Czapáry Veronika – A tükrözõdés kettõssége Nárcisszus és Echo nimfák pszichéjében

„Ezeknek az állításoknak minden tapasztalatunk ellentmond, minthogy ez arra int bennünket, hogy az egót (moi) ne úgy fogjuk fel, mint ami lényegében az észlelés-tudat rendszer középpontjában helyezkedik el, s ne is úgy tekintsük, mint amit a „realitáselv” strukturál; ez az elv egy olyan tudományos elõítéle­tet fejez ki, amely szemben áll a dialektikus megismeréssel.

Tapasztalatunk arra tanít, hogy inkább a félreismerõ funkcióból kell kindulnunk, amely az egóra (moi) minden struktúrájában jellemzõ, s amelyet Anna Freud oly világosan felismert. Hiszen ha a Verneinung (tagadás) a legnyilvánvalóbb formáját képviseli is, hatásai rejtettek maradnak mindaddig, amíg nem vetül rá vala­mennyi fény a sorsszerûség szintjén, s ez az, ahol az „ösztön-én”, az Az ($a) megnyilvánul.”
(Jacques Lacan)  
                                         
Freud nem véletlenül érdeklõdött a görög mitológia iránt, hiszen az képes olyan õsi történeteket, tudattalan folyamatokat közvetíteni, melyek pontosan leképezik a pszichés mûködéseket. Oidipus, Medeia, Elektra, az õrület, bánat, könny és öröm színterei, a szárnyra kelõ és lezuhanó Ikarusz, mind jelképezik a tudattalan mûködési mechanizmusait, a psziché fejlõdési stádiumait, és a pszichoanalízisben jócskán akadunk példákra arra nézve, hogy Freudot mennyire bûvöletbe ejtette az ókori népek õsi mitológiája. 

Például Nárcisszus mitológiája érdemes arra, hogy közelebbrõl megvizsgáljuk. Az eredeti mitológiában (Ovidius: Átváltozások) Nárcisszus boldogan vadászgat erdõk és mezõk rengetegében különféle élõlényekre, fõként szarvasokra, és ezen kívül nem törõdik semmivel önmaga szépítgetésén kívül. Hírlik róla, hogy nem foglalkozik a külvilággal, az ún. „boldog öntudatlanság” gyermeki, róla elnevezett nárcisztikus állapotában él. A gyönyörûbbnél gyönyörûbb nimfanõk sorra  szerelmesedtek bele a daliás ifjúba, udvaroltak neki, õ azonban figyelemre sem méltatja õket, mindenkinek a csúfondáros elutasításban lesz rész. Pedig lénye annyira lenyûgözõ, szépsége ámulatba ejtõ, nem lehet neki ellenállni. Õ, mondhatjuk úgy, érinthetetlen marad. Az egyik szép nimfa azonban, Echo nimfa, nem tud belenyugodni az elutasításba, betege lesz a szerelemnek, úgy érzi, nem tud Nárcisszus nélkül élni.

Echónak is figyelemre méltó családi története van: nem más, mint a fõisten, Zeusz (az istenek istenének) gyermeke, anyja pedig egy másik fõisten, Héra. Ám amikor apja kalandozni indul (pontosabban nõknek elcsavarni a fejét), õ fecsegéssel tartja fel anyját, nehogy az rájöjjön a turpisságra, készségesen falaz az apunak. A féltékenységérõl híres Héra azonban, mégiscsak isten révén, hamar rájön arra, hogy folyamatosan átverik, ráadásul az áruló saját lánya, gondolkodás nélkül rögtön megátkozza. Echo nimfa, nem tud többé beszélni, „kitépték a nyelvét”, így lett a ne-ve is visszhang, örökre elnémult, sorsa, hogy már csak visszhangozni tudja mások szavait, de õ nem tud szólni, mintegy kitörlõdött belõle az önálló nyelv. Visszahangoznia viszont kötelezõ: „hogy soha ne tudja szó nélkül hagyni, ha más beszél”1. Belekerült az ödipális hármasság útvesztõibe, beleveszett oda, ahonnan nincsen kijárat, ahol nincsen bocsánat, a „bûn” következménye, a kettõsség õrülete, mások szavainak, mindig csak mások gondolatainak, mások érzéseinek az öröklétbe nyúló repetíciója. Õ, a másik, aki elkülönbözõdik, hiszen innentõl nem is »létezik«, úgy ahogyan léteznie kellene, egy teljes individumként. Az apja iránti szerelemben elfeledte és befedte önmagát, feladta. A Visszhang kettõs tükrözõdése beszippantotta. Véletlenül, de tudjuk, egy pontos analitikus számára nincsenek véletlenek, éppen õ szeret bele Nárcisszusba, követi hegyeken, völgyeken át, fanatizmusa és megrögzöttsége, amivel a tárgyat szereti, határtalan. Az átok az, hogy örökre néma. A mitológiai példák eltérnek abban, hogy mielõtt megszólította volna Nárcisszust is, néma volt-e, vagy csak akkor döbben rá, hogy már az. Nárcisszus nem reagál jól Echo szerelmére sem, amikor meglátja a nimfa érte remegõ szívét, aki végre elõállt a nagyon hosszú követés után szemérmesen és félénken, csak annyit mond, inkább a halált választja, de soha nem lesz Echo nimfáé. Kaphat nõ ennél nagyobb megszégyenülést? Echo tudja, hogy ez az a pont, amikor minden elveszett. Egyes mitológiák szerint Echo barlangba bújt és ott sorvadt el, így lett a neve Visszahang, he-gyek, völgyek, fák visszhangja (Trencsényi-Waldapfel Imre), de Ovidius mitológiája szerint Echónak van annyi ereje, hogy panaszt tegyen a Bosszúállás istennõjénél, ezt nem tudjuk hogy tudta megtenni, ha néma volt, azt állítja, Nárcisszus túl sok nimfát utasított már vissza (ezt amúgy sem nézik egy egészséges tárgy-kap-csolatokra mûködõ világban jó szemmel), nemcsak Echo nimfa, de a fél nimfakar is haragszik rá, és a Bossszúállás istennõje hallgat a „jó” szóra, beteljesíti Nárcisz-szusnak a sorsát, bosszút a bosszúért, a láncolat Héránál indult, az eredeti féltékenység révén.
A vádlók állítása szerint Nárcisszus túlságosan flegma és fennhéjázó volt, nemcsak hogy Echo nimfának, de senkinek a szerelmét sem viszonozza, az Istennõ megsúgja Echónak, hogy mit kell tennie az átok beteljesítéséhez. Bizonyos mitológiai történetváltozatok szerint a dupla bosszútól némul meg Echo, meglátja Nárcisszust és nem tud hozzá szólni. Echo az egyik vadászat során úgy vezeti az ese-ményeket, hogy Nárcisszus megpillantsa magát az egyik folyó tükrében, megfogan rajta az átok, beleszeret önmagába, nézi a tükörképét, nem hallgat semmilyen szóra, hiába beszélnek hozzá a testvérei és próbálják onnan elhívni, elõször azt hiszi, az a gyönyörûszép ifjú a víztükörben valaki más, de aztán a mozdulataiból rájön, hogy ez önmaga, és akkor roskad össze végleg, rájön, soha el nem érheti, hiába nyúl felé, a tükörkép elillan elõle. Nárcisszus belezuhant a lacani tükörstádiumba, abba az õrületbe, hogy az ember soha nem látja önmagát kívülrõl, mindig csak két dimen-zióban, a tükörképben, amely eleve egy hamis imágót közvetít felé. Vajon néztem már valaha a saját szemembe? Meg tudom csókolni önmagamat? Tudok magammal csókolózni? Bizonyos helyeken nem2. Ez Nárcisszus õrülete. Majd szabályosan meghal, elsorvad a folyóparton, másnap testvérei jönnek temetni, elég gyors lefolyású volt halála Ovidius szerint (egy nap), más mitologiai példák szerint egy-szerûen éhen hal, mivel nem bírt fél másodpercre sem elszakadni a látványtól3, magával bûvölte, bevonta, behúzta a vízbe, vagy hova?, hiszen a testét nem találták meg. Csak egy virágot, melyet róla neveztek el Nárcisznak, találnak a helyén.  „Könnyen halnék meg, hisz kínomat oldja halálom. / Bárcsak, akit szeretek, túlélne, de nem lehet ez sem: / egy lelket veszítünk ketten, mikor így lehanyatlunk”. (Ovidius, 1964, p91)

Itt már megtapasztalhatjuk a megkettõzött lacani ént, a képet, amely csak hasonmás, mégis akirõl elhisszük a létezését és ezért valójában megkettõzve élünk. „Szólt, s valamint eszelõs, sietett ugyanahhoz az archoz, / könnye zavart habokat, s miután megrezzen a vízszín, / hull a homályba a kép. ..” (Ovidius, 1964, p91)  Itt kiemelendõ a kép, a lacani imágó hangsúlyossága, amit Ovidius talán tudattalanul olyan pontosan lejegyzett. És azt is, hogy a fanatikusságát senki, de senki nem tudta megállítani, még közeli hozzátartozói sem. Nem lehetett rajta segíteni. Arról vi-szont nem szól a fáma, hogy anyja, sõt esetlegesen apja, hogy reagált halálára.

„Akkor is orcáját, hogy a lenti világba leszállott, / nézte Styx vize közt. Naias-nõvérei sírtak, / hintették lenyesett hajukat testvér-tetemére; / sírt a Fa-tündér mind; jajaik viszonozta a Visszhang.” Echo nimfa, bár késõbb megbánta tettét, de lelkesen végigasszisztálta a történeteket, õ sírt  még hangosabban, és visszhangozta a történeteket hûségesen, merthogy már csak azt tudta, végül õ is elsorvadt, belehalt bánatába. N. teste, a bizonyíték azonban eltûnt.  „Már máglyát, remegõ fáklyát, hordágyat emeltek: / s teste sehol nem volt, a helyben sárga virágot, / hószínû szirmokkal körítettet, lelnek a réten.” (Ovidius, 1964, p91) Állítólag azért, mert amikor a Halál (Styx) folyóján átment, ott is megkettõzödött, és még mindig saját magát nézi már nem a kinti „normális” világban, de még a lenti világ, az Alvilág, a túlvilág vizeiben is, nem kevesebb idõhosszig, mint az örökkévalóságig. Trencsé-nyi úgy írta ezt meg, hogy önmagát kereste még ott is, és mivel van ott egy víz, amin át kell kelni, ezért õ már nagyon is a vízhez rögzült. Az Alvilág vizeihez.
Nárcisszust tehát semmi nem tudja feloldani, még a halál sem, végzetesen belezuhant valamibe és ennek a valaminek a súlyosságát fogjuk most megvizsgálni. Mibe halt bele? „amiben gyönyörködött, ugyanaz volt, aki gyönyörködött” (Trencsényi, 1976, p273), ebbe halt talán bele, az imágó feloldhatatlan kettõségébe, hogy önmagammal hol és hogyan tudok valaha találkozni, megérinteni, elvinni és megismerni? A történethez hozzátartozik, hogy Nárcisszus kíváncsi szülei megkérdeztek egy jóst kiskorában, Teiresziaszt, hogy meddig fog élni ez a gyönyörû gyerek. Sokáig, ha nem ismeri meg saját magát, így hangzott a jóslat, amit mivel senki sem értett, nem is nagyon vett komolyan. Nos, mi vitte Nárcisszust tovább az önismeret útján? Egy pszichoanalitikus rögtön a múltra gondol és a csa-ládi történetei után kezd kutatni. És a múltban természetesen minden egyszerûen megtalálható és visszavezethetõ, ez a rémséges és végzetes történet, az összes átok-kal és bosszúval együtt. Nárcisszusnak történetesen „véletlenül” mindkét szülõje folyó volt, azaz maga a víz, a víznek az entitása. Anyja, Leiriopé, a szépséges kék nimfa, folyótündér. Apja pedig, Kephisszosz, egyenesen az összes létezõ folyó istene. Egymásba szeretnek, a két víz egyesül, és Nárcisszus megszületik, a folyók, a vizek nászából. Már kiskorában is mindenki csodálja szépségét, természetesen fõleg az anyja. N.-nak mindez a tudattalanjában zajlott le, nem volt tudatos, és pont ez elég is ahhoz, hogy belehaljon.  Azt viszont megemlíti Ovidius, hogy a találka elõtt víztükörrel nem nézett még szembe Nárcisszus. 

Most már csak a víznek és a tükörnek a funkcióját kell összeraknunk. A víz õselem, a négy alapelemek egyike. Lou Andreas Salomé: A nárcizmus kettõs iránya4 címû tanulmányában ír arról, hogy az anya azért dupla annyira nárcisztikus, amikor megszületik gyermeke, mert önmagát a reprodukció által  helyettesíti vele tudattalanul és ez megkettõzi gyönyöreit. Minden, amit õ nem ért el, szublimálja gyermekében, Lacan szerint ezért jobb véletlenszerûen megkonstruálódott, nem várt gyer-meknek lenni5. Az anyának önmaga iránti szeretete megkettõzõdhet a gyermeke láttán, viszont ha az anyán eluralkodik valamilyen betegség, azon nyomban  imitálja a gyermek. A mitológia különös módon beszámol arról, hogy a gyönyörû Kék nimfa mennyire szerethette szépséges fiát, Nárcisszust. Ha az anyai azonosulás túlzott mértéket ölt, Nárcisszus leragadhat a róla elnevezett elsõdleges nárcisztikus stádiumnál. És nem lép át a tárgyszeretet világába. A tükör stádium folyamata akkor éri utol, amikor belenéz a Kék folyóba, rabul ejti az ödipális háromszög félelmetes ereje, maga az anya teste és az apa teste egy személyben. Talán ezért nem találták meg utána a testét, minden beszippantotta egy csapásra a születéstõl a halálig, az egész álom, a tudattalan álom.
Találkozik a víztükörrel, tehát egy idõben átéli a tükörstádiumot és ödipális korszakot, túl sok ez egy „gyereknek” egyszerre. A Trencsényi-Waldapfel féle mitológialeírásban 16 éves volt N, amikor mindez megtörtént vele. Lacan szerint a normális mûködésben másfél év választja el egymástól ezeket a fejlõdési stádiumokat. Az apa az, aki tiltja, hogy a gyermek ödipális vágya teljesüljön, így az apa lesz az anya vágya, a gyermeknek pedig az anya vágya kell, Nárcisszus belenéz a vízbe és a folyóistenben (apjában) meglátja múltját, önmagát, amitõl óvta Teiresziasz,  tükörképét, és ebbõl a primér azonosulásból nem tud kiszabadulni. 

A mitológiai történetmesélések a hasítás elhárító mechanizmusával élnek, nem említik egy idõben, hogy kik N. szülei, és miért a vízbe és a tükörbe halt bele. Hosszas kutatás után derült ki ez a tény, hogy nincsen olyan mitológia, ami Nárcisz-szus születését és halálát össszefüggésbe hozná a vízzel, ahonnan fogant, külön kontextusban említik ezeket a tényeket. Végül megadta magát az örök körforgásnak, „mintha sosem létezett volna”, hiszen felnõtté válni nem tudott, az Alvilág vizeiben is önmagát kereste, tehát a tudattalan világ õsi ösztönei õt is arra a sorsa ítélték, mint Echo nimfát, akinek szerelme apjának és Nárcisszusnak egyárant szólt. Mindez fényt derít arra, hogy a görög mitológiában a tudattalanban zajlanak a narratívák, a szálak és a miértek nincsenek a tudat szintjén összekötve. Maga a történetmesélés az, ami erre ráeszméltet. Jelen esetben ez, az örökké tartó halál és születés között van.

Rohini Prijá dévi: A napkelet rejtett kincsestárában kifejti, hogy mit tulajdonítottak az õsidõkben az emberek a tükröknek és a vizeknek. Féltek attól, ha tükörbe, azaz a vízbe néznek, az ott lakó szörnyek elrabolják lelküket, amit a tükörképpel azonosítottak, a lélek tehát a tükörkép, és mintha az azzal való szembesülés rögtön halálhoz vezetne. A tükörkép halála azonos az igazi emberlélek halálával, ezért a kisgyereknek megtiltották hogy egyéves kor elõtt tükörbe nézzen. Az emberiség törétnetében az elsõ tükör a víztükör volt, az elsõ tükröket Egyiptom földjén készítették, aztán az etruszkok is használták ezt a technikát, az egyik oldala csiszolt fémlap volt a hordozható kör alakú tükröknek, de állandóan elhomályosultak és törölgetni kellett õket, hogy kikristályosodjanak. Az egyiptomi és zsidó nõk régen tükröket aggattak a ruháikra, mert azt gondolták, hogy ezáltal közelebb ke-rülnek az istenekhez, mert így duplán verik vissza a fénysugarakat, és a szertartásos ünnepségeken hatalmas tükrölapokkal vonultak fel, de a hatóságok ebben érdekes módon veszélyt láttak és betiltották ezt a használatot. Az indiaiak máig ékesítik kis kör alakú tükrökkel ruháikat, öveiket, fejdíszeiket, azért, hogy az istenek rájuk vetülõ energiáit megkettõzzék. Hisznek ebben. A tükör végül a XVII. századtól került be minden háztartásba az üveggyártás elterjedésével és nagyiparivá válásával. Minden fürdõszobában van tükör jelenleg. A víznek a tetthelyén van oly nagy szükség a tükörre. Láthatjuk, hogy milyen õsi hiedelmek és szokásrendszerek kapcso-lódnak a tükörhöz. És mindez csak a jéghegy csúcsa.

Nárcisszusz tükre a kettõzõdés révén Echo tragédiája is. Nárcisszus énje, a pszichében lakó tükör önmagát szemléli. Echo a visszhang révén kettõzni tud és innen tehát nincs kiút a mitológia szerint egyikõjüknek sem. Echónak Nárcisszus kell, N.-nek pedig önmaga, az elérhetetlen tárgy után sóvárognak. A tükörkép viszo-nozza a képet, a visszhang pedig a hangot. Így lesznek õk Halász László szerint egy ikerpár, mivel családi történetük annyira hasonló. „Echo attól kezdve, hogy sérülése jeleit észlelhette, bizonyosan a legmerészebb freudi várakozások szerint járt el… S most a monumentális apafigurával, az egek urával azonosulva, egyikük beszéde bûverejével segédkezik neki a föld-anyaistennõ megcsalásában. Majd saját szerelmi vágyában megcsalatva éli át, hogy hatalma önmaga ellen fordul akkor, amikor sorsa (szerelme) irányításában a legnagyobb szüksége lenne rá. Az õt kényszerítõ erõk saját traumatizáló helyzetének a kivetítései. Tudattalan önbüntetéssel ítéli bénító ismétlésre, végül is halálra önmagát.” (Halász, ILA)”6 Az anya átka által Echo bosszút áll önmagán, hogy megbüntesse magát amiért elárulta az ödipális szintnek megfelelõen a legszorosabb kötõdését, a saját anyját, engedve az apa iránti szexuális vágynak, reménykedve, hogy az apa tárgya õ lesz, ám az apa ugyanúgy megcsalta Echot is. Anyja a XX. századi pszichoanalízisben nem is kell, hogy megbüntesse, õ csupán az ok lehetne az önmagát sújtó bûntudathoz, reg-ressziója maga a visszhang, logikusan csak olyanba szerethet bele, aki nem szereti õt viszont, hiszen akkor a bûntudat és bûnhõdés nem lenne teljes. Hogy miért van bûntudat? Mert az ödipális korszak tünete, amelyek már-már közhelyek, hogy a hármas „szerelemben” a gyermek el akarja pusztítani az anyát és meg akarja szerezni az apát. Elsõdleges ösztönei a szexuális tárgy megkeresése, erre a mûködési módra jött rá Freud zseniálisan elõször az emberiség történelmében. 

A regresszióba esett Echo így bosszút áll Nárcisszuson is, „hûséges ismétlõ”. „A tükrözõdõ emberi alaktól elbûvölt kisgyerek énje elvesztése árán fedezi fel magát a másikban. Nárcisszusz legkevésbé sem a hûvös megfigyelõ tekintet kíván-csiságával nézte tükörképét. Nem felfogni, hanem megfogni akarta (nem tanulmányozni, hanem egyesülni vágyott vele. Ha az imént Echo és Nárcisszus (kétpetéjû) ikertörténetérõl szóltunk, maga a víz fölé hajló és vízben rá visszapillantó Nárcisszus az egymás tükörképét alkotó egypetéjû ikerpárra emlékeztet. (Halász, ILA)” Õk azért is ikrek, mert bár Nárcisszus ágálna ez ellen, sehol sem említik õket külön, nevük mind „örökké” összeforrt.

Nárcisszus átka, az apával való konfliktus, megfelelési vágy, az apa nevének hatalma öli meg, az ödipális hármasban reked meg, ahogyan Echo. Az õsbûn is innen ered, elpusztítani az egyik felnõttet, és miután megöltük, vagy meg akartuk ölni (a testvérekkel), a bûntudat az, ami maradandó nyomot hagy a pszichében, a lelkiismeret-furdalás, hogy egyáltalán ilyen eszébe jutott. De Freud szerint ez az õsbûn még régen, az idõk homályában elkövetésre került, és innen ered minden további bûntudat, ami veleszületett. A testvérek fognak össze. Nárcisszust tehát mindkét szülõje ölte meg, lacani terminussal az anya azzal, hogy nincsen fallosza, és a falloszra vágyik, az apa pedig azzal, hogy kijelöli a törvény helyét és e törvény a víztükör, amibe Nárcisszus csak úgy óvatlanul belenéz. Az ödipális szögben a gye-rek nem tud mit kezdeni az „anya vágyával”, hiszen az a képzetes Falloszt, az apát akarja, a gyerek mégis helyettesíteni próbálja, meghasonul, a Másik képével, a Másik vágyával való azonosulás nem lehetséges.7 Az Apa az, (az Apa neve) aki ki-zárja a vérfertõzõ viszonyt a tiltással és a másodlagos nárcisztikus azonosuláson ke-resztül a jövõ felé vezetné az ént. Nárcisszust azonban elárulja a folyóisten, azért mert nem tudja túlélni, hogy az önmagával való szembesülés tükör-stádiuma és az elsõ trauma is egy idõbe esik. Ezenkívül átok száll rá, mert már jóval elõtte sem volt hajlandó az egészséges tárgykapcsolatok világába belépni, azaz viszont szeretni egy nõt, akit bármelyik nimfa képviselhet. Mindezt a magabiztosságot anyja iránti sze-relmébõl merítette, azt a végtelen önszeretetet is, ami miatt mindenki rögtön beleszeretett. Az elsõdleges nárcizmus révén az önmaga iránti szerelem vérfertõzõ viszonnyá vált a tükörbe nézéskor, belenéz az apa és anya mélyére, mi is van ott?, és onnan az Alvilág vizei felé vezet egyenesen útja.
Tragédia? Súlyos meghasonlás és büntetés Nárcisszus része, mert egy olyan családba született, ahol az anya túlszerette. Echo apja, pedig túlságosan csalafinta, hazug, sõt „perverz” volt, hiszen egy normális apa nem kéri fel lányát, hogy álcázza a szeretõivel való kalandjait. Ferenczi Sándor részletesen bemutatta ezt Felnõttek „gyermekanalízise” címû tanulmányában, hogy egy gyermeki ragaszkodást a felnõttek a tudattalan szintjén szexuális vágyakozásnak értenek. Echo és Nárcisszus mindketten a túlzások áldozatai és mint minden családban, a gyermekek lekövetik a szülõket. Az apa és anya bûne áttevõdik és hagyományozódik évtizedekig, esetleg évszázadokig családról családra, míg nem a kör elõbb-utóbb megszakad, ha megszakad. Szerencsés esetben a pszichoanalízis, Freud találmánya az, ami egyedül képes a csomók felbontására. És a feloldozásra.

Lacan szerint a tudattalan maga a nyelv, így Echo jelképezi a tudattalant, ami nem akarta Nárcisszust az elsõdleges nárcizmus állapotában tartani, az átok által a felnövésre kényszeríti, a felnövés fájdalmas, sõt bizonyos esetekben egyenesen halálos.

A szerelmi kettõsben Echo csak visszhangozni tudja a másikat, azaz a helye valaminek, ami nincsen, Nárcisszus pedig a másik üres képének az áldozata lesz. „A vágy éppen a jelölõ [signifiant] szenvedélye, azaz a jelölõ hatása a lényre (animál), amelyet megjelöl, s amelybõl a nyelvhasználat egy szubjektumot teremt – nem egy-szerûen decentrált szubjektumot, de olyan szubjektumot, amelynek sorsa az, hogy ki-zárólag egy önmagát ismétlõ jelölõként, azaz megosztottként tartsa fenn magát. Ebbõl ered a másik formula: az ember vágya (ha mondhatjuk ezt így) a Másik vágya.” (Jacques Lacan, 1993b, p14) Nárcisszus pszichózisba zuhan a tükrön át, Echo tárgy-szeretete öngyûlöletté fajult, ezért elveszti hangját (túlzott infantilis tárgysze-retet), végül õ is meghal, elenyészik, a bánat lassan megöli. „Echo esetét manapság kevéssé lennénk hajlamosak isten(nõ)i bosszú következményének tartani. Inkább olyan sorscsapásnak tulajdonítanánk, amelyet tudtán kívül a hõsnõ maga idézett elõ.” (Halász, ILA) Nárcisszus és Echo viszonya tehát a vágy lehetetlensége és a vágytárgyak találkozásának példája, melyek elcsúsznak egymás mellett és ezáltal mégis reprezentálhatják pontosan egyMÁSt. Az a szünetjel, amelyet a lacani pszi-choanalízisben Hamlet tragédiája folytán a jelölõ szenvedélyének üres helye jelképez, a másiknak egyszerûen nincs másikja, ilyen egyszerû. Azt se felejtsük el, hogy N. inni akar a vízben, szomjas, orális szükségleteit akarja kielégíteni, amit elõtte sosem tett meg, és állítólag Echo nimfa vezette erre az útra. Nárcisszus a szem, a látás, Echo a hallás és beszéd csapdája. Az önismeret a tudatosság felé vezet és veszélyes. Ennél már csak a tudattalanba való beleesés veszélyesebb. Õk tehát saját családi hálójukból kikerülni akaró, de nem tudó lények. N. pszichózisa a tükrön való átlépést vonja maga után.8 Mivel gyermekkorában nem megy át az önmagától való elidegenedésen, ezért tudja mindvégig annyira szeretni önmagát. „Nárcisszus libidóját mindig visszavonta énjébe a külvilágtól. Már azelõtt végzetesen nárcisztikus volt, mielõtt az erdei forráshoz ért volna. Felülmúlhatatlanul sze-rette (volna szeretni) önmagát. Vajon az önszeretetrõl szóló történet az önismeretrõl is szól?” (Halász, ILA)

Az ókori törzseknél nagy szerencsétlenségnek tartották, ha valaki meglátta saját tükörképét. Nárcisszus anyját Leirokének hívják, a Nárcisz nevû virágot, a piros-fehér pártás nárciszt pedig leironnak a görögök. N. tehát az anyja nevét kapta és nem tagozódott be oda, ahol mindenki az apa nevét kapja, a hagyományos rendbe, amit megörököl. A népi hiedelemben „A betegszobában letakarták a tükröt, nehogy a legyengült lélek gyanútlanul odamenjen, aztán meg ne tudjon visszatérni. De ott is letakarták a tükröt, ahol valaki meghalt, mert a lélek visszatérhet, most már kísértet formájában, és magával viheti valamelyik családtagot.” (Rohini Prijá dévi, ILA) Az ókori népek nagyon féltek attól, hogy elvesztik a tükörben a lelküket, és elviszi az a valami. Az õrület, a pszichózis? És megérezték a tükör-stádium dráma jelentõségét: „Egy éves korukig a kisgyerekeket egyáltalán nem engedték tükörbe nézni; azt gondolták, még nagyon gyengék, nem tudják elviselni, ha a lélek egy idõre elhagyja a testüket, és beleköltözik a tükörbe.” (Rohini Prijá dévi, ILA)
  Echo és Nárcisszus, a szerelmesek, a mást szeretõk, az ikrek, a regressziós ismétlés áldozatai, nem tudnak kitörni, felemészti õket a rögzülés. Összefoglalva Nárcisszus a boldog öntudatlanság állapotában élt, magában a tudattalanban, származásáról mit sem tudva és nem kérdezõsködve a miértek után. Echo pedig az átoktól ébredt öntudatra, és ez fõképpen fájdalmas volt neki. Mindkettõjüknek a valós megismerése, a szembeszegülés, lázadás, majd a túlzott elburjánzás, ami sorsuk felé vezette õket. Ez a realitáselv könyörtelensége, melyet a görög mitológia számos története páratlanul tud visszaadni. Az emberi psziché borzalmaitól a tudattalanban lévõ õskövületekkel való szembenézés az, amely megszabadít minket. Ezért szédületes az, hogy ezt a hatalmas erõt Freud felfeldezte, azt az erõt, melynek puszító és jótékony voltáról megannyi csodálatos mitológiai õstörténet született. Nárcisszus elhárító mechanizmusai fõként az ellentétbe való fordítás: elõször elutasítja a nimfákat, aztán rajong önmagáért, Echoé az átfordítás: az elérhetetlen sze-relem fájdalma, mely apja és Nárcisszus iránt egyaránt dúlt, de paradox módon Nárcisszus és Echo ugyanabba a valakibe voltak szerelmesek, Nárcisszus nimfába. Az egyiknek ez egy imágó volt, a másiknak pedig egy valós selftárgy. A tükör, mely tükrözõdésében éppen önmagát nézi, mint tükrözõdõ én és éppen ebben a tükrözõdésben válik skizofrénné. Lacan zseniálisan felismerte ezt, amikor bevezette az imágó foglamát, azt az imágóét, mely tükröz és pusztít égen és földön és hamis álarcokba bújtatja a pszichét, akinek a társadalomnak nevezett szervezetben lévõ mások által precízen meghatározott helyén kívül fogalma sincs, hogy ki is az önmaga. Camus és a modernitás számos nagy elméje megfogalmazta azt az ürességet, amelyet Lacan szadisztikus és egész társadalmakat átfogó nárcizmusnak nevez. Vajon létezik-e önmaga? Vagy csak az, aki a tükröbe néz és benne önmagát látja, de ki az, aki csodálja? Ezen már sokan elgondolkoztak, és mi most a több ezer éves mitológia hõseihez nyúlunk, a szimbólumokhoz, Nárcisszus és Echo nimfa szerelmi kettõséhez, és ennek az ikerpárnak a családi hagyományaihoz: „Megcsodált mindent, ami õt magát tette csodálatosan széppé, esztelenül saját maga után kívánkozott, amiben gyönyörködött, ugyanaz volt, aki gyönyörködött, s a csalóka tükörképét akarta megcsókolni, de hiába!” (Trencsényi, 1976, p272) Helyzetének és valódi önmagának megismerése abban állt, hogy amikor belenézett a tükörbe, jött el az a pillanat, hogy tudta, már nem az anya birtokrésze. Meglátta azt, amit az anya, s mások kívülrõl láttak benne. Ezért olyan lényeges fejlõdési fokozat a tükör-stádium dráma, mely gyökeresen megváltoztatja a csecsemõ önmagáról alkotott képét. Visszavonhatatlanul. Aki egyszer tükröbe nézett, többé már nem ugyanaz az ember, mint aki sosem tette meg. A tükörbe nézés elõtt az ember elképzelheti csak, hogy milyen, hogyan néz ki, képzelheti azt is, hogy öt feje van és zöld a haja, de amint ott a tükör, az önmagunkról alkotott fenséges képünk kétdimenziós szabvánnyá rögzül. Echo a tehetetlen vágyakozás áldozata, Nárcisszus pedig a vágy tárgyának tárgyát szereti, „…mikor látszólag mindenestõl egy másik felé fordulunk, akkor is önmagunkat látjuk, ha a másikat bennünket tükrözõ testnek tekintjük. Idõbe telik, míg megta-nuljuk a(z ember)tükröket használni.” (Halász, ILA) A tükrözés elve szerint a külvilágra adott reakciókat tükrözzük, mindent, ami körülvesz minket, hiszen winnicotti értelmezésben az anya-gyerek kapcsolatban a csecsemõ visszatükrözi az anya énjének minden rezdülését.
Reméljük, mi sosem lépjük át azokat a tükröket, ahonnan már nem tudunk visszajönni, vagy ha átlépjük, nem kell róla számot adnunk, mint Alice-nak a csoda- és tükörországban.

Felhasznált szakirodalom

Andreas Salomé, Lou: The Dual Orientation of Narcissism. Psychoanal. Q., 31:1–30 (PAQ), 1962
Bálint Mihály: Elsõdleges Szeretet és pszichoanalitikus technika I. Animula. 1999
Erõs Ferenc: Jacques Lacan, avagy a vágy tragédiája. Thalassa. 1993/2
Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi mûködésben. Pszichoanalitikai tanulmány. Pantheon.  1927
Ferenczi Sándor: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Neumann Kht. 2004
Freud, Anna: Az én és az elhárító mechanizmusok. Párbeszéd könyvek. 1994
Freud, Sigmund: Az õsvalami és az én. Budapest, Hatágú Síp Alapítvány. 1991
Freud, Sigmund: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat. Talentum. 1994
Freud, Sigmund: Három értekezés a szexualitásról. Kötet Kiadó. Nyíregyháza. 1995
Freud, Sigmund: Ösztönök és ösztönsorsok Filum Kiadás. 1997
Füzesséry Éva: Lacan és az „Apa” neve. Thalassa. 1993/2
Halász László: Az ismétlés fonákságai. Inernetrõl letöltött anyag, röv.: ILA: http://epa.oszk.hu/00000/00002/00029/halasz.html
Hárs György Péter: „Az egyik én valék…” Irodalomtörténet, 1991. 3–4. szám
K. Kabai Lóránt: Mit tudunk a tükörrõl. Internetrõl letöltött anyag, röv.: ILA http://209.85.129.104/search?q=cache:S1xGlN40OqEJ:hajastiborkonferencia.freeblog.hu/Files/kkabailorant_hajas.doc+ech%C3%B3+nimfa&hl=hu&ct=clnk&cd=1&gl=hu&lr=lang_hu
Kerényi Károly: Görög mitológia. Gondolat. 1977
Klein, Melanie: A szó elõtti tartomány. Akadémiai Kiadó. 1999
Lacan, Jacques: Agresszivitás a pszichoanalízisben. Thalassa. 2007/1
Lacan, Jacques: A fallosz jelentése. Thalassa. 1998/ 2–3
Lacan, Jacques: A tükör stádium, mint az én funkciójának kialakítója. Thalassa 1993a/2
Lacan, Jacques: Részletek a Hamlet szemináriumból Thalassa 1993b/2
Ovidius: Átváltozások. Magyar Helikon. 1964
Rohini Prijá dévi: A napkelet rejtett kincsestára, Internetrõl letöltött anyag, röv.: ILA
http://bhaktipedia.org/hun/pmwiki.php?n=Rohini.Napkelet_rejtett_kincsest%c3%a1ra_101
Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög Regék. Móra Ferenc Könyvkiadó. 1976
Winnicott, D. W.: Játszás és valóság. Animula. 1999

JEGYZETEK

1 Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög Regék. Móra Ferenc Könyvkiadó. 1976. p270
2 „Elnyúlva a fûben, mint ikercsillagot, nézte saját két szemét, Dionüszoszhoz vagy Phoibosz Apollónhoz méltó hajfürtjeit meg szakálltalan állát, elefáncsontfehér nyakát, szépséges arcának hószínnel kevert gyöngéd pirosságát.” (Trencsényi, 1976, p272)
3 „Akkor kapott észbe és megértette, saját tükörképe keltett olthatatlan lángot a szívében.” (Trencsényi, 1976, p273)
4 Andreas Salomé, Lou: The Dual Orientation of Narcissism. Psychoanal. Q., 31:1–30 (PAQ), 1962
5 „Ha a kívánt és nem kívánt gyerek életfája egyaránt a szülõk tudattalanjába gyökerezik bele, akkor egy kívánt gyerek talán sokkal több szülõi vágyat van hivatva megvalósítani, s így esetleg na-gyobb terhet hordhat a hátán, mint akit nem kívántak, s aki ugyan szintén magára fogja ölteni a Másik vágyának tudatta­lanban megszõtt álruháját, de talán viszonylag nagyobb szabadságot élvez­het.” (Lacan, idézi Füzesséry, 1993, p46)
6 Halász László: Az ismétlés fonákságai. Inernetrõl letöltött anyag, röv.: ILA: http://epa.oszk.hu/00000/00002/00029/halasz.html
7 A gyerek „azt nem tudja, hogy akkor mit is kezdjen az anya vágyával, melynek létezése oly brutálisan tört rá. Miért olyan borzasztó félelem a gyerek számára ezzel szembenézni? »A pszichoa­nalízis visszája« címû, nemrégiben közreadott szemináriumában Lacan meg­állapítja: az anya vágya, ha el kell viselnünk, mindig károkat von maga után. „Egy nagy krokodil, amelynek a szájában találják magukat, ez az anya. Nem lehet tudni, mi tör ki rajta hirtelen, hogy egyszerre csak becsukja tátott száját. Ez az Anya vágya.” S aztán hozzáteszi, hogy van valami megnyugtató: képzeljünk el egy kõbõl való hengert, amely a tátott szájat kipeckeli: ez az Apa neve metaforájának fallikus formában való megjelenítése.” (Füzesséry, 1993, bp54)
8 Vannak akik Lewis Carroll: Alice Tükörországban címû könyvét is úgy fogják fel, hogy Alice egyszerûen csak pszichózisba esett. Szerintem ennél sokkal többrõl van szó.