koravén gyerekarcok. Súlyos, néma csendben, egymás után…

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/4-es számában.

 

 

Bódis Kriszta (1967, Budapest)

Író, pszichológus, dokumentumfilmes.