Major Ágnes: Drog, szavak, satöbbi. Makai Máté Koriolán dala című kötetéről

Makai Máté első novelláskötetének fülszövege megjelöli a kötet írásainak tematizáló, szövegszervező elemeit: ilyenek a drogok, a rockzene, az esztétika, valamint Philip K. Dick és Burroughs hatása. Valóban, számos zenei utalással találkozhatunk az olvasás során, ahogyan a sci-fi- és cyberpunk-szövegvilág megjelenése, a technológia és a pszichedelikus élmények is tetten érhetők a kötet darabjaiban. Bár a popkultúra hatása egyértelműen kimutatható a novellákban, hiba lenne azt gondolnunk, hogy könnyen fogyasztható szövegekről van szó, s az izgalmas, már-már filmszerű jelenetek és a több ponton visszatérő elmélkedéseknek, (művészet)filozófiai fejtegetéseknek a történetekbe emelése különleges és sajátos elegyet alkot a Koriolán dalában.

A fel-felbukkanó tematikus egyezések az egységesség érzetét kelthetik az egyébként egymáshoz meglehetősen lazán kapcsolódó írások között, ismétlődő elem például valamilyen tudatmódosító szer használata, mely néhol kokain vagy extasy, néhol pedig maga a szöveg, vagyis az olvasás és az írás. Izgalmas, ahogyan a szavak fogyasztása és használata egyfajta droggá alakítja az olvasás és az írás aktusát, központjában a kérdéssel, hogy miképpen válhat az irodalom, a művészet egyszerre káros, romba döntő, pusztító és addiktív entitássá. Az írással kialakult függőségi viszony a Bolondok űrhajója című novellában fogalmazódik meg: „a sajátos logikájú szenvedélyeknek hódolók közül az írók a legveszélyesebbek, […] az írás az emberi függőségek egyik legsúlyosabb fajtája, mely újabb függőségekre ingerel, és kegyetlenül megbontja a tudatot”. (132.) Az erőmű jövőbeli szövegterében pedig az olvasás a csúcstechnológia általi meghatározottsága kerül középpontba, elgondolkodtatva az olvasót a művészet és a technológia kapcsolatáról.

Visszatérő jelenség a szereplők identitásválsága is: a novellák szereplői sok esetben nem találják a helyüket, valamiféle furcsa idegenség veszi őket körül, s a prózaszövegekben megalkotott elbeszélői struktúra is mindinkább a hősök rezignáltságát, meg nem értettségét erősíti meg. A szereplők sokszor útkeresők, de nem ritkán kiüresedett, megtört emberek, akik megoldást sem maguktól, sem másoktól nem várnak, szavaikon pedig minduntalan átüt a reményvesztettség tapasztalata: „Elveszítettem a válaszadás lehetőségét, semminek semmi értelme. És azt hiszem a keresés vágyát is elveszítettem.” (32.)

Makai kötetének egyes írásai narratív szerkezetük miatt is figyelemre méltóak, ilyen a kötetnyitó, Csapda című darab: a századik lövésére készülő bérgyilkos története már-már klasszikus, ám mégis meglepő metaleptikus csattanója miatt erős és markáns nyitánya a Koriolán dalának. Hasonló élményt kínál a kötetzáró A jamali fekete lyuk, de Az erőmű című írás is, mely az izgalmas myse en abyme-szerű megoldással a tudatmódosító szerek használatával járó realitásvesztés jelenségére is rámutat, ahol a narratív síkok közti határok éppúgy mosódnak el, mint a kábítószer- élvezet közben a realitás és a képzelet határai.

Úgy tűnhet, az egyes novellákban megkonstruált terek és személyek, eseménysorok mindössze díszletei a szövegekben megfogalmazódó filozófiai fejtegetéseknek: úgy érzékelhetjük, hogy a novellaforma csupán keretet és apropót biztosít, s az események bemutatása mellékes a beszélő elmélkedéseivel szemben, ám ezt nem feltétlenül kell negatívumként értékelnünk. Meglehet ugyan, hogy a novella csupán alkalom bizonyos filozofikus gondolatok tárgyalására, ugyanakkor ezek már önmagukban is kitüntetett fontosságú kérdések, melyek vizsgálata épp elég tétnek bizonyulhat. Erre példa az Aurél áll a vászon előtt című írás, amelyben a művészet lényegére, az alkotás mibenlétére való rákérdezés válik központi elemmé, s fő kérdése, hogy mikor válik befejezetté, késszé egy műalkotás. Ezzel kapcsolatban a novella egyik hőse a következőképp fogalmazza meg tézisét: „Az igazi művészet, pontosabban filozófia, akárcsak az emberi élet, egyfajta lezáratlanságban, mozgalmasságban és radikális folytonosságában hordozhatja a lényegét, és csak befejezetlenül, pontosabban lezáratlanul, anélkül, hogy azt bárki is késznek nyilváníthatná, lehet szép és igaz.” (79.)

A novellák kivétel nélkül tudatosan, tűpontosan megalkotott világokba vezetnek el, az ál-referenciák gyakori alkalmazása a valóság-effektust is működőképessé teszi, ugyanakkor néhol túlságosan sok ilyen megjelöléssel találkozhatunk, mely az olvasás folyamatát is megakaszthatja. Merthogy a novelláknak korántsem távoliak, sőt inkább ismerősnek tűnnek a történései, ha lehámozzuk róluk a jövőbeli, technológia által uralt világ külsődleges elemeit. Ezek ugyanis nem kizárólag egy elképzelt, mesterségesen létrehozott univerzum lehetséges dilemmái, hanem jelen világunkban is megfigyelhető jelenségek.

A novellák központi problémái (mint például az én-keresés folyamata közben megakadt szubjektum különféle függőségekkel vívott harca, a pszichedelikus élmények hajszolása, megélése és hatása, valamint a stabilitás állapotának hiánya) tehát mind-mind ismert, távolról sem fiktív momentumok. Makai Máté írásai ugyanakkor nem adnak megnyugtató választ ezekre a kérdésekre, nem keresnek megoldásokat a problémákra, csupán felvillantják őket, s rámutatnak egy megkonstruált világ egészen ismerősnek ható visszásságaira.

Végezetül röviden szóljunk néhány, kissé zavaró momentumról: egyes szöveghelyek a szerző széles körű tájékozottságáról is tanúbizonyságot tesznek, ám néhol túlzásnak érezhetjük a néhány mondatba sűrített, az olvasást olykor megnehezítő információhalmazt, emellett pedig valóban semmiség, hogy a Tapló című novella mindvégig Tamásnak szólított szereplője egy helyütt teljesen indokolatlanul Tomiként szerepel. Eltekintve ezektől a jelentéktelen apróságoktól, a Koriolán dala ígéretes, jellegzetes hangú, erős kezdés, izgalmas történetvezetéssel, alapos kidolgozottsággal, filmszerű jelenetekkel és számos popkulturális utalással. Kíváncsian várjuk a folytatást.

(Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016 [FISZ Könyvek, 77])