Czakó Gábor: Nyelv és zene

A nyelv és a népzene a kultúra és az élet két alapköve. Vajon milyen a vi-szony a magyar nép beszéde és zenéje között? Az iskolában azt tanultuk, hogy nyelvünk finnugor, zenénk törökös, tehát semmi közük egymáshoz.
Nyelvünk oly gazdag és egyszerû, amilyen csak egy õsi nyelv lehet. Korosságát alátámasztja zenénk régisége is, melyrõl Kodály Zoltánt idéztem A magyar nyelv lelkérõl című esszében.1

Környékünkön rokontalan zenénk és nyelvünk bensõ erejébõl tartja magát az idegen közegben. Mi lehet ez a belsõ erõ?
Elemi élményünk a toldalékolás. De mit toladékolunk? Ha például szemérmetlenkedünk szavunkról leszedjük a ragokat, képzõket, jeleket, marad a gyök, amelybõl, mintegy gyökérbõl hajtanak ki a szavak és bokraik. Szem gyökszavunkból népes család sarjadt – a tyúkszemtõl a szemérmetlenen át a személyig. A változtató hatások megtorpannak, lelassulnak egy-egy szócsoportnál, mert olykor száznál több szónak és a bennük rejlõ szemléletnek egyszerre kellene módosulnia. Tehát a gyökrend a nyelv bensõ, megtartó ereje. Errõl bõvebben lesz szó A magyar nyelv lelkérõl c. esszének A gyökrendrõl szóló fejezetében.

Juhász Zoltán bizonyította be, hogy népzenénk is apró – gyökszerû – motívumokból épül.

A nyelvjárások rendszerint nyelvbontók, ám a mi tájbeszédeink közti különbség a gyökrendnek köszönhetõen csekély; a göcseji tökéletesen fogja a palaócot, a tëmërinit, a szögedit. Zenénkben ugyanígy nem különültek el nyelvjárások! Kodály Zoltán így ír: „A zenei néphagyomány nagy lelki egységrõl beszél. Eddig nem tudtunk külön kun, besenyõ, palóc, matyó stb. zenét kimutatni. Egy-két tucatnyi székely és dunántúli dallam bizonyult eddig helyhez kötöttnek. Egyébként mindenfajta dallam közös az ország minden részében. (Meglepõ egyezések akadnak a legtávolabbi vidékek között.) Naiv tudatlanságból néha »székely dalok« címén sze-repelnek országszerte ismert dalok. Hogy a székelyek, sõt a moldvai, bukovinai magyarok is tudják, amit az egész ország tud, azt bizonyítja, hogy mily nagy a cent-ripetális erõ a magyarság legkülönbözõbb eredetû, egymással nem is érintkezõ cso-portjaiban.”
A közös zenei gyökrend miatt?
* * *
Már Kodály kezdeményezte a különféle népzenék számítógépes összehasonlítását, ám az akkori technika gyöngének bizonyult. Azóta javultak a gépek, és a világhálón immár hatalmas a gépre kész, népzenei adattömeg: Amerikától Kínáig, népenként több ezer dal.

A 2006-os esztendõ legizgalmasabb magyarságtudományi könyvét Juhász Zoltán, a Központi Fizikai Kutatóintézet tudósa, a kiváló furulyamûvész írta. Címe: A zene õsnyelve.2
Juhász mûvében kizárólag matematikai és zenei szempontokat követett. A történeti, nyelvészeti, régészeti stb. eredményekre csupán tárgyilagosan utal, ma-gyarán kikerüli az ugor-török háború azóta sem csendesült utóharcait meg a „délibábokat.”

Könyvében kilenc népzene egyenként ezernél, olykor kétezernél több dallamát vetette egybe: a kínait, a Volga-vidékit, a szicíliait, a szlovákot, a magyart, az Appalache-it (kelta: zártan élõ ír-skót bevándorlók muzsikája), a németet, a franciát, a bolgárt. A végeredmény magyar szempontból: igen szoros összefüggés az elsõ négy között, erõs az Appalache-ival, gyenge a némettel és a franciával, alig kimutatható a bolgárral. Gyakori föllépésein Juhász eljátssza az összefüggéseket, kötetében pedig tanulmányozhatják a matematikai módszereket, levezetéseket, grafikonokat és persze a kottákat. Az adatokból kiderül, hogy a vizsgált népzenék a magyaron keresztül érintkeznek egymással. Juhász következtetései: 1. a kínai–volgai–szicíliai–magyar („keleti”) csoport és a kelta (ír-skót)–német francia–szlovák („nyugati”) csoport zenéje közti kapocs a magyar és a szlovák népzene; 2. ha létezett „nyugati” illetve „keleti zenei õsnyelv”, akkor a Kárpát-medence népzenéje mindegyikbõl (!) kihagyhatatlan; 3. a magyar egyszerre a leghívebb õrzõje a „keleti” és „nyugati”zenei õsnyelv elemeinek – a szlovák a magyaron keresztül kapcsolódik hozzájuk; 4. ez csak közvetlen érintkezés eredménye lehet; 5. a magyar népzene azokban a távoli évezredekben gyökerezik, amelyekben a zenei õsnyelv(ek) alapelemei kialakultak…
Hogy mikor, hol és miként került ilyen mély kapcsolatba a magyar népzene a „keletiekkel” és a „nyugatiakkal”, egyelõre nem tudjuk. Juhász Zoltán idõközben folytatta kutatásait.3 Könyve megjelenése óta újabb hét népzenét vizsgált meg, a finnt, a lengyelt, a Bartók által is kutatott anatóliait, a kaukázusi karacsáj-balkárt, a mongolt, a spanyolt, a luxemburgi-lotharingiait, és az Appalache-i ír-skót gyûjteményt kiegészítette az angollal. Összesen tehát tizenhatot.
Magyar:        2323 dallam
Szlovák:        1940 dallam
Volga-vidék:        1604 dallam
Kínai:            2041 dallam
Mongol:        1568 dallam
Karacsáj-balkár:    1099 dallam
Anatóliai török:        2299 dallam
Szicíliai:        1380 dallam
Bolgár:            1040 dallam
Finn:            2400 dallam
Lengyel:        1572 dallam
Skót-ír-angol:        2207 dallam   
Francia:        2048 dallam
Német:            2421 dallam
Luxemburgi+Lotaringiai:1200 dallam
Spanyol:        1418 dallam  

Kiderült, hogy a finn népzenekincs közelebb áll a magyarhoz, miként eddig a zenekutatók gondolták, de mégis inkább a „nyugatihoz” tartozik, tehát a német, francia, luxemburgi-lotharingiai, spanyol, lengyel társasághoz, melyek közül – meglepõ módon a spanyol a legközelebbi rokonunk. Utána következik a finn, valamint az ír-skót-angol vegyes válogatott. Még izgalmasabb, hogy a tömeges dallamegyezések miatt a szicíliai népzene átkerült a „keleti” csoportba, a kínai, a mongol, a karacsáj-balkár, a Volga-vidéki, az anatóliai és a magyar meg a szlovák mellé.

1. ábra
16 eurázsiai népzene kapcsolatrendszere. Az élek azt jelölik, hogy az okszerû kapcsolat valószínûsége nagyobb, mint 0,999. (Juhász, 2008.)

A kutatás kiterjesztés megerõsítette az eddigi eredményeket, ugyanakkor az is kiviláglott, hogy a „keletiek” közt létezik 9 olyan egymáshoz közeli dallamvo-nal, amely mintegy közös „õs”-nek, dallammagnak tekinthetõ. „Ezek bonyolult, oktáv terjedelmû, ereszkedõ, bizonyos esetekben pontos kvintváltó, legtöbbször négy-soros dallamok.” Sõt, azt is kirajzolta a számítógép, hogy a szûkített „keleti” cso-port szicíliai, karacsáj-balkár, mongol és magyar négyesének vizsgált zenekincsé-ben 49 közös dallamcsoport található! Ezzel szemben a „nyugati” népzene nem szervezõdik egy vagy több mag köré, a kevés közös elem – 9, illetve 6 – elszórtan helyezkedik el a gép által készített „õsnyelv-térképen.”
2. ábra
Bal: A keleti mag típusai az õsnyelv térképén, néhány jellemzõ dallamvonallal.
Jobb: négy nyugati kultúra közös típusai a térképen, és néhány dallamvonal. (Juhász, 2008.)
A dallamvonalak az ötvonalas kottán értelmezhetõk. A keletiek egységes nagy hangterjedelmû ereszkedõ, a nyugatiak kis hangterjedelmû, változatos típusok.

Ezek az egyezések igen egyszerû, kis hangterjedelmû, laza szerkezetû dalocs-kák. Vagyis a „dallammag” léte nem szükségszerû.4   
Annyi biztos, hogy népzenénk, akárcsak nyelvünk, nemcsak ezer esztendeje szilárd tömb, hanem messzi rokonságok egyesítõje is. Bartók Béla valami hasonlóra gondolhatott, amikor így írt: „Az a gyanúm, hogy a földkerekség minden népzenéje, ha elegendõ anyag és tanulmány áll majd rendelkezésünkre, alapjában visszavezethetõ lesz majd néhány õsformára, õstípusra, õs – stílus – fajra.”
* * *
Népdalaink és beszédünk elsõ és leglátványosabb hasonlósága a képiség. A szó elején, a gyökben kimondott kép a különféle tájszólásokban beszélgetõk tudatában ugyanazt jeleníti meg, pl. tör, dúr, durva, dara, törékeny, törek  stb. Az egyszerûbb mondatot ugyanígy szerkesztjük: a mondanivalót helyezzük az élre.
A magyar népdal hajszálra ilyen szerkezetû: nagy erejû láttatással indul, melyet szinte ragként illeszkedõ további képek egészítenek ki: „Az hol én elme-gyek,/ Még a fák es sírnak,/Gyenge ágaikról/ Levelek lehullnak.” Dalainkban a hangsúly ereszkedik a következõ mondatig, azaz zenei gondolatig. Kodály írja:

„Az ötfokúság (…) eredete és múltja teljes homályban van. Legújabban a matriarchátus kultúrájával akarják kapcsolatba hozni.” Az ötfokúságot Bartók is õsréginek tartotta: „Az õs-zenének maradványait még ma is fellelhetjük egyes – zenei hagyományaikat hûségesen õrzõ – nemzetek alkotásaiban.”

Nyelvünk további alapereje a szervesség. A befogadott idegen szavakat nyelvünk gyököknek tekinti, s a ragok meg egyéb toldalékok által magába szövi õket. Selmeczi György hívta föl a figyelmemet arra, hogy a zenei anyanyelvünk a gregoriánt pentatonná tette.

Zenénk szervességérõl írja Bartók: „A népzene tehát a természet tüneménye. Mai formái olyan környékek öntudatlan alkotásának eredményei, amelyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az alkotás ugyanolyan szerves szabadsággal fej-lõdött, mint a természet egyéb élõ szervezetei: virágok, állatok stb. Éppen ezért olyan gyönyörû, olyan tökéletes a népzene.”

Szabad a szórendünk, a szóalkotásunk, ki ne értené, hogy „Az idõjósnak befellegzett?” E szabadság csillog népzenénk helyi változatainak szinte végtelen gazdagságában, sõt, a zenéhez kapcsolódó táncokban is. Talán ez az oka annak, hogy a mi táncaink, különösen a férfiakéi nem közösségi, körtáncjellegûek, hanem szólókra, a táncos személyiségére épülnek.

Szülõfalumban élt egy híres táncos, Fülöp Feri bácsi. A néprajzosok sokat filmezték. Megkérdezték egyszer tõle: Feri bácsi, tegnap ugyanerre a zenére a verbunkost úgy járta, most meg így? Azért, mert tegnap este fehérbort ittam, most meg vöröset.
* * *
Lehetséges, hogy zenénk és nyelvünk azért hasonlít annyira egymásra, mert bölcsõjük közös otthonban ringott a messzi múltban, amikor még sem „finnugorok”, sem „törökök” nem léteztek?

Megérjük-e, hogy anyanyelvünk belsõ természete, népzenénk és tánc-anyanyelvünk tananyag lesz a magyar oktatásban? Hogy Juhász eredményeit nyelvészeink átveszik, lefordítják-e a maguk tudományára és betemetik a köztük és a magyar ajkúak közt százötven éve mélyülõ szakadékot?

Hogy mikor, hol és miként került ennyire mély kapcsolatba a magyar népzene a „keletiekkel” és a „nyugatiakkal” – egyszerre? Külön? A Kárpát-medencében? A Volga-vidéken? Nem tudjuk. Annyi biztos, hogy a kizárólag észak-ra tekintõ honi õstörténet-kutatás látkörébe Juhász Zoltán fölfedezése nem illeszt-hetõ. A tudós mûvész mindenesetre folytatja „ásatásait”.

Ma már csupán elhatározás kérdése, hogy Juhász módszerét nyelvészeink átveszik-e, lefordítják-e a maguk tudományára, s elvégzik-e az összehasonlító elem-zéseket. Egyelõre ennek nem mutatkoznak jelei, márpedig az õ ideológiamentes módszere lehetõséget teremtene végre nyelvtudományunk és a magyar ajkúak közt százötven éve mélyülõ szakadék betemetésére.
(A tanulmány a szerzõ karácsonyra megjelenõ Nyelvédesanyánk címû kötetében jelenik meg.)

JEGZYETEK

1 Kodály Zoltán: Magyarság a zenében, Magvetõ, Bp. 1984.
2 Fríg Kiadó, Bp. 2006.
3 Juhász Zoltán: A magyar népzene eurázsiai kapcsolatainak vizsgálata mesterséges intelligenciák segítségével, A magyarság és a Kelet, II. Õstörténeti Konferencia, Magyarok Világszövetsége, Bp. 2008.
4 Juhász Zoltán, 2008.

Magyar líra és epika a 20. században (26)
A késõ modern költészet további képviselõi

Orbán Ottó (1936–2002). Csodagyerekként kezdte pályáját, s költészete a Fekete ünnep (1960) c. elsõ verseskötetétõl kezdve nyitva állt a magyar és a világlíra sokféle áramlatának az adaptálására. Ahogy egy helyen írja, egyidejûleg akarta kirabolni Ginsberget és Pilinszkyt. A sokféle hatás és a hosszú kísérletezés gyümölcsei a nyolcvanas években értek be költészetében.
Orbán Ottó lírai indulatának motorja a történelmi célelvûséggel és az emberi faj fejlõdésébe vetett hittel szemben elfoglalt, kötetrõl kötetre mélyülõ szkepszise. Ez a kételkedés azonban nem annyira az elégikus beletörõdés, lemondás, mint inkább az indulatos, sokszor keserûen gúnyos fölháborodás hangján fogalmazódik meg. Kozmikus, kétségbeesett látomásokban: „Milyen kocsi ez, hogy ilyen vadul vágtat a nap körül?” – kérdezi egyik versében. Egy másikban az emberrõl, szinte swifti gúny-nyal, csak mint szapora majomról beszél, amely vért és katasztrófát zúdít a földgolyóra.
Orbán Ottó útkeresésének és kísérletezéseinek magyarázata az a felismerés lehet, hogy a 20. század második felében „hagyományos, nagy költészet a hagyo-mányos értelemben nem mûvelhetõ”.(32) Prágai Tamás Orbán Ottó költészetében három stratégiát különböztet meg: a létmagyarázó metaforikus költészetét, a Ginsberg és Lowell hatására keletkezett élettanulmány-lírát és a mesterségre reflektáló, a posztmodern felé mutató lírát.(33) Ez a három stratégia azonban, véleményem sze-rint, fõként érett alkotói korszakában, nem válik el élesen köteteiben.
Orbán Ottót napjaink irodalomtörténet-írása olyan költõként tartja számon, akinek lírája mintegy hidat képez a nyugatos hagyomány és a posztmodern között. Jelentõsége azonban messze túlmutat az elõfutárén. A tárgyias és a kísérleti líra évadján provokálóan személyes-alanyi költõ. Annak viszont, Adyval, József Attilával és másokkal szemben, ironikus kívülálló, nem annyira illúzióromboló, mint inkább illúziócsúfoló. (Némi túlzással, Szabó Lõrinc személyessége jöhetne atyafiságként szóba. Afféle híd Szabó Lõrinc és Parti Nagy Lajos között.) De Orbán Ottó az a költõnk is, aki a pátoszos vagy frázisokba fulladó közéleti lírába lehelt lelket. E te-kintetben Petri György elõdje. Íme:
„Kossuth Lajos, Magyarország kormányzó elnöke a mai napon magához kérette Windisch-Grätz urat, az Osztrák Császárság magyarországi nagykövetét, és tudomására hozta, hogy a Habsburg-Lotharingiai ház sokszoros hitszegése, valamint lázadást szító, makacs és elvetemült ármánykodása okán Magyarország a nép fölsége által ezennel szabad, önálló és független európai statusnak, nevezett ház pedig trónvesztettnek nyilváníttatik. Windisch-Grätz úr Magyarország kormányzó elnökének fenti közlését széles mosollyal fogadta, szerencsekívánatát fejezte ki, és azon reményének adott hangot, hogy az Európai Közösség Ivan Fjodorovics Paskievics herceg és tábornagy kiváló szervezõ munkájának köszönhetõen már a legközelebbi jövõben százezer turistát küldhet Magyarországra, jó példáját adva ezzel a gazdasági fejlõdés eltérõ fokán álló népek közti együttmûködésnek, mely korunk embere elõtt az érdekek kölcsönös figyelembe vételén alapuló új világrend beláthatatlan távlatait nyitja meg. Tekintettel például a magyarországi turizmus közismert nehézségeire az Európai közösség a turisták elhelyezését szovjet gyártmányú tankokban gondolja kívánatosnak és célszerûnek; így nem lehet gond az ország szétlövése. A Magyarország kormányzó elnökének kezdeményezésére létrejött és baráti légkörben lezajlott találkozó záró aktusaként a tárgyaló felek a magyar szabadságra és a nemzetközi szolidaritásnak már eddig is oly sok próbatételt fényesen kiállt eszméjére ürítették poharaikat. A távirati iroda jelentése végül megerõsíti, hogy a kormány a helyén van, jel nélküli tömegsírban, összedrótozott kézzel és lábbal, arccal lefelé fordítva, két méterre a föld alatt.”
(Nemzeti dal)
Orbán Ottó Nemzeti dalában nyoma sincs lelkesültségnek és pátosznak, ám annál több keserûség és az akasztófahumort súroló irónia van benne. A vers a publicisztika nyelvén íródott, de a költõ egyben le is leplezi, szinte ionescói szarkazmussal, ennek a nyelvnek az ürességét és hazugságait. A költõ egy másik bravúrja az, ahogy a két bukott forradalom (1848 és 1956) eseményeit és szereplõit egybe-csúsztatja, ahogy kiemeli párhuzamosságukat. A vers stílusparódiában elõadott szkeptikus történelemszemlélete a posztmodern irodalom felé mutat.
A nyolcvanas évektõl Orbán Ottó lírájában egyre inkább tért hódít a beteg-ség, az öregség és a halál témája.
Bár ébren minden percünk azt sugallja,
hogy messze még, hogy messze még,
szendergõ szellemünk borzongva hallja,
mint dallamot, mint vers-zenét,

a tompán lüktetõ, földmélyi hangot,
hogy jaj nekünk, hogy jaj nekünk,
valaki húzza a lélekharangot,
hogy véget ért az életünk,

s nem ébreszt többé tömény fûszerével
sem föld, sem fû, sem víz szaga,
s nincs és nem is lesz már, csak örök éjjel,
csak éjszaka, csak éjszaka.
(Gyere, súgja Schubertnek a Halál)
De ezeket a messzemenõen személyes témákat is gyakran helyezi történelmi képkeretbe és távlatba.
Izzó szemével Isten nem csak azért nyomorit meg engem,
hogy írógépemhez láncolt krónikása legyek,
de hogy egy magaslatról lássak rá a történetre,
ahogy kibámulok kolostorcellává lett szobám ablakából,
és tanulom, hogy a bölcsesség íze is keserû íz…
Alattam vonul el a megvert század. Rongyos martalócok;
megkúrnak egy-két özvegyet, fölcsinálnak néhány gyereklányt,
s vánszorognak tovább, a füstben úszó ezredvég felé…
Volt-e viharosabb szépség, mint fiatal korukban õk,
az anarchisták, a szabadgondolkodók, az utópista konspirálók?
Arcukon fényujjaival matatott a barkát robbantó tavasz,
de télre megépült a szögesdrót az elsõ tábor körül,
s az élet, az izzó lávafolyam sötét fenõkõvé fagyott,
hogy azon élesítse nyaktilóját sántító világelméletük.
(A krónikás barát)
Joggal írhatta Lator László, a költõ 1998-as válogatott verseinek utószavában, hogy Orbán Ottó lírája „nagyméretû 20. századi […] közép-európai freskó”. Orbán Ottó – s ebben nem követi a hetvenes évek és a késõbbi évtizedek lírai trendjét – nemcsak a személyességet-vallomásosságot õrzi sokáig tovább, hanem beszédhelyzete homogenitását is. Ezt majd A költészet hatalma (1994) c. kötetében számolja fel rövid idõre. Végeredményben egyet lehet érteni az orbáni líra átmenetiségét hangsúlyozó, de e költészet jelentõségét kétségbe nem vonó véleménnyel, miszerint Orbán Ottó „Azzal, hogy az alapvetõen modernista retorizáltság metaforikus szerkezetét mind visszavonhatatlanabbul nyitja fel a köznyelvi, élõbeszédi intonáció felé, az ironikus ellentétezésnek olyan intonációja alakul ki […], amely nem az értékrend megsemmisítésére, hanem hiteles továbbvihetõségére irányul.”(34)
Tõzsér Árpád (1935). Ahogy Orbán Ottó líráját, úgy Tõzsér Árpádét is amolyan közép-európai freskónak is tekinthetjük. „A népnemzeti egysejtûek és avantgárd-posztmodern többsejtûek közötti evolúciós rés már teljességgel kitölthetetlennek látszott”– írja a 7 mondat Orbán Ottóról c. prózaversében, amelyben egyebek mellett Orbánus nevû rejtélyes preparátumnak aposztrofálja költõtársát. A két költõ közötti rokonság azonban inkább szellemi-szemléleti. Poétikai rokonságról már kevésbé beszélhetünk. Tõzsér Árpád lírája mentes az Orbán Ottó-féle költõi szertelenségektõl, ha úgy tetszik, „konzervatívabb” Orbánénál, noha Tõzsér lírája sem csupán egyetlen forrásból merít. Az õ lírája is alkalmas arra (mint egyébként keveseké), hogy betöltse az egysejtûek és többsejtûek közötti evolúciós ûrt.
Tõzsér Árpád lírája az ötvenes években indul az illyési kontemplatív tárgyias költészet felõl, melybe késõbb József Attila-reminiszcenciák is belevegyülnek. Elsõ két kötete (Mogorva csillag,1963; Kettõs ûrben, 1967) verseinek javáról elmondható, amit a Megtérés egyik strófájában ekképpen fogalmaz meg:
Ez a falu itt a múltam,
egyszerre valóság s emlék,
csúcsaimmal belõle kinyúltam,
ösztöneimmel nem még.
Tõzsér Árpád pályáján nincsenek robbanásszerû fordulatok, inkább lassú átmenetek vannak, fokozatos távolodás az elsõ kötet némileg egyszerû versvilágától az egyre összetettebb, intellektuálisan elmélyültebb struktúrák felé. Orbán Ottónál jóval megfontoltabban rabolja ki a magyar és a világlírát, mondhatni, finnyásan, s talál rá, nem az avantgárdban, hanem a modernizmust hasonlóképpen klasszicizáló Vladimir Holan vagy Zbigniew Herbert költészetében az övével rokon versvilágokra. Vagyis inkább útkeresõ, mint kísérletezõ költõ, aki, mint monográfiaírója már az elsõ kötetével kapcsolatban is észrevételezi: „a hagyományos lírai én fölszámolására készül”.(35) Ez a folyamat harmadik kötetének, az Érintéseknek (1972) azonos címû ciklusában jut el legszélsõbb pontjáig.
ilyen a balaton
mondta 1203-ban K
s rajzolt egy pókot
ilyen a balaton
mondta 1615-ben T
s rajzolt egy teknõt
s háromszáz évvel késõbb
a balaton persze nem teknõ s nem pók
mondja X s rajzol
egy trapézt
közben a balaton halacska
mely önmagában úszkál
(tanulmány a balaton lényegérõl)
Az Érintésekkel lezárul Tõzsér Árpád költõi pályájának elsõ szakasza, amely nemcsak lírája fejlõdésének az iránya szempontjából lehet – fõként a késõbbi kor-szakok felõl nézve – érdekes, hanem egy-két emlékezetes költeményt is õriz, mint a Férfikor és a Szülõföldtõl szülõföldig.

Az Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) amolyan átmeneti kötet. Benne bukkan fel elõször a következõ évek és évtized Tõzsér-lírájának hõse, Mittel úr. Kicsoda Mittel úr? A kritika számára kézenfekvõnek tûnt, hogy Zbigniew Herbert Cogito urának és Kálnoky László Homálynoky Szaniszlójának rokona, de legalább-is közeli ismerõse. De míg Cogito úr és Homálynoky Szaniszló nyilvánvaló alakmás, Mittel úr több annál, ahogy A tulajdonságok nélküli ember Ulrichja sem pusztán alakmása Robert Musilnak. Az Ulrich–Mittel párhuzam legalább annyira indokolt lehet, mint az elõbbiek. Mittel úr azonkívül, hogy alakmás, tudati tér is, tehát nem csupán utalás valamiféle geográfiai Közép-Európára. Mittel úr Közép-Európájában minden két- vagy többértelmû, minden relatív, bizonytalan, képlékeny, semmi sem azonos benne önmagával. A Mittel-ciklus egyfajta komikus és mégis komoly identitáskeresés – Proust regényfolyamának címét parafrazálva, bolyongás az eltûnt identitás nyomában. Mittel úr tudata azt a légüres teret tölti be, amely egy totális érték- és identitásvesztés nyomán keletkezett.

Nyilvánvaló, hogy a Mittel-kötetek (Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról, 1989 Mittelszolipszizmus, 1995) radikális szakítást jelentettek az Érintések tárgyias-elvont költészetével, s ez a szakítás magától értetõdõen Tõzsér Árpád poétikájában is radikális változásokat hozott.  „A Mittel-versekben fölborul a hagyományos kauzális rend, a legfõbb versszervezõ erõvé az okozatiság helyett az idõ válik, de már nem a korábbi lineáris idõ, hanem Borges körkörös ideje (az emlékezés és a felejtés egyszerre való érvényesülése)” – írja Pécsi Györgyi.(36) Ennek egyik következménye a mûfajköztiség lesz. A Mittel-történetek novellisztikusak, s bár Tõzsér Árpád nem írt novellákat, sem regényt, ezekben a szöve-gekben vérbeli epikusnak is mutatkozik. Epikusságuk mellett a Mittel-szövegek erõsen esszébe játszók. Tõzsér Árpád lírájában a kezdetektõl fogva lappangó intellektualizmus itt most szabad, mondhatni beláthatatlanul tág teret kap. Ahogy az irónia és a groteszk érvényesülése is, hiszen milyen jelenség is lehet egy lét nélküli tudatú Mittel, ha nem groteszk?

Késõbb, a kilencvenes évek közepétõl Mittel úr alakja háttérbe szorul Tõzsér Árpád lírájában, de nem vonul ki végleg onnan.
Megint Mittel úr? – Au, istencsapása,
hogy még mindig õvele van bajom,
de, mint sár a lábujj között, az emlék
föltör akkor is, ha nem akarom.
Csikland, s nekem még sincs kedvem nevetni,
sírnék inkább. Vagy ahogy egykoron
Nagyida is keserû-vad kacaj volt:
sírva kacagok vén barátomon.
(Utószó pokoljárásokhoz)
A kilencvenes évek második felében Tõzsér Árpád költeményeiben egyre központibb helyet foglalnak el azok a szempontok, amelyek az egyébként egymással szembenálló hermeneutikai és dekonstruktivista belátások felõl próbálják a késõ modern líra eszközeit megújítani. A Leviticus (1997) és a Finnegan halála (2001) c. kötetek versei tanúskodnak errõl egyértelmûen. Tõzsér Árpád kezdettõl fogva azok közé az egyébként nem nagy számú magyar költõk közé tartozik, akiket a vers-írás elméleti kérdései is intenzíven foglalkoztatnak. Irodalomelméleti és irodalomtörténeti kutatásaiból esszék, kritikák, tanulmányok sora született. Elmélet és versírói praxis soha olyan közel nem került egymáshoz életmûvében, mint a legutóbbi tíz évben. Verseiben elszaporodnak az irodalomtudományi és mûvelõdés-történeti utalások, a vendégszövegek és hommage-ok (Eliot, Joyce, Shakespeare, Pessoa, Benn, Szabó Lõrinc stb.). Tõzsér Árpád bõven él az intertextualitás kínálta mûvészi lehetõségekkel. Ami új és eredeti vonása mai költészetének, az, Németh Zoltánt idézve, abban mutatkozik meg, ahogy „a nyelvi relativizmus felismerését narrációs technikaként érvényesíti”.(37)
Csoóri Sándor (1930). Illyés Gyula halálát követõen a magyar irodalmi élet egyik kultikus alakja lett, s maradt mindmáig, mint egy másik szellemi platformon Mészöly Miklós, Konrád György és Petri György. Nagy hatású esszéinek, vitaira-tainak, ellenzéki kiállásainak – nem utolsósorban a Magyarországgal szomszédos országok magyar kisebbségeit ért jogsértéseket szóvá tevõ felszólamlásainak köszönhetõen, jelentõs szerepe volt a Kádár-rendszer felbomlasztásában. Országos figyelmet keltõ közéleti aktivitása épp akkor borította némileg árnyékba líráját, amikor az a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években zenitjére ért. Keresetlenebbül fogalmazva: a magyar köz- és irodalmi élet nem Csoóri Sándor költészetétõl, hanem bátor esszéitõl és politikai fellépéseitõl volt hangos.
Csoóri Sándor is egy dunántúli parasztcsaládban született, akárcsak a nála néhány évvel idõsebb Juhász Ferenc és Nagy László, saját hangját azonban náluk jóval késõbben találta meg. Jelentõs költõként negyedik verseskötetétõl (Második születésem, 1967) tartja számon az irodalomtörténet-írás és a szélesebb közönség. Csoóri Sándor lírájára, bár közös gyökerû Juhászéval és Nagyéval, nem a mítoszteremtõ nagy kompozíciók a jellemzõk. Monográfiaírója, Görömbei András „jellegzetes közérzetversnek” nevezi a Csoóri-verset.(38) Olyan hangulatlírának, amely a hetvenes évektõl egyre erõsebb gondolati s fõképp indulati színezetet nyer.(39)
Amit megéltem: az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm,
s halál közelében nagy szél,
nyársuhanás és hóözön;

kihantolt hadseregek csontja
ott, ahol a kamillás rétek
emlékezve és undorodva
ágyús telekbe visszanéznek.

Bakonyerdõ a vállaimnál,
Prága és Varsó homlokfénye,
ezeresztendõs erõ sétál
elém egy májusvégi éjben

s elázok benne, csontig ázok,
borzas, pünkösdirózsás férfi,
vándor-arcom a másnapi szél
napos égboltra cseréli.
(Rejtett önarckép)
Csoóri Sándor költészete hangsúlyosan személyes líra egy olyan verstör-téneti fordulat éveiben-évtizedeiben, amelyre a személyes lírától való eltávolodás a jellemzõ. Kulcsár Szabó Ernõ a rapszodikus, elégikus és meditatív modalitást tartja a legjellemzõbbnek Csoóri lírájára(40) s „a lírai én erõteljes stilizálására, felnagyítására” hívja föl a figyelmet(41). „Csoórinak a világhoz való tudatos alapviszo-nya […] aktív természetû, a világba való beavatkozás igénye vezeti, a költõi szó hivatásáról vallott nézeteit a magyar lírai hagyomány fõvonalától örökölte.”(42)
Mindez azonban távolról sem jelenti azt, mintha Csoóri Sándor a képviseleti líra jól ismert és rég elavult kliséit venné elõ. A költõi én, a személyes hang akkor is primátust élvez verseiben, ha azokba történelmi motívumokat szõ vagy ha a magyar sorskérdésekrõl ír (tragikus magyarságszemlélete Adyt juttathatja eszünkbe), s akkor is, amikor kora, a közép és késõ Kádár-kor emberi-erkölcsi lejtmenetérõl. Ezeknek a témáknak és motívumoknak a megírását épp a személyes átéltség vagy megszenvedettség óvja meg a publicisztikus laposságoktól és közhelyektõl.
Jók voltunk, jók és engedelmesek,
sajgó orrcsontunk fölött szoknyásan
lépkedett át a balszerencse,
céljához ért velünk a múlt,

de mi még mindig egy trombitás bál emlékét
dédelgettük a háborúból,
mintha egy megtömött, rózsaszín zsák
álmodott volna helyettünk éjszakánként.
(Jók voltunk, jók és engedelmesek)
kulcsár Szabó Ernõ a Csoóri-lírával kapcsolatban „alkat és szerep drámai ütközésérõl” ír(43) 1979-ben. A következõ évtized Csoóri-lírája viszont, véleményem szerint, inkább alkat és szerep egybeforrásáról tanúskodik.
Csoóri Sándor költészete a nyolcvanas években teljesedik ki, stílusa is ekkor-ra forr ki véglegesen. Versnyelve eddig is több alkotóelemre volt bontható, a népköltészeti hatás mellett, s annak gyöngülésével egyre erõteljesebben megtalálhatók benne a modern városi köznyelv hatásai éppúgy, mint egyfajta magyarrá domesztikált posztszürrealizmus is. „Mindennapi beszéd ez” – írja Lengyel Balázs a költõ talán legkiemelkedõbb kötetének (Elmaradt lázálom, 1982) stílusáról(44), majd néhány mondattal alább így folytatja: „Beszédhangra írni ritka célja a költõknek. Rendszerint fölötte írnak, tapasztalataikat tömörítve, kikristályosodott létérzetüket képekben összegezve, tudatos, kimért szerkesztésmóddal kiszûrve a monológba elkerülhetetlenül beáradó fölösleget […] Az a fajta természetesen ható beszéd, amely Csoóri sajátja, ritka képesség és ritka érettség jele. A pályát kezdeni nem is igen lehet vele, csupán eljutni hozzá.”(45) E lecsupaszított, keresetlen hang mögött azonban súlyos magánéleti tragédia traumája van, kedvesének korai halála. A szerelem a Csoóri-líra korábban is fontos témája volt. Mégis, a személyes tragédia emeli Csoóri Sándor líráját Szabó Lõrinc-i magaslatokba.
Aranyvasárnap… Mit vegyek neked?
Nyitva az ég, nyitva a boltok.
Egy kis életet kellene még, ha lehetne,
tûlevél-szagút, hiszen karácsony közeledik
s néhány napos napot az esztendõbõl
és engesztelhetetlen, nagy téli esõt,
amely veled együtt a földbe mosna.
Amíg te éltél s a gesztenyelombokat
itt bókoltattad a fejem körül,
nem is volt halál –
S ó, az a szörnyû helycsere mit tett velem!
Te sehol, a halál pedig a zöld befõttes üvegek
homályos domborulatán is körbesétál,
elõmászik a könyveimbõl
mint kenyeresruhából éhes hangya,
jön a sötétség vele,
a düh, a szégyen,
jön a tolongó semmi a lépcsõházból,
hálóinged helyett a szemfedõd –
Úristen, most tudom csak, hogy mindenki
őrült,
akit a halál megérint
és szájába kihűlt hajszálat kever –
Te is csak beszéltetsz engem
végig a Mártírok útján magamban,
csöpög fejemre a háztetőkről a lúgos hólé,
csöppre csöpp, mint az elítéltre.
(Aranyvasárnap)
„Csoóri költõiségének legnagyobb ereje a képteremtésben, a villámló képzettársítások gazdagságában, a képi kapcsolások bõségében és eredetiségében van” – írta a hetvenes évek közepén Fülöp László.(46) Vagyis láttat, megérzékít – nem prédikál és nem oszt tanácsokat akkor sem, amikor lírája elvontabb témákat érint. Ennek köszönheti mûvészi hitelességét ma is, amikor a magyar lírában a vallomásos, személyes, áttételek nélküli megszólalás ritkaságszámba megy.

Jegyzetek

32. Prágai Tamás: „Az ürességet töltötted belém…” http://74.125.39.104/search?q=cache;2ycGh/qkVu4J:www.kortarsor
33. Uo.
34. Kulcsár Szabó Ernõ: A magyar irodalom története 1945–1991. Bp. 1994. 154. o.
35. Pécsi Györgyi: Tõzsér Árpád. Pozsony. 1995. 31. o.
36. I.m. 121.o.
37. Németh Zoltán: Olvasáserotika. Pozsony. 2000. 44. o.
38. Görömbei András: Csoóri Sándor. Pozsony. 2003. 132. o.
39. I.m. 125.o.
40. Kulcsár Szabó Ernõ: Mûalkotás – Szöveg – Hatás. Bp. 1987. 394. o.
41. Uõ 387. o.
42. Uõ 393. o.
43. I.m. 385. o.
44. Lengyel Balázs: Zöld és arany. Bp. 474. o.
45. Uo. 475. o.
46. Fülöp László: Élõ költészet. Bp. 1976. 441. o.