Grendel Lajos – Magyar líra és epika a 20. században (27)

A magyar epika formanyelvének megújulása
A magyar regény 1948 utáni alakulástörténete jóval kuszáltabb képet mutat a líráénál és a kisprózáénál. A kommunista ideológia és irodalompolitika nem esz-tétikai kívánalmai olyan súllyal nehezedtek az ötvenes és a hatvanas évek regényíróira, amelyek csaknem ellehetetlenítették korszerû regények kihordását.

Lukács György és tanítványainak tükrözéselmélete a regénymûfaj 19. századi nagyrealista modelljét, illetve ennek „szocialista” továbbfejlesztését állította példának a korszak írói elé; minden egyebet, ami a regénytörténetben ezután következett (az egyetlen Thomas Mann kivételével), dekadenciának minõsített és elvetett.

De a magyar regény elmaradottságában és konzervativizmusában belsõ fej-lõdési zavarai is közrejátszottak. E belsõ bajok gyökerére és okaira egyik terjedelmesebb tanulmányában Béládi Miklós már a hetvenes évek elején rátapintott: „A magyar regénynek különösen nagy hátránya, hogy rengeteg társadalmi tényt, helyi jellegzetességet, valóságdarabot, nyelvi-emberi egzotikumot, történetet, anekdotát hordott össze régebben és napjainkban is. A 20. században évtizedeken át igen nagy szerepet játszott az a regénytípus, mely a jól tagolt cselekményt, szoros idõrendet, érzékletes alakjellemzést, világos szerkezetet tartotta az epikai ábrázolás lényegének. Az író igyekezett fönntartani a hitet olvasójában, hogy a regény hû mása az életnek, vagyis nem »kitalált« történetet, hanem »valóságos« eseményt mond el: objektív érvényû ábrázolást nyújt.”(1) Ami a Béládi Miklós által jellemzett felfogástól eltért, annak legföljebb a kánon perifériáján juthatott hely; Krúdynak, Kosztolányinak még igen, Márainak és Szentkuthynak már nem.

A korszak magyar regényírójának helyzetét tovább súlyosbította ötvenes évekbeli elzártsága a világirodalmi áramlatoktól, mely csak a hatvanas évektõl kezdett oldódni, akkor is lassan, mert a párt által ellenõrzött könyvkiadás szelektíven mûködött, s számos 20. századi világirodalmi alapmû csak több évtizedes késéssel juthatott el a magyar olvasóhoz.
A magyar regény útkeresése és felzárkózása a világirodalomhoz (de még a szomszédos népek regényirodalmához is – pl. cseh, lengyel, délszláv) a hatvanas években kezdõdött, nem kevés vita és polémia kíséretében. A már említett tanulmányában Béládi Miklós ennek a folyamatnak a jelentõségét hajlamos volt túlértékelni, amikor így írt róla: „Ma még talán föl sem becsülhetõ eléggé, milyen mélyreható fordulat tanúja volt az ötvenes évek végétõl napjainkig számítható évtized.”(2) Hiszen, bár Ottlik, Mészöly és Konrád regényei valóban fordulatot vetítettek elõ a magyar regény alakulástörténetében, a korszak ünnepelt regényeinek nagy többsége legföljebb a már jól bejáratott szisztémán belül keresett új kifejezési formákat, a szisztéma alapjait azonban érintetlenül hagyta.

Hogy miért rekedt meg félúton a hatvanas és részben a hetvenes évek nagy port kavart regényeinek zöme, arra ma már viszonylag egyszerû választ találni. „A sematizmusra következõ idõszak nagy olvasmányairól (Sarkadi Imre: A gyáva, Fejes Endre: Rozsdatemetõ, Sánta Ferenc: Húsz óra, Az ötödik pecsét, Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem, Hernádi Gyula: Sirokkó, Kertész Ákos: Makra) […] már a hetvenes évek közepére kiderült, hogy ezek a kisregények távolról sem rendelkeztek olyan újító erõvel, hogy új poétikai feltételeket állítottak volna a hetvenes évek második felének irodalma elé.”(3) Hasonló szellemben értékeli a korszak regénytermését Olasz Sándor is: „Az intellektuális szintnek az ötvenes évekhez képest szemmel látható emelkedése alig párosult új prózaszemlélettel és esz-közökkel.”(4) „E mûvek többsége az epikai nyelv megújítása helyett a nyelv eszközjellegével, transzparenciájával, olykor igénytelenségével tüntet.”(5) „E prózatípus a mûvészi nyelv és jelrendszer langue aspektusát részesíti elõnyben”.(6) „A hatvanas évek legolvasottabb regényei, olyan különbözõ szerzõk esetében, mint Fejes Endre, Szabó Magda, Sánta Ferenc vagy Sarkadi Imre, egyaránt azt a tapasztalatot erõsítették, hogy a világ törések nélkül, közvetlenül és egyszerûen olvasható.”(7)
Még a nyolcvanas évek prózafordulata és a mai magyar „regény-állapot” felõl nézve is elhamarkodott ítélet lenne azonban a hatvanas és hetvenes évek újrealizmusát mindenestül kudarcnak vagy zsákutcának minõsíteni. Kulcsár Szabó Ernõ, az irodalomtörténete elsõ kiadását ért bírálatokra reflektálva, elismeri: „Teljesen egyetértek több bírálóm ama megjegyzésével, hogy az irodalomtörténeti valóságot többirányú nézetbõl kellene szemügyre vennünk. Ilyenkor ugyanis azt is láthatnánk, miben volt több és jobb Sánta és Sarkadi Aczél Tamásnál vagy Gergely Sándornál. Valóban, vannak minden irodalomnak olyan genetikus szempontjai, amelyek fölött nem szabad elsiklania az értelmezõi tekintetnek.”(8) S e korszak és regénytípus sematikus megítélésétõl Olasz Sándor is óvakodik, mégpedig éppen a nyolcvanas évek prózafordulatát méltató tanulmányában: „Hagyomány és korsze-rûség dialogicitásában termékeny szempont lehet a nyelv és a személyiség sorsa, metamorfózisa. A »nyelvbe vetett bizalom megingása« és a személyiség destabilizálódása valóban ennek az új korszaknak a jellemzõje (ti. a nyolcvanas évekének – G.L.). Kérdés, hogy ezek önmagukban mennyire értékteremtõ mozzanatok, hiszen jelentõs mûvek az alábecsült nyelvi-poétikai magatartások körében is szület-hetnek.”(9) A Proust- és Gide-kortárs Roger Martin du Gard-nak egy megelõzõ kor-szak poétikájának jegyében írt családregénye, a Thibault-család vitathatatlanul remekmû, legföljebb nem korszakalkotó regény. De helye a legjelentõsebb francia regények között éppúgy megkérdõjelezhetetlen, mint Lampedus Párduca a 20. századi olasz irodalomban vagy a Faulkner-kortárs Steinbeck regényei az amerikaiban. Legföljebb regényelméleti vagy regénytörténeti szempontból ma kevésbé érdekesek és inspirálók. Ám a szélesebb olvasóközönség recepciója – te-gyük hozzá, hál’ Istennek – nem mindig igazodik az éppen kurrens tudományos trendekhez.

Ha végigtekintünk a hatvanas és hetvenes évek magyar regénytermésének legjaván, látnunk kell azt is, hogy a megújuló realista regény legjobb opusai éppoly autentikusan beszélnek a létrõl és emberi sorsokról, mint az akkortájt divatos parabolaregények némelyike. A személyiség destabilizálódásának felismerésében pedig úttörõ jelentõségû kisprózák és regények születtek Déry Tibor, Mándy Iván, Örkény István, Mészöly Miklós, Konrád György és néhány kevésbé emlegetett nemzedéktársuk mûhelyében. A hatvanas és a hetvenes évek magyar prózája, minden irodalompolitikai megnyomorítottsága és túlontúl óvatosnak tûnõ poétikai út-keresése ellenére, jóval színesebb összképet mutat annál, semhogy a feledés sülylyesztõjébe kerüljön.

Érvényes ez néhány olyan prózai mûre és regénytípusra is, amely, úgy tûnhet, egy végképp letûnt korszak regényeszményét támasztja föl, különösen az ún. határon túli peremvidékeken. A Trianont követõen az utódállamokba került magyar közösségek írói, hol kimondva, hol kimondatlanul kötelességüknek érezték, hogy reflektáljanak kisebbségi helyzetükre, afféle kisebbségi történelmet (is) írjanak; regényeikbe beleírják mindazokat a viszontagságokat és hányattatásokat, amelyekbõl a 20. század folyamán bõven kijutott nekik. Ennek a koncepciónak a megvalósítására pedig alapvetõen a szociográfia és a realista nagyregény mûfaja látszott a legalkalmasabbnak. Duba Gyula (1930) Vajúdó parasztvilág (1975) c. szociog-ráfiája a mûfaj legjobb hagyományait folytatja, egy Garam menti falu, Hontfüzes-gyarmat múltját és jelenét elevenítve föl, annak társadalmi-történelmi keresztmetszetét és hosszmetszetét vizsgálva, s mindezt bõséges tényanyaggal illusztrálva. De Duba szociográfiája olyan mûként is olvasható (s talán éppen ennek köszönheti maradandóságát), amelynek „hõse” a tényeket mozgató idõ, amely könyörtelenül átformálja a tradicionális paraszti közösség arculatát. Közösségi fogantatásúak Duba Gyula realista nagyregényei is (Ívnak a csukák, 1977; Örvénylõ idõ, 1982), melyek olvashatók fikcióba oltott szociográfiaként, kisebbségi történelemként, de remekül egyénített fõhõseinek köszönhetõen vérbeli regényekként is. Cselekménymenetük lassú, szövegüknek nincs nagy sodrása, drámaiságuk visszafogott. Duba Gyula legnagyobb írói erénye a részletezõ (néha már a terjengõsségig rész-letezõ), pontos és plasztikus leírásokban van. „Duba kedvelt mûfaja, a vallomásos élet- és korrajzra épülõ nagyregény az Örvénylõ idõben tetõzik. Minden korábbi írásánál teljesebben érvényesíti itt alkotói programját és módszerét, a hagyo-mányos, részletezõ, tárgyias teljességre törõ realizmust.”(10)

Dobos László (1930) regényeinek témavilága sok tekintetben rokon Duba Gyuláéval, szemlélete azonban intellektuálisabb, epikai nyelve drámaibb Dubáénál. Az õ két kiemelkedõ regénye (Földönfutók, 1967; Egy szál ingben, 1976) is olvasható kisebbségi történelmi krónikaként, õ is sok alakot mozgat és ütköztet meg. Narrációs eljárásai azonban alapvetõen mások, mint Dubáé. Vallomásos-lírai, olykor stílromantikába hajló hang, riportszerûség és sorsdráma ötvözete mindkét regény, melyekben jóval bátrabban él a modern próza idõsíkváltásos, asszociatív, a cselekményt több szálon futtató technikáival, mint Duba. Dobos László valamennyi prózai mûvérõl többé-kevésbé elmondható, amit Koncsol László az Egy szál ingben elemzése közben megállapít: „…két központi erkölcsi, de végsõ soron világszemléleti, tehát messzire ható kérdés rajzolódik ki élesen: nevezhetõ-e emberinek az a magatartás, amely sem a jövõre, sem a múltra nem tekint, illetve lehet-e biztonságos jövõt tervezni a múlt intelmeinek, a kéreg alatti világ morajainak megszívlelése nélkül?”(11)

Sütõ András (1927–2006). A 20. század második felének legismertebb és, fõleg Magyarországon, legnépszerûbb erdélyi magyar próza- és drámaírója. Hosz-szúra nyúlt és sematizmusoktól sem mentes pályakezdése után az Anyám könnyû álmot ígér (1970) c. könyvével robbant be a magyar irodalom élvonalába. Regény? Önéletírás? Szociográfia? Az Anyám könnyû álmot ígér mûfajközi próza, mint a Fekete kolostor vagy a Puszták népe, vagy éppen az Egy polgár vallomásai elsõ könyve. Az író pusztuló, eltûnõ világot mutat be, de úgy, hogy szereplõinek élet-akarata és életszeretete, kedélyük és humoruk oldják az elmúlás és a múltbeli vi-szontagságok okozta fájdalmat. Sütõ „oly mértékben formálta át a vallomás és memoárprózában szegénynek egyébként sem mondható erdélyi elbeszélõhagyo-mányt, hogy gyakorlatilag új mértéket állított az egész mûfaj elé. Az anekdotától az etnográfiai leírásig, a zsánerképtõl a népszokásokig, a dokumentumoktól a lírai monológig olyan soktényezõs epikai világot teremtett, amely a »megszólaltatásuk« irányát meghatározó vallomásosságon keresztül szinte maradéktalanul tárja fel a kisebbségi lét tartalmait.”(12)

Egy élhetetlen család kálváriája az alcíme Bálint Tibor (1932–2002) regényének, a Zokogó majomnak (1969). Bálint Tibor a kisprózai mûfajok mestere volt, a novelláé, a karcolaté; nagyobb lélegzetû mûvei is novellisztikusak. Prózájának mûvészi ereje atmoszférateremtõ tehetségében és a pontos jellemábrázolásban mutatkozik meg leginkább, a lírai és groteszk elemek mesteri elegyítésében, a kolozsvári kültelkek világának aprólékos, de mégsem szociografikus rajzában. A Zokogó majom a korszak egyik kiemelkedõ nagyregénye, családregény, amelynek epizódjai a második világháború kitörésétõl az ötvenes évek közepéig terjedõ, bõ másfél évtized történéseit beszélik el afféle történelmi alulnézetbõl. Bálint Tibor családregényének jelentõsége nem a regénytípus formai megújításában van, hanem eredendõen lírai világszemléletének és a kolozsvári lumpenkörnyezet ábrázolásának tragikomikus vagy groteszk fénytörésében.

Míg a magyar irodalom szlovákiai és romániai ágában a hatvanas és a hetvenes években egyre növekvõ igény mutatkozott összegzõ nagyregények írására, Magyarországon az epika formanyelvének megújítása volt napirenden. Innen nézve Duba, Dobos, Sütõ, Bálint sikeres regényei a magyar realista epika Magyarországon meghaladni, felülírni kívánt mintáit reprezentálták, a magyar prózának inkább a múltját, mint a jelenét. A jelen epikáját a hatvanas és a hetvenes években – a kis-prózában végbement formai-nyelvi megújulás mellett – a korszerûsített, nem a valóság totális ábrázolására törõ, hanem annak valamely metszetét vizsgáló realista kisregény reprezentálta, melyet Németh László gyorsregénynek nevezett. Persze, hogy mi korszerû és mi nem – az ilyen minõsítésekkel ajánlatos körültekintõen bánni. Kulcsár Szabó Ernõ nevezetes irodalomtörténetérõl szólva, ezzel kapcsolatban Poszler György mondott ki megfontolásra érdemes gondolatot: „Ha Esterházy Péter és Nádas Péter felõl olvasom Sántát, Sarkadit, Fejest, Cserest, egykori kisregényeik nem is a fejlõdés meghatározó irányába mutató epizódok. Ám ha Aczél Tamás és Gergely Sándor felõl olvasom Sántát, Sarkadit, Fejest, Cserest, egykori kis-regényeik új periódust jelentõ, meghatározó teljesítmények.”(13) Poszler György a hagyománytörténés differenciált szemlélése mellett teszi le a garast, s magam is úgy vélem, valamely irodalomtörténeti korszakot mindig kettõs perspektívából érdemes vizsgálni: a mindenkori jelenébõl és a mûvek keletkezésének korából.
A magyar epika formanyelvének megújítását az irodalomtörténet-írás az ún. gyorsregények íróinak munkásságával kapcsolja össze, illetve a posztmodern felé mutató, a realista epikát radikálisan dekonstruáló szerzõkéhez, mint Ottlik Géza, Mészöly Miklós és Konrád György. Szabó Magda (1917–2007) kezdeményezõ szerepérõl ritkán esik szó, napjaink irodalomtörténészei mintha kimondva-kimondatlanul lektûríróként könyvelnék el Szabó Magdát. Az életmû egészét tekintve van ebben némi igazság, de még több igazságtalanság. A Freskó (1958) és Az õz (1959) c. mûvei a mából nézve is mérföldkövei a magyar regény alakulástörténetének; átgondoltságuk, komplexitásuk, lélek- és jellemábrázolásuk sokrétûségének köszönhetõen felülmúlják a gyorsregények akármelyikét, s frissességükbõl is kevesebbet veszítettek mára, mint amazok zöme. Szabó Magda korai epikája, s kiváltképpen a fent említett két regény a Németh László-i pszichológiai regény és a Márai Sándor-i belsõ monológos tudatregény mûvészileg hiteles és eredményes folytatásának tekinthetõ, s egyben a vidéki magyar polgárság visszafogottan kritikus ábrázolásának is. Ami azonban Szabó Magda írói stratégiáját illeti, abban már a saját útját járja. A Freskóban a harmadik személyû narrációt a szükséges minimumra redukálja; maga a történet a szereplõi tudatok ellenpontozásos párbeszédébõl, különféle epizódok mozaikszerû összekapcsolásából épül fel, megbontva az idõfolyam linearitását s a külsõ cselekményt alárendelve a belsõ, tudati történésnek. A végeredmény egy olyan komplex regénystruktúra, amely összefogottabb és ökonomikusabb a terjengõs Égetõ Eszternél és Irgalomnál, az elõbeszédhez való közelisége pedig elevenebb prózastílust teremtett A gyertyák csonkig égnek sok helyen kimódoltnak és modorosnak tetszõ nyelvezeténél. „Szabó Magda életmûvében a belsõ monológ számtalan megoldását figyelhetjük meg. Az õz egyetlen személy »tiszta« belsõ monológja, a jelen idõ érzéki benyomásaiból bontva ki a múltat, a proust-i asszociációs technikával kidolgozott egyes szám elsõ személyû elbeszéléséhez közelítvén, melynek kronológiája természetszerûen felbomlik.”(14)

Sarkadi Imre (1921–1961) a korszak legtehetségesebb drámaírója (Oszlopos Simeon; Az elveszett paradicsom) és kitûnõ novellista volt (Kõmûves Kelemen; Pokolraszállás; A szökevény; A szatír bõre stb.). Kisregénye, A gyáva (1961), szerelmi háromszögtörténet a forradalom leverését követõ, konszolidálódó Kádár-kor kulisz-szái között. Az öntudatos, fiatal, szemrevaló autószerelõ és a férjezett polgárasszony viszonya rossz író tollán akár giccsbe is fulladhatna. Az asszony üresnek és unalmasnak tartja biztonságos polgári életét; a kalandot vállalja, az életmódjával való radikális szakítástól, a másféleképpen biztonságos, de mégis autentikus életet kínáló lehe-tõségtõl azonban visszariad. Nincs bátorsága megfizetni a szabadság árát. Éva mesterien megformált alak, az autószerelõ Szabó Pista viszont némileg idealizált, a szocialista „új ember” típusa, amely inkább az írói képzeletben létezett, semmint a valóságban. A gyáva didaktikus felhangoktól sem mentes erkölcsi példázat, a sémákat és sablonokat elkerülõ szocreál kisregény, melynek kritikai éle a kispolgári életvitelt veszi célba. De inkább csak mérsékelt sikerrel. Mert mint Olasz Sándor írja: „…a po-zitív hõs Szabó Pista – minden vonzó tulajdonsága ellenére – csak a Kádár-korszak szürkeségét és látszólagos biztonságát tudja szerelmének ígérni”.(15)

A hatvanas évek gyorsregényének mintadarabja Fejes Endre (1923) Rozsdatemetõje, amely számtalan kiadást ért meg és sok idegen nyelvre lefordították. Fejes Endrét novellistaként ismerte meg az olvasóközönség, s maradandó mûveket elsõsorban ebben a mûfajban alkotott. Mint Mándy Iván kisprózáinak, az õ novelláinak helyszíne is a külsõ Józsefváros kisegzisztenciáinak, lecsúszott vagy éppen vagány figuráinak világa, melyhez nagy empátiával, sok szeretettel, de Mándyénál kevesebb iróniával nyúl. Hatalmas sikerét a Rozsdatemetõ annak köszönhette, hogy Fejes a Hábetler család történetében a szocreál sablonjai és ideológiai blöffjei nélkül ábrázolta az állítólag szebb jövõt építõ munkásosztály érzelmi sivárságát és szellemi nyomorúságát. Továbbá annak, hogy bár a téma a naturalista regény felé csábíthatta volna, Fejes a naturalista ábrázolás formakészletéhez csak ritkán nyúl, viszont eredményesen aknázza ki egyfelõl a riportregény, másfelõl a családregény adta poétikai lehetõségeket. Miközben a párt- és az állami propaganda a szocializmus sikeres építésérõl papol, a Hábetler család (s ez a család egy népes embertípust testesít meg) mindebbõl semmit sem lát. Úgy éli a maga vegetatív, magánéleti konfliktusokkal jócskán megterhelt életét, mint a kommunista hatalomátvétel elõtt. A Rozsdatemetõben Fejes a szocialista építõmunka mítoszát és a paradicsomba tartó munkásosztályról harsogott mítoszt rombolta le. Kitûnõ jellemábrázoló, akinek a tipizálás és az egyénítés egyformán erõssége, s hogy a Rozsdatemetõ ma is élvezhetõ mû, éppen a regény mesterien egyénített figuráinak köszönhetõ. Ezen még az sem változtat, hogy mai elvárásainkkal szembesítve, az elbeszélõi pozíció egysíkúnak tûnik, az író kommentárjai pedig nemegyszer moralizálónak.

A Rozsdatemetõvel Fejes Endre a feltáró regény típusát honosította meg irodalmunkban, melynek népszerûségét nemcsak Sánta Ferenc Húsz órájának sikerén mérhetjük le, hanem a Fejes és Sánta prózájától máskülönben igen távol esõ Mé-szöly-prózán is. Ennek a regénytípusnak a határait Cseres Tibor (1915–1993) tágította tovább, mûvészileg a legmeggyõzõbben a Hideg napok (1964) c. kisregé-nyében és az ennél jóval terjedelmesebb Parázna szobrokban (1979); ez utóbbiban a dokumentumregény adta lehetõségekkel is élve. A Hideg napok mint a józan, a múlt bûneivel bátran szembenézõ nemzeti önvizsgálat regénye, hamar kiérdemelte a „nemzetgyalázás” nem épp megtisztelõ minõsítését, akárcsak a német irodalomban Böll, Grass és Lenz hasonló indíttatású regényei. Holott a Hideg napok nem valamiféle nemzeti mazochizmus perverz terméke, hanem becsületes szembenézés a magyar csendõrség és hadsereg egyik leggyalázatosabb bûntettével, az 1942-es újvidéki vérengzéssel. „A nemzeti identitástudat zavarai – Cseres késõbbi mûveinek nézetébõl – arra vezethetõk vissza, hogy a történelmi múlt a maga lezáratlanságával alapjaiban veszélyezteti a túlélõ nemzedékek önértelmezését, a nemzeti önértékelés viszont elképzelhetetlen valamely rendezett hagyománytudat híján.”(16) Ijesztõen aktuális szavak ezek ma is. A regény fõszereplõi, a bûntett néhány – különbözõ rendû, rangú és rendfokozatú – résztvevõje, a népbírósági tárgyalásra készülve, az eseményeket újra meg újra felidézve, eltöprenghet szabadság és felelõsség morális dilemmáján, az erõszakszervezetnek szolgáló egyén szûkre sza-bott manõverezési lehetõségein, mindenekelõtt azonban saját közömbösségén, önzésén, önáltatásain, a felelõsségtõl szabadulni akaró önigazolásain. A Hideg napok mûvészi bravúrja éppen ez: nem mitizálja, nem absztrahálja a történelmet, hanem annak mûködését az egyes ember (minden egyes ember) kezébe helyezi. A feltáró irodalom egyik értékes, megkésett alkotása Székely János (1929–1992) A nyugati hadtest (1979)címû, öt novellisztikus epizódból álló regénye, mely egy tizenöt éves erdélyi katonaiskolás kamasz háborús tapasztalatait, igazságkeresését és erkölcsi dilemmáit közreadva idézi fel a visszavonuló magyar seregek, egy tömeggyilkos SS-tiszt és mások lidércnyomásos háborús végnapjait.
A hetvenes évek elejének egyik irodalmi szenzációja Kertész Ákos (1932) Makra c. regénye volt. A Makra olyan témára összpontosít, amelynek terepe csakis egy vérbeli gyorsregény lehet. Makra az identitását keresõ ember prototípusa, a bátortalan, az élet sorsdöntõ pillanataiban megfutamodó egzisztenciáé, aki megfutamodásainak, ha úgy tetszik, gyávaságának konzekvenciáit levonva, negyvenévesen öngyilkos lesz. A regénypoétika felõl nézve azonban Makra nagyon is erõs figura, aki mágnesként vonzza magához a regény epizódjait, nem enged érvényesülni ki-térõket vagy mellékszálakat. Amit Kertész Ákos a Makrában vállal, egy ellentmondásos személyiség sorsrajzát, lehet, hogy a realista nagyregény felõl nézve kevésnek tûnik, ám ezt maradéktalanul megvalósítja. Így lett a gyorsregény egyik mûvészileg sikerült darabja.

Hernádi Gyula (1926–2005) legemlékezetesebb novellái és regényei egyén és hatalom ütközéseit ábrázolják a hatvanas évek magyar prózájában szokatlannak tûnõ asszociatív, metaforákban gazdag stílussal. Mészöly Miklós mellett Hernádi Gyula a korszak legmerészebben kísérletezõ írója, aki nem röstellte az olyan „irodalom alattinak” tekintett mûfajokat is kultiválni, mint a sci-fi, a horror, a pornográfia, jócskán megosztva ezzel az irodalmi közvéleményt. „Hernádi »szövegeinek« legfõbb kötõanyaga és hatásosságuk döntõ biztosítéka az ötlet – írja Könczöl Csaba. – […] ötletei nemcsak kiindulópontok, nyersanyagok, hanem az esztétikai minõség sokszor legdöntõbb hordozói, amelyek nyers közvetlenségükben, vázlatos jelzésük révén is alkalmasak a szerzõi intenció mûvészi megvalósítására.”(17) Az 1960-ban írott, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója által följelentett, s ezért csak sok évvel késõbb publikált regénye, a Kiáltás és kiáltás (1981), Hernádi mûvészetének egy egészen más arcát mutatja. A Kiáltás és kiáltás nemcsak Hernádi Gyula regényírói mûvészetének a csúcsa, hanem a korszak kiemelkedõ regényeinek egyike is; ehhez foghatóan kendõzetlen bátorsággal addig rajta kívül senki más nem írt a hétköznapi emberek kiszolgáltatottságáról a kommunista diktatúrában és a Rákosi-rendszer égbekiáltó bûneirõl sem. A Kiáltás és kiáltás nem feltáró regény, nem is metszetregény, még csak nem is parabola. Egy tragikus végû szerelem története, melyben a fõhõs elszereti egy (ávós?) tiszt barátnõjét, akit a tiszt zsarolással láncolt magához. A szerelmes férfi bûnhõdése kegyetlen: a tiszt félholtra vereti és elmegyógyintézetbe záratja. Kompozícióját illetõen a regény egészen világosan három részre tagolható. Az elsõ az ötvenes évek sivár és nyomasztó atmoszférájú Budapestjének a némiképp a nouveau roman technikáját alkalmazó leírása, a középsõ rész a szerelem születését és a Mátra idilli környezetében való kiteljesedését tárgyalja, a harmadik rész pedig a brutális leszámolást. Hernádi nem oknyomoz, hanem a terrort hétköznapi mûködésében mutatja meg.

Kardos G. György (1925–1997) regénytrilógiája (Avraham Bogatir hét napja, 1968;  Hová tûntek a katonák?, 1971;  A történet vége, 1977), melyek közül az elsõ világsikert aratott, ugyancsak egyén és történelem viszonyát járja körül, méghozzá a földkerekségnek egy olyan helyszínén, Palesztinában (és a késõbbi Izrael államban), ahol sok-sok évtizede nem szûnõen forró a talaj; egy etnikailag és felekezetileg elképesztõen tarka földsávon, mely éppen páratlan heterogenitásánál fogva megannyi konfliktus melegágya.  Angol gyarmatosítók, õshonos és bevándorolt zsidók, többségben levõ arabok, örmények és cserkeszek, mohamedánok és keresztények kavalkádja kavarog az 1945 és 1948 között játszódó történetek hátterében. Avraham Bogatir kisember, Harkovból Palesztinába vándorolt paraszt, akinek az angol–arab–zsidó, merényletektõl és terrortámadásoktól hangos háborús-kodásához semmi köze, mégsem tudja távol tartani magát tõle. Akarata ellenére csöppen bele olyan eseményekbe, amelyek próbára teszik humanizmusát és amelyekben az életét is kockáztatni kénytelen. Trilógiájában Kardos G. György a kalandregény, a riportregény és a tradicionális realista regény poétikáját ötvözi, különösen az Avraham Bogatirban olyan magas mûvészi színvonalon, mint a világ-irodalomban elõtte André Malraux vagy Graham Greene. Ahol pokolgépek robbannak és puskák ropognak, a magánélet szabadsága is korlátozott, s a legnagyobb dolognak számít, ha az ember, mint Avraham Bogatir is, meg tudja õrizni józanságát és emberségét. Ennek a hétköznapi hõsiességnek állít emléket Avraham Bogatir személyében az író, pátosz nélkül, mégis felemelõen.

Birkás Endre (1913–1975) sohasem állt reflektorfényben, s úgy tûnik, az utókor sem becsüli meg írói rangjához méltón. A kommunista rendszer megtûrt íróként bánt vele, afféle „polgári egzisztencialista” elemnek tekintette, aki ugyan senkinek sem áll útjában, de mûvei propagandacélokra sem használhatók föl. Az irodalomértõk szûkebb köre azonban nagyra becsülte munkáit, illúziótlan éleslátását, egyes írásainak metszõ iróniáját, „fölösleges” embereit, akiknek a hõsiessége abban merül ki, hogy képesek még egyáltalán élni és túlélni, mert szinte valamennyien potenciális öngyilkosjelöltek. Birkás Endre számos jó kisregényt és novellát irt, amelyek nem formai újszerûségükkel vétetik észre magukat, hanem az epikai világukból sütõ végsõkig dezillúziós látásmóddal, a narráció és stílus végsõkig feszített póztalanságával. „Bátorság az õszinteséghez, szembenézés a mindennapi életünk szánalmas kisszerûségével, kisszabásúságával, méltóság nélküli vereségeinkkel, lelkünk kopár elhagyatottságával: a modern irodalomnak ez az alapérzése, Flaubert-tõl Mándy Ivánig – az »elidegenedés« újsütetû divatirományait nem számítva ide –, teszi Birkást egyik legmodernebb és legeredetibb írónkká” – írta Ottlik Géza.(18) Az irodalomtörténet-írás Birkás Endre fõmûvének az Elfelejtett emberek (1960) c. regényét tekinti. Teljes joggal. Ebben a regényében az író történelmi horizontban, a doni katasztrófa árnyékában veti föl a modern ember elveszettségének problémáját, abszurd drámáját. Katonatiszt fõhõse, Bándy, egyike Birkás felesleges embereinek, aki meg akarja úszni a háborút, a katonai szolgálat alól mentesítõ papírral mégis visszatér szabadságáról a frontra, a biztos halálba. Nem virtuskodásból, nem a halált vágyva, hanem a beosztottai iránt érzett szolidaritásból és felelõsségtudatból.
Rubin Szilárd (1927) sem tartozik Fortuna kegyeltjei közé, holott korábban Pilinszky János, késõbb pedig Esterházy Péter írt róla nagy elismeréssel. Rubin Szilárd sem írt feltáró regényeket, s néhány korai, sematikus regényétõl eltekintve, a társadalomábrázolás sem foglalkoztatta. Csirkejáték (1963) c. regénye a modern magyar próza egyik klasszikus darabja, melynek idõsíkváltásos cselekménye a második világháború végét követõ másfél évtizedben játszódik, a korszak társadalmi mozgásait azonban épphogy csak felvillantva. Ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat elõtt? – ezt a veszélyes hóbortosságot nevezik Csirkejátéknak Amerikában. A Csirkejáték tulajdonképpen szerelmi történet lenne, egy viszonzatlan szerelemé, mely a regény fõhõsén, Tillen (Angyal Attilán) önpusztító szenve-délyként hatalmasodik el. Rubin Szilárd annak a folyamatnak a keletkezéstörténetét ragadja meg, amelyben a szerelem rögeszmévé torzul egy olyan személyiségben, aki önmaga identitását szeretné meglelni, mindhiába. „Rubin prózája magával ragadó, finoman szerkesztett munka, amely ravasz arányérzékkel adagolja az önsajnálatot és a hisztérikus dühöt. A sodrásából máig sem veszített semmit […] Egy-szerre vad és szentimentális, feszes ritmusú, hatásos ellenpontozásokkal felépített regény a Csirkejáték.”(19) Rubin Szilárd másik mestermûve, a Római Egyes (1985) ugyancsak egy viszonzatlan szerelem történetét beszéli el, inkább elégikus-rezignált-önironikus hangfekvésben, semmint drámaiban.

Jegyzetek

1. A magyar regény új útjai. In: Érintkezési pontok. Bp. 1974. 662. o.
2. Uo. 683. o.
3. Kulcsár Szabó Ernõ: A magyar irodalom története 1945–1991. Bp. 1994. 90–91. o.
4. Olasz Sándor: Mai magyar regények. Bp. 2003. 53. o.
5. Olasz Sándor: I.m. 55. o.
6. Kulcsár Szabó Ernõ: I.m. 93. o.
7. Gintli Tibor–Schein Gábor: Az irodalom rövid története. Pécs. 2007. 652. o.
8. I.m. 11. o.
9. I.m. 121. o.
10. Szeberényi Zoltán: Duba Gyula. Dunaszerdahely. 1977. 97. o.
11. Koncsol László: Ívek és pályák. Pozsony. 1981. 144. o.
12. Kulcsár Szabó Ernõ: I.m. 106. o.
13. Id.: Olasz Sándor: Mai magyar regények. Bp. 2003. 8. o.
14. Erdõdy Edit: Realista hagyomány és belsõ monológ Szabó Magda mûveiben. Literatúra. 1974/3.
15. I.m. 53. o.
16. Kulcsár Szabó Ernõ: I.m. 103. o.
17. Könczöl Csaba: Tükörszoba. Bp. 1986. 198–199. o.
18. Ottlik Géza: Próza. Bp. 1980. 239. o.
19. Keresztesi József: Elsüllyedt szerzõk III.: James Dean és a fényes szelek – Rubin Szilárd. Magyar Narancs. XVIII. évf. 29. sz.