Petres Csizmadia Gabriella: Idegenségtapasztalat Durica Katarina Szlovákul szeretni című regényében

(tanulmány)

Durica Katarina Szlovákul szeretni1 című regénye a szlovákiai magyar identitás több szempontú megközelítését, a térhez és nemzetiséghez való bonyolult kapcsolódási pontok szövevényességét mutatja be. A regény szereplői a „Ki vagyok én?” és „Hová tartozom?” kérdések zsákutcájába kerülnek: elmosódottá válnak a haza, otthon, szülőföld, nemzet, anyanyelv fogalmai. A hely–nyelv–én hármasában vergődő, rétegzett identitású szereplők többsége Szlovákiában született magyar, de nagy részük elszármazott – disszidált, kitelepített, ezek leszármazottja, gazdasági migráns –, így maga a „szlovákiai magyar” megnevezés is pontatlanná és leegyszerűsítetté válik. A regény egyik sajátossága éppen az, hogy párhuzamosan bontja ki a Csallóközben élő és elszármazott szlovákiai magyar szereplők karaktereit, és identitásproblémáik alapjait a térhez való kapcsolatuk szövevényességére, valamint a bonyolult összefüggésekkel terhelt nemzeti és családi múlthoz fűződő viszonyukra vezeti vissza. A „mi csoport” ilyen jellegű problematizálása, az areális különbségekből adódó kulturális másság miatti csoportkohézió szétroncsolódása az imagológiai kutatások alapkérdéseit veti fel, azonban speciális módon, mivel a saját és a másik csoport egymáshoz való viszonyának2 artikulálhatósága a „sajáton” belüli elidegenedésből fakadó „másikká (idegenné) válás” problematikáját foglalja magába. A szlovákiai magyar mint „mi” csoport ugyanis a szöveg folyamán képlékenyen változik, darabjaira hull, hol tágan, hol rendkívül szűken körülhatárolva a csoport tagjait, különböző önképeket és önreprezentációkat teremtve. A szlovákiai magyar önartikuláció problematizálása mellett és abból fakadóan – hiszen „önmagunkat csak másokkal összevetve tudjuk meghatározni”3 – markáns kérdéssé válik továbbá a ténylegesen másik nemzethez való viszony artikulálása is, melyet jelentősen befolyásolnak a másikról alkotott heterosztereotípiák.4

Írásomban a szlovákiai magyar identitás összetettségének és rétegzettségének gyökereivel, a hontalanság, kulturális fölény és alárendeltség érzéséből, a többnyelvűséghez való viszonyból fakadó idegenségtapasztalatokkal foglalkozom. Ezek az összetevők olyan bizonytalan, rétegzett és egyben töredezetett identitásokat hoznak létre, melyeknek alapvető egzisztenciális élményeként az átmenetiség-érzet, a különböző „terek, nyelvek és nemzetiségek között rekedtség” tapasztalata funkcionál.

Az idegenség tapasztalata

A lektűr-elemekkel átszőtt regény első fele egy Afrikában játszódó románc (európai nő – afrikai férfi) kibontakozását mutatja be. A figyelmes olvasó azonban a sematikus románctörténet mellett felfigyel a szövegben egyre markánsabban kibontakozó ellentétes világok ütköztetésére, a saját és idegen, a bennfentesség és másság kettősségének tapasztalatára, amely fokozatosan adagolva a szereplők bizonytalan identitásérzésének, ön-elidegenedésének és hontalanságélményének gyökerévé válik. Az ellentétek mentén kirajzolódó történet a kulturális idegenség kiemelésével dolgozik leginkább.

A szöveg jól átgondolt szerkezetére utal, hogy a kulturális idegenség tapasztalatát első lépésben rendkívül nagy földrajzi távolságokból érkező szereplők találkozásánál mutatja be – egy európai nő és afrikai férfi megismerkedése –, majd egyre szűkebb földrajzi távolságban élő szereplőket ütköztet, ám a kulturális idegenségérzetet nem csökkenti.

A szöveg dinamikáját épp a földrajzi távolságok csökkenése ellenére folyamatosan uralkodó idegenségtapasztalat képezi. Ezek az ellentétek gyakran ismert sztereotípiák mentén körvonalazódnak, amik helyenként kliséssé teszik a szöveget, azonban azokra a banalitásokra hívják fel a figyelmet, ahogy egy eltérő kulturális közegből érkezett személy felületesen megítéli az idegen környezetét, működésbe hozza a másikról szóló felületes előismereteit és előítéleteit, heterosztereotípiáit.

Kontinensek idegensége

A kontinensek idegensége, vagyis az európai és afrikai világ ellentéte első lépésben az Európából érkező, egymástól függetlenül Afrikában tartózkodó két unokatestvér, Petra és Paul szemszögéből körvonalazódik. Ez az idegenségérzet a kulturális fölény tudatából, a nyugati és harmadik világ alá-fölé rendeltségéből származik, és a nyugati világ Afrikáról alkotott sztereotip előítéletei mentén, egzisztenciális félelmeken keresztül artikulálódik. Az Európából érkezők mi-csoportjának autosztereotípiája5 az európai szellemiség értékként való kezelésén alapul, amely az idegennek minősülő afrikai szellemiséget heterosztereotípiák mentén, a másságból fakadó, idegenségre vonatkoztatott negatív tulajdonságok alapján ítéli meg. Ez elsősorban mániákus fertőtlenítésben,6 a malária elleni szinte rituális védekezési módok kialakításában,7 a magányos utcajárás elleni félelemben nyilvánul meg.

Ám a kívülálló pozíciójából szemlélt Afrika-képet idővel az ismerősség bennfentessége váltja fel, amikor a fokozatosan akklimatizálódó főszereplő a környék lepusztultságában és apátiájában gyerekkora színtereire asszociál. „A maguk elé bambuló, cigarettázó öregemberek, az egyforma szürkeség, a káromkodó kamaszok, akik sosem mulasztották elmondani, hogy mit és hová tennének nagyon szívesen, ha egy fiatal lány ment el előttük, mind nagyon ismerősek voltak Petrának. Ez volt ugyanis az ő megszokott, otthoni közege, ebben nőtt fel, és ebből sikerült »kivakaródznia«. Igen, így mondták ezt Ligetfaluban, Pozsony panelrengetegében.”8

A cselekmény előrehaladtával a szöveg az afrikai – közép-európai (a regényben kelet-európainak nevezett) terek közti kapcsolódási pontokon túl az ott élők múltfeldolgozási lehetetlenségét is párhuzamba állítja: a ruandai mészárlásokat átélt afrikai származású Sali ugyanúgy az elhallgatás és szülőföldelhagyás útját tartja a legelfogadhatóbb múltfeldolgozási módszernek, mint a „kelet-európai családi traumákat”9 átélt, szlovákiai magyar Petra.

A sorspárhuzam észlelésekor a múltját hátrahagyó, nyugat-európai identitást magára öltő főszereplő kibillen a kulturális fölény pozíciójából, az európai–afrikai ellentétet a közép-európai – afrikai párhuzam váltja fel, és a szereplő a nyugat-európai – közép-európai kulturális különbség alárendelt pozíciójába kerül. Az ismerősség tapasztalata tehát nem oldja, hanem inkább növeli Petra idegenségérzetét, hiszen otthonosságérzet helyett a magában eltemetett hontalanság, az otthonról történő kívülrekedtség tapasztalatára döbbenti rá.

A kontinensek idegenségének tapasztalata akkor kezd izgalmassá válni, amikor az afrikai–európai (időnként túlságosan direkt módon ábrázolt) oppozíciókon túl a közép-európai – nyugat-európai kulturális idegenséget is körvonalazni kezdi. Ez legmarkánsabban a Nyugat-Európában nevelkedett afrikai Sali Szlovákiába érkezésekor történik. A kulturális megértést akadályozó másság egyik legmarkánsabb epizódja, amikor a gyerekkori színtereire hazalátogató Petra a nyékvárkonyi temetőbe viszi fekete barátját, és Sali döbbenten figyel fel egy rókalábat viselő idős asszonyra. A nyugat-európai kultúrvilágban szocializálódott afrikai férfi sem európai, sem afrikai szemmel nem talál értelmet a rókalábak viselésében – egyrészt az állatvédők kampányaira gondol, másrészt az állatbőr viselésének szimbolikus jelentése, a dominancia közvetítése jut az eszébe. A rókaláb mint értelmes jelentéssel nem bíró kód jelenik meg számára, és a közép-európaiság megfejthetetlenségét közvetíti.10

Közép/Kelet-Európa – Nyugat-Európa idegensége

A szövegben megjelenő, időnként túlságosan is direkt módon ábrázolt európai–afrikai idegenségtapasztalat vázolása tehát a kelet-európai és nyugat-európai világ oppozícióját kívánja kidomborítani. A szöveg arra próbál rámutatni, hogy az idegenség alakzata kontinensen belülre szűkítve ugyanúgy működik, mint nagy földrajzi távolságok esetében – vagyis a tér leszűkítése nem jelent automatikusan kulturális közeledést. Ahogy az Afrika–Európa idegenségtapasztalatot a kulturális különbségekből táplálkozó sztereotipikus faji előítéletek táplálják – pl. Afrikában megbámulják a piacon a fehér bőrű nőt, az afrikai asszonyok kiveszik a seprűt a fehér nők kezéből, mert „meg vannak róla győződve, hogy a fehér nők nem képesek a házimunka elvégzésére” 11, Csallóközben megbámulják a helyiek közül kirívó fekete bőrű Salit, Petra húga zavarba jön, amikor a fekete arcra búcsúpuszit kell adnia, a Svájcban élő Vali néni és a magyarországi Szabi pedig úgy gondolja, egy néger férfi nem elég jó Petrának („El sem hiszem, hogy egy fekete férfival szűrted össze a levet”12) –, ehhez hasonlóan Európán belül nemzetek közti negatív előítéletek, heterosztereotípiák rajzolódnak ki. A fekete férfival való kapcsolatán belül maga Petra is felfigyel önnön akaratlan kategorizálására, amikor a randevúra érkező Saliról magában azt állapítja meg, hogy pont olyan megjelenésű, mint egy európai férfi. „Aztán ki is javította magát, hiszen Sali tulajdonképpen európai, vagyis ugyanabból a kulturális világból jön, mint ő. Vagy legalábbis megközelítőleg. A többszörös identitást a saját esetében sem tudta nagyon kezelni, és kifejezetten utálta az olyan kérdéseket, hogy »Te akkor most osztráknak tartod magad? Szlováknak? Vagy magyarnak? Hol érzed magad jobban, Pozsonyban vagy Budapesten? Melyik focicsapatnak drukkolsz a világbajnokságon? «”13

A főszereplő önelidegenedését és bizonytalan személyes identitását leginkább ez a nemzetek közti idegenségtapasztalat, valamint a kulturális előítélet levetkőzhetetlensége és felfejthetetlensége teremti meg. Az afrikai környezetben elnagyoltan, egyszerűen identifikálható Petra – nyugati világból érkező, jómódú fehér nő – identitása egyre bonyolultabban lesz körvonalazható. Európai szemmel több szempontból is határhelyzetűnek minősül, és határpozíciójával a közép-európai identitás keresztmetszetévé válik. Bizonytalan identitásának talán épp az a gyökere, hogy szuverenitása helyett folyamatosan egy-egy csoport képviselőjeként tekintenek rá, és az adott csoportra érvényes sztereotípiák mentén ítélik meg. A Csallóközből származó, Pozsonyban felnőtt magyar lány Bécsben járt egyetemre, ott vállalt munkát, majd onnan utazott szolgálati útra Afrikába. Az önmagára eleinte kozmopolitaként tekintő lány az afrikai idegenségtapasztalatok után, Európába hazatérve kezdi tudatosítani bizonytalan identitását, a térhez és nemzetiséghez való ambivalens viszonyát. Bécsi egyetemistaként elsősorban a gazdasági-kulturális elmaradottságban rekedt kelet-európai lányt látják benne („A sok nyugati pénzes diák úgy nézett a szőkített hajú, kopott tornacipős pozsonyi lányra, mintha egy másik univerzumból érkezett volna közéjük. A Bécs és Pozsony közötti negyvenperces út úgy tűnt, mintha a múltból a jövőbe szállítaná a fiatal művészettörténész lányt.”14), aki önnön hátrányhelyzetét tudatosítva hajlandó többet és kitartóbban tanulni, dolgozni a helyi diákoknál.

A kulturális fölény szimbólumaként értelmezhető, „hogy a szinte tökéletes német nyelvtudása ellenére folyton csipkelődtek vele az akcentusa miatt. Pedig megszokhatta volna ezt már, gyerekkorában folyton a magyar akcentusa miatt cikizték.”15 A közép-európai mentalitás mint leküzdendő másság jelenik meg a lány megítélésében és önértékelésében, alárendelt helyzetét tehát úgy próbálja leküzdeni, hogy mindent elkövet a közép-európai identitás levetkőzése érdekében. A teljes betagozódás lehetetlenségének egyik jellemző jelenete, amikor a bécsi magángalériában őt meglátogató édesanyja az idegen környezetben önmagára idegenként, alárendelt „másikként” tekintve „kimondta azt, amitől Petra végképp megsemmisült: »itt biztosan mindenki látja rajtam, hogy egy paraszt vagyok«”16.

Petra kelet-európaiságának billoga mellé társul a nőiességéből fakadó hátránya is, melynek értelmében a főnöke nemcsak a nyugati-európai – kelet-európai idegenség távolságából, hanem a nyugat-európai férfi – kelet-európai női oppozíció alá-fölé rendelt helyzetéből is tekint a lányra, és egyenrangú fél helyett a „kiszolgáló nő” pozíciójába helyezi őt, vagyis a kiszolgáltatottat egyben szolgálónak is látja. Daniel saját felfedezettjének tartja a lányt, melynek értelmében a „szürke kelet-európai kisegér, kopott tornacipőben, borzalmas frizurával és bizsukkal… köszönettel tartozik”17 neki, és akit „hálátlan kis szukának”18 titulál. Ennek a felsőbbrendűségi attitűdnek az érvényesítése látensen folyamatosan akadályozza abban Petrát, hogy levetkőzze kisebbségi komplexusait, a nyugati világban tapasztalt idegenségérzetét és a keleti világbeli otthontalanságát.

Magyar – szlovákiai magyar idegenség

Az európai–afrikai, nyugat-európai – közép-európai világ oppozícióját követően szlovák–magyar és magyar – szlovákiai magyar idegenségtapasztalatok rajzolódnak ki a műben, amelyek a szlovákiai magyar identitás fogalmához, a tér- és nemzethez kötődés problematikusságához vezetnek el. A másság, kulturális távolság élménye fejeződik ki abból, ahogy a disszidált, kitelepített, elszármazott és gazdasági migráns önmagára tekint, ahogy őrájuk tekintenek, illetve ahogy ők tekintenek környezetükre. A szlovákiai magyar identitás – a látensen „eredeti magyarnak” sugallt – magyarországitól való eltérése legmarkánsabban a Magyarországon élők perspektíváján keresztül rajzolódik ki. Az idegenség tapasztalata itt két síkon körvonalazódik: egyrészt területi alapon azzal a nemzettel azonosítják a szlovákiai magyarokat, amelyikkel azok közös országban élnek, másrészt nyelvi alapon választják el az anyaországi és határon túli magyarokat. A területi alapon történő elhatárolódás egyik sajátságos esete, ahogy a kitelepített szlovákiai magyarok viszonyulnak a Csallóközben élő rokonaikhoz: szerintük „ők voltak a határon túliak, a cseszkók, akiktől a fiatalabbak folyton azt kérdezték, hogyhogy ilyen jól beszélnek magyarul, hol tanulták a nyelvet, és mikor költöztek Csehszlovákiába” 19. A kitelepített szlovákiai magyarok a traumatikus szülőföld-változtatásra az otthonmaradtaktól való kategorikus elhatárolódással és az elhallgatás eszközével reagálnak. A hallgatás, elhallgatás a kisebbségben rekedteket is jellemzi, a főszereplő Petra hiába faggatja a nagymamáját, hogy a többi rokonhoz képest őket miért nem telepítették ki. Míg a kitelepítettek múlttagadását a szülőföldcserére kényszerítés miatti harag, vagyis a területhez való kapcsolódás elveszítése táplálja, a csallóköziek múlttagadását a nemzetiség megtagadása miatti szégyen, vagyis a nemzeti identitás megtagadásának billoga táplálja. Csupán egyszer tör ki a magyarországi rokonok temetésére rendszeresen ellátogató nagymama az unokáinak: „Hát ezek nem emlékeznek, hogy is volt akkoriban? Ezek nem mesélnek semmit a gyerekeiknek? Nem tanulták a történelemórán? Ezeknek mi vagyunk a cseszkók? Az anyjuk picsáját! Azt!20 A rokonok háta mögötti kifakadás összefoglalja mindazt a hiányt, amit a traumatizált kitelepítettek és itthonmaradtak nem képesek feloldani: az emlékezés, az elmesélés/ elbeszélés, a történelemórán keresztüli kimondás verbalizálatlan aktusait.

A kitelepítettek elutasító magatartása mellett a másság zavarba ejtő tapasztalatát figyelhetjük meg a határon túli identitás összetettségével való találkozás esetén. Az Afrikából Magyarországra érkező Petra azonosításakor a határőrök meghökkentőnek tartják, hogy a szlovák útlevéllel utazó lányhoz intézett angol nyelvű kérdésekre magyar nyelven válaszol a lány. A határőrök az állampolgárságot automatikusan az adott országbeli nemzetiséggel azonosítják. A határon túli magyarság létezésével nem számoló (a regény sugallata szerint: létezéséről nem tudó) határőrök sematikus viselkedése egzisztenciális megalázottságot, ingerültséget vált ki a lányból, és felerősítik benne az ön-idegenség élményét. „Maga beszél magyarul? – kérdezte értetlenkedve a fiatalabbik (rendőr), aki Miki egérhez hasonló fejformára kopaszodott, és olyan bambán nézett a lányra, mint a rossz rendőrviccek főszereplője. – Maga szerint? Ezt milyen nyelven mondtam? Hülye köcsög! – valami ilyesmit válaszolt volna a legszívesebben a fiatal rendőrnek, de persze nem tette. Bólintott, majd kis szünet után hozzátette: – Igen, magyar vagyok! – Mégis szlovák útlevéllel utazik? – kérdezett vissza amaz, és Petra nem bírta leplezni dühét és kétségbeesését. Most tartsak történelemórát ezeknek? Kezdjem el magyarázni, mint azt már milliószor tettem? Ahányszor Budapestre jövök, mindig van egy tuskó, aki nem érti, hogyan beszélhetek magyarul.

Végül összeszedte magát, és higgadtan felelt: – Felvidéki magyar vagyok.”21 A felvidéki/ szlovákiai magyar önartikuláció a rendőrök szemében bizonytalannak és megfoghatatlannak tűnik, és az átmenetiség jegyében történő identitásmeghatározást az állampolgárságon keresztüli identifikálásra egyszerűsítik. A vámelszámoló „magyarul jól beszélő szlovák lánynak”22 tekinti Petrát, az ügyvéd pedig „zűrösnek” nyilvánítja, amikor megtudja, hogy magyar nemzetiségű, de állampolgárságát tekintve szlovák, akinek osztrák, kenyai és tanzániai tartózkodási és munkavállalási engedélye van.23

A magyarországi – szlovákiai magyar identitás közé ékelődő idegenségtapasztalatot nemcsak a területi alapon való elhatárolódás hozza létre, hanem a nyelvhasználat is. A magyarországi és szlovákiai magyar nyelvhasználat közé ékelődő idegenségre meglehetősen direkt módon hívja fel a regény a figyelmet, illusztratív módon sorol fel olyan kifejezéseket, amelyek a szlovákiai magyar nyelvhasználat sajátosságai – pl. a megtérni kifejezés „megfordulni” jelentése, kölcsönszavak használata (szemafor, blokk, stekker), a térséghez kapcsolódó jellegzetes ételek és italok sajátnak tekintése (Kofola, treszka) –, illetve a szlovákiai magyarok nyelvhasználatától idegen, magyarországi kultúrkör termékei (közért, mirelit, rizibizi, finomfőzelék bélszínrolóval24 stb.) A szlovákiai magyar nyelvhasználatot jellemző tájnyelvi elemek a köznyelvet beszélőkkel szemben kisebbségi komplexust, üldözési mániát ébresztenek a szereplőkben („A hetven körüli néni rögtön kiszúrta, hogy ők ketten »nem idevalók«, talán csak a külföldi rendszám miatt, de Feri meg volt győződve róla, hogy a néni gúnyos mosolyát a tájszólása váltotta ki.”25), ami a köznyelvet elidegenítő távolságba helyezi a szlovákiai magyar beszélőktől.

A szöveg sajátossága azonban, hogy elsősorban nem tájnyelvi elemekkel, hanem tipikusnak vélt szlovákiai magyar nyelvhasználattal illusztrálja a kétféle identitás másságát. A semlegesnek mutatkozó mindentudó narrátor megpróbálja magára vállalni a fordító szerepét a kétféle nyelvhasználat között („Nagymamája a franciaágy, vagy ahogy ők mondták, a kettes ágy szélén feküdt”26), azonban időnként fordítás nélkül maradnak a szlovákiai magyar szófordulatok (pl. a narrátor Petra mamáját emlegeti, ami szlovákiai magyarul nagymamát jelent, magyarországi szóhasználatban pedig az édesanya jelentését foglalja magába27). Többször következetlenségre is bukkanunk (pl. míg Petra nehezményezi, hogy a magyarországiak szlovák néven nevezik a szlovákiai, magyar névvel is rendelkező településeket – pl. Komárno –, a narrátor hol Ligetfalut, hol Petržalkát emleget a lány szülőhelyeként). A narrátor következetlen nyelvhasználata bizonytalanná teszi a pozícióját, és lebegteti a kívülállás/bennfentesség kérdését, és a narrátort is határhelyzetbe szorítja. A szabad függő beszédként alkalmazott vagy valamelyik szereplő szájába adott szlovákiai magyar nyelvhasználat többnyire fordítás nélkül kerül lejegyzésre (pl. sárga málna, upomienka küldése). Az ilyen típusú kétféle nyelvhasználat egymás mellé helyezése a hitelességkeltés illúziójával az otthonosság érzetét közvetíti, az olvasó számára azonban elidegenítő hatással bírhat.

Szlovákiai magyar – szlovák idegenségtapasztalat

A regényben kirajzolódó összetett szlovákiai magyar identitás a szlovák – szlovákiai magyar viszonyok vázolásán keresztül is megfigyelhető, azonban meglehetősen leegyszerűsítve próbálja megragadni a szlovákiai/csehszlovákiai magyarok világát. A narratívum számos esetben direkt magyarázatokkal és álbölcselkedéssel terhelt, így a felvidékiek élete gyakran átlátszóan illusztratív módon történik, elnagyolt és újsághírszerű történelemleckékké, címkeszerű jelszavakká (háborús bűnösség, kitelepítés fogalmainak felvetése), a szlovákiai magyar mentalitást jellemző klisés példázatokká vagy a szlovák – szlovákiai magyar viszonyt sematikusan bemutató, alá-fölé rendeltséget illusztráló anekdotázássá degradálódik („»Tudja, nekem semmi bajom a magyarokkal, ismerek is jó párat közülük. A rendes magyarokkal, úgy értem, akik megtanultak szlovákul, együttműködők, és nem kívánnak lehetetlent.« Károly bólintott. Jól ismerte ezt a lemezt. Ha bemutatkozáskor rákérdeztek, hogy honnét való, utána mindjárt kezdték a kinek mi baja a magyarokkal típusú szöveget. Károly ezen nem sértődött meg, nem is győzködte a másikat a saját igazáról.

Untatta az olyanok véleménye bármiről is, amiről semmit sem tudtak.”28). Olyan rövid, referenciaértékű típustörténetekkel is találkozunk, amelyek közszájon forogtak/forognak a szlovákiai magyarok körében – például a dévényi disszidálások története, a határátlépések szorongása –, és egyfajta zanzásított, stilizált „szlovákiai magyar valóságot” közvetítenek. Mindezek mellett azonban találkozunk találóan pontos szocio-látleletekkel, egy-egy pillanatkép érzékletes, már-már naturalista megragadásával, amelyek kommentálás helyett pusztán tényszerű leírásokat, pátoszmentes képeket ábrázolnak. Ilyen például a falusi búcsú társadalmi eseményként való bemutatása („délelőtt focimeccs, főtt kukorica, hűtött sör, estére teljes lerészegedés”29). vagy a közép-európai szimbólumként prezentált panelvilág leírása, („Hiába a vidám színek, az új lift és a fém postaládák, a panelek beton építőelemeibe mélyen beivódott az egész előző rendszer. A frissen dauerolt haj, a kiömlött Kofola illata, a szőrös női hónaljak párája, az olcsó Pitralon, a csempészett benzin, a sokszor mosott textilpelenka szaga keringett…”30).

A szlovákiai magyar identitás ikonikus példájának tartja a szöveg a névhasználat kérdését, melyet legmarkánsabban a főszereplő disszidált apjának története mutat be. A Károlyból Karollá, majd Charlie-vá válás a térváltással járó identitásátalakulás jelképeként mutatkozik meg. A férfi a csallóközi magyar környezetből először a szlovák nyelvi környezetű Ligetfaluba költözik, majd amikor besúgóvá akarják beszervezni, Ausztráliába disszidál. A (mindkét) idegen környezetben önmagát nehezen elhelyező szereplő beilleszkedési nehézségeit fejezi ki, hogy az új nyelvi környezetben otthonos szólítónevére nem reagál, sőt az idegen nyelvű személynevét is vonakodik kiragasztani a postaládájára. A névváltással járó önelidegenedést a narrátor direkt példákkal is illusztrálja: „Így lettek a Károlyokból Karolok, Lászlókból Ladislavok, Katalinokból Katarínák. A vezetéknevek is szlovák formát kaptak. Horonyból Horon lett, Gyuriczából Ďurica, Kmetyből Kmet.”31 A példákban található a szerző nevének szlovákosítása is – itt érdemes megjegyezni, hogy a szerzői név szlovák szempontból is torzult, sérült; a szlovákra jellemző lágyítójel elhagyása és az utónév hosszú magánhangzójának megrövidítése magyar és szlovák környezetben is idegenségérzetet ébreszt.

Külön figyelmet érdemel a Nyugat-Európába disszidált szlovákiai magyarokat megtestesítő, idővel többnyelvű és többkultúrájú kozmopolitává változó Vali néni karaktere, aki napjainkban visszatérve Pozsonyt kétnyelvű városként értelmezi, és a szlovák–magyar bonyolult nemzeti kapcsolatokat figyelmen kívül hagyva nem érti a város ellenállását a magyar nyelvnek. „Vali néni bizarr jelenséggé változott Pozsonyban. Magyarul szólította meg a pincéreket, magyarul beszélt a taxisokhoz… – Angolul, spanyolul, franciául igen, magyarul nem? Miért nem? Nem értem a szálloda vezetését, ez itt egy többnyelvű vidék!”32 A többnyelvűség azonban a helyiek számára inkább illúzió, amitől idegenkednek a szereplők (Petra anyja,

Zsuzsa mondja: „nem vágyom szlovákok közé”, mivel: „A magyarok nem szerették a szlovákokat, lenézték őket. A háború utáni kitelepítést, reszlovakizációt nem tudták megbocsátani. Az iskolában hiába szóltak a szavalatok a szocialista nemzetek egyenrangúságáról és szeretetéről, a magyarlakta falvakban erős volt a gyűlölet a többség iránt.”33; a Bécsből hazatérő Petra inkább angolul beszél az üzletben szlovák helyett; Feri, a sógora pedig nacionalista szlogenmondatokat szajkóz körbe-körbe az autonómia után vágyakozó Felvidékről).

Összegezve: a regény számos hiányossága ellenére érzékletesen mutatja be a térhez és nyelvhasználathoz fűződő viszony identitásalakító erejét, illetve azt, hogy az ezekhez fűződő tisztázatlan vagy rétegzett kapcsolódási pontok keltette idegenségtapasztalatok hogyan vezetnek el az identitás elbizonytalanodásához. A „saját” és „idegen”, a „mi” és „ők” csoportjának elhatárolódása a szöveg folyamán képlékennyé válik, az idegenségtapasztalat betüremkedik a „saját” csoport önartikulációjába is, ami a csoportkohézió fellazulását, a „mi” közösség elidegenedését eredményezi.

Bibliográfia

Csepeli György, Szociálpszichológia, Bp., Osiris, 2005.
Durica Katarina, Szlovákul szeretni, Bp., Libri, 2016.
Fülöpová Marta, Odvrávajúce obrazy, Bratislava, Univerzita Komenského, 2014.
Tapodi Zsuzsanna Mónika, Imagológia – egy ősi gyakorlat megújuló megközelítésben, Létünk 2011/4, 42–46.

*

1 Durica Katarina, Szlovákul szeretni, Bp., Libri, 2016.

2 Fülöpová Marta, Odvrávajúce obrazy, Bratislava, Univerzita Komenského, 2014, 43.

3 Tapodi Zsuzsanna Mónika, Imagológia – egy ősi gyakorlat megújuló megközelítésben, Létünk 2011/4, 42.

4 Csepeli György, Szociálpszichológia, Bp., Osiris, 2005, 479.

5 Csepeli, i. m., 479.

6 Durica, i. m., 11.

7 Uo., 19.

8 Uo., 36.

9 Uo., 273.

10 Uo., 275.

11 Uo., 29.

12 Uo., 154.
13 Uo., 62.

14 Uo., 39.

15 Uo., 39.

16 Uo., 40.

17 Uo., 253–254.

18 Uo., 256.

19 Uo., 119.
20 Uo., 119–120.

21 Uo., 104–105.

22 Uo., 159.

23 Uo., 149–150.

24 Uo., 131.

25 Uo., 109.

26 Uo., 138.

27 Uo., 141.
28 Uo., 190.

29 Uo., 168.

30 Uo., 228.
31 Uo., 176.
32 Uo., 292.
33 Uo., 173.