Gyüre Lajos: A magam ügyvédje

Egy kritika margójára – (Válasz Csehy Zoltán Nekünk nyolc című kritikájára) Az Irodalmi Szemle szeptemberi számában Csehy Zoltán a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából írt megemlékezése révén sok tekintetben sértő, következtetéseiben féligazságokat tartalmazó megállapításokat tesz.

Néhány kortársammal együtt, úgymond „kikerget” bennünket a szlovákiai magyar irodalom „virágos mezejéről”, mint Krisztus a jeruzsálemi templomból a farizeusokat, árusokat. Engedtessék meg, hogy a magam védelmében a magam ügyvédjeként fűzzek néhány megjegyzést a túlzó, esetenként elsietett kritikai megállapításokhoz.

Csehy Zoltán – feltehetően – a szerkesztőség felkérésére értékelte az ötven éve megjelent Fiatal szlovákiai magyar költők antológiáját, elmereng a „nyolcak” indulásán, s ötven évvel (sic!) a könyv megjelenése után két csoportra osztja az antológiában induló költőket: a harcos „héroszok”-ra, illetve a sematikus, dilettánsokra. Szíve joga, hogy – kritikusként – ítéletet mondjon élőkről és holtakról. Csakhogy elfelejti, vagy nem akarja tudomásul venni a kort, amelyben az írások megszülettek. Fel sem merem vetni, hogy történelmi analfabétizmussal vádoljam, inkább a kor felületes ismeretét kérem számon tőle.

Az értékelésnek, megemlékezésnek induló írás, hogy, hogynem, számonkéréssé formálódott. De a számonkérés során azt is tudni kellett volna – amit már közhellyé silányítottak –, hogy a szlovákiai magyar irodalom „a semmiből formálódott”. Tájainkon mindenképpen. Ez tény, akár tetszik Csehynek, akár nem! Nem voltak elődök, akiknek művein felnőhetett volna az újabb, irodalomban alig, vagy csak kevéssé jártas generáció. Nem volt vezéralakja sem. Az elődök, a kortárs magyar irodalom ismerete nélkül vágtunk neki a nagy kalandnak. 1945 után, iskolakötelesen tengtünk-lengtünk a levegőben – mert iskola sem volt. Csehy ma úgy tudja: voltak vezéralakok. Kik? Márai? – húszéves korától külföldön, majd Budapesten, 1948-tól, újból külföldön, illetve a maga választotta emigrációban élt. Írásai a vasfüggönyön nem juthattak, nem jutottak át. (Főiskolás koromban Koncsol László segítségével egyetlen művét terjesztettük szamizdat formában, a „Halotti beszéd”-et.) Győry? – 1945 után Ilku Pállal a zöld határon Beregszászról Magyarországra menekül. Tudta, hogy mi várt volna rá, ha marad. Akárcsak Tamás Mihály, aki 1945 után Argentínában építette az utakat, Forbáth az emigrációból való visszatértével Csehországban maradt, s néhány versén kívül nem írt többé magyarul. Kik maradtak? Mécs? Börtönben. Ásguthy Erzsébet? Elhallgatott. (Jól is tette, mert ma ő sem kerülné el a tetemrehívást! Kit említsek még? Egri Viktort, ha-zatérve a kényszerű bujkálásból? Szabó Bélát, megjárva az égetőkemencék poklát? Fábry Zoltánt Stósz, a falu védi meg, hogy 1945 után ne Illaván kössön ki újból. Csontos Vilmost? Vajon hánynak szavazna polgárjogot a szlovákiai magyar irodalmi kataszterben, hány maradna fent Csehy rostáján az említettek közül – kivéve Márait? Nekünk – mivel saját nagyjainkban híjával voltunk – a mi példaképünk Illyés Gyula (Puszták népe), Veres Péter (A Balog család), Szabó Pál (Talpalatnyi föld), Móricz (Boldog ember) volt, ezekben találtuk meg a követendő példát. Hadd ne soroljam tovább. S minden nagysága mellett nekünk akkor nem Vas István jelentette a követendő utat. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a szlovákiai magyar írásbeliség csak az Új Szó 1948 decemberi számával indul, akkor nem tudom mire vélni, honnan veszi légből kapott elvárásait.

Ki ilyen, ki olyan előzményekkel indult, s megtette a magáét a költészetben is – egy új társadalom építése reményében –, a harsány ideológia is. Az antológia így is mérföldkő lett, egy fiatal nemzedék adta le benne kézjegyét. A középiskola elvégzése után nyolcból öten (Tőzsér Árpád, Cselényi László, Kulcsár Tibor, Simkó Tibor és Gyüre Lajos) a Magyar Főiskolások Művészegyüttesének (később: Ifjú Szivek) tagjaiként vágtak neki a kisebbségi magyar kultúra építésének. Zs.Nagy Lajos és Fecsó Pál vidéken tanítóskodtak, nem jutottak be a főiskolák, egyetemek „úgy-ahogy” védő falai mögé, azért nem lehettek tagjai az Ifjú Sziveknek, Petrik József pedig, ha jól emlékszem, a pártos költészete folytán került a kötetbe, hogy kiadhatóvá tegye a szigorúan ellenőrzött külső és belső cenzúra miatt. Ennyit erről. A „nyolcak” közül már csak hárman tapossuk kis országunk rím(rém)faragókkal gazdagon megáldott mezejét. Vegyük hát szem-ügyre a ma már könyvritkaságnak számító kötetet (mit kötet!, füzetecske a javából), nézzük meg formai, esztétikai jegyeit: induló, fiatal költősüvölvények, akik – valljuk be töredelmesen, nem „mesterei a szakmának”. (Kivéve Tőzsért, aki teljes fegy-verzetében, kész költőként írja le: „nem hajlok se új, se régi úrnak”! „Anyánk képén a világ a ráma”! Én így ismerem a verset, s nem a mostani „megszelídített formájában”. Ez volt az indító vers.) Ebben igazat adok Csehynek. Valóban nagy többségükben gyengék az ott nyomdafestéket kapott versek. Mind esztétikai, mind formai szempontból. Az enyém is. Ötven évvel ezelőtt! Így írtunk mi! – mondhatnám Karinthyval együtt. A Nagy Gőzhenger a sematikus, mindent egyformára gyúró Hatalom árnyékában és súlya alatt.

Nekünk akkor 1948 jelentette a felszabadulást, s nem 1945. Csak évek múltán derült ki: nem azt kaptuk, amit vártunk – és jött a nagy kiábrándulás. Pálfordulás a damaszkuszi úton? Igen. Nem volt könnyű! Szembenézni önmagunkkal!

Még egyszer hangsúlyozom: a megélt sors és a tapasztalatlanság íratta velünk jól vagy rosszul ezeket a „klapanciákat”, s nem azért, mert „nem csókolt meg elég hevesen… a visszás Múzsa”. A gúnyos, helyenként módfelett sértő kritikában elsősorban azt kifogásolom, hogy Csehy Zoltán a későbbi évek költészetében sem talál az én esetemben említésre érdemes mozzanatot. A jó kritikát botorság visszautasítani, a fölényes sértegetést azonban mindenképpen. Mind  Fábry, mind Zalabai (korabeli) kritikáját elfogadtam. Ezekután Zalabai verset is kért tőlem készülő, a nagy csallóközi árvízről szóló összeállításához.

Egynéhány keresetlen mondatot Csehy kritikájához: Gyüre a „…szocializmus építésébe vetett szinte vallásos buzgalom retorikáját átmentette a vallásos, illetve ma-gyarságversek nyelvi felületességébe.” Gondolom, szinte látom lelki szemeim előtt, ho-gyan dörzsölgette a kezét, mondván: „ez egy jól sikerült mondat! Megvan benne minden, ami egy ember megbélyegzéséhez szükséges!

Volna itt még egy és más! Csehy ugyan észreveszi a sajtóban korábban közölt dolgaimat, például a vallásos és magyarságverseimet, de azokból már nem tud – vagy nem akar – megfelelő példát hozni, hogy igazolja tételét. Ezért megmarad az általános, semmitmondó kijelentés szintjén. Ezzel mintha – kimondatlanul is! – tagadná az alkotáshoz, a fejlődéshez való jogomat. Nem beszélve arról: ugyan ki tilthatja meg nekem, hogy ne írjak vallásos, illetve magyarságverset?! S hogy miért írok „makacsul” magyarságverseket? Őszintén megvallom – így, magunk között –, úgy érzem, hogy van mondanivalóm ahhoz a néphez, amelyből vétettem, amelyhez tartozom. És csak azért írok „makacsul” magyarságverseket, „mert a nevemről még nem kopott le az ékezet”! Csak azért írok vallásos verseket, mert a mai napig – az „átkosban” sem! – nem tagadtam meg vallásom.

Más: 2005-ben jelent meg legújabb verseskötetem a Madách-Posonium Kia-dóban Pacsirta címmel, s  ugyanott a Három színmű, benne az Apáczai (Tőzsér Árpád szerkesztésében). Ugye, ennek tartalma sem illett bele a rólam megrajzolt képbe?

Amit nem ismerünk, azt szoktuk „diplomatikusan mellőzni”. Jómagam is tudnám a mai fiatal szlovákiai magyar költők képeslapszerű szövegeit minősíteni, de minek? Vagy itt van Csehynek egy fiatalkori verse: A humanista kéje. Jócskán adna okot a fenntartásokra. De minek? Én – Csehyvel ellentétben – tisztelem a másságot. De ez a matéria bizony nem más, mint tömör, posztodern köntösbe öltöztetett sematikus zagyvaság a javából, moralizált semmitmondásával együtt.
A „nyolcak” antológiájával kapcsolatban (akárcsak a többiek esetében!) több nyitottságot, megértést vártam volna későbbi munkásságom iránt, azt a tárgyila-gosságot, mellyel saját írásaiban a kortársait  illeti. Egyszerűen azért, mert a letaglózás, a kiragadó módszer aligha lehet erénye a pontos „látleletnek” s ezzel a jó kritikának.