Pomogáts Béla – „Erős igazsággal az erõszak ellen” – Babits Mihály a második világháború idején

1940 januárjában a Baumgarten-díjak kiosztása alkalmából a kialakult szo-kás szerint Babits Mihály üdvözlõ beszéddel köszöntötte a megjelenteket. Ennek során egy régi metszetet idézett emlékezetükbe, amely a reformkor híres folyóiratában, az Aurórában jelent meg, Vörösmarty Zrínyi-versének kísérõjeként.

A „naiv rajzú rézmetszet – ahogy a szónok mondotta volt – Zrínyit, a nagy költõt ábrázolta, nyugodtan ülve íróasztalánál, miközben az ablakokon nehéz ágyúgolyók és tûzcsóvás bombák csapkodnak be, s hullnak elõtte a padozatra. Ez a naiv s kissé kezdetleges elképzelésû rajz illusztrálja a magyar író sorsát és helyzetét történelmünk folytonos viszontagságai és veszedelmei közt, de illusztrálja bátorságát és nyugalmát is, s ez a szimbolikus illusztráció ma találóbbnak tûnhetik föl, mint valaha. A bombazápor között íróasztalánál nyugodtan dolgozó Zrínyi az egész mai magyar irodalom jelképe lehetne…” Igen, a világháború elsõ hónapjaiban széttekintõ költõ ezt a meseszerûségében is sokatmondó jelképet kívánta nemzete figyelmébe ajánlani: nyugalomra intett s alkotó munkára biztatott. A magyar kormány akkor még õrizte semlegességét, s a nemzeti függetlenség ügyének más képviselõivel együtt Babits is arra a követelményre figyelmeztetett, hogy a semleges státust fenn kell tartani, mivel ez jelentheti a külsõ függetlenség és a belsõ alkotómunka elemi feltételét. „A magyar kultúra – hangoztatta idézett beszédében – nyugodtan folytatja tevékenységét a szellem magasságaiban is, s kitermeli újabb és újabb nemzedékeinkben a gondolat és a világérzés felsõbb emeleteinek tehetséges és szorgalmas míveseit, nem engedve, hogy ebben az európai válság pánikhangulata s a háborús katasztrófák fenyegetõ közelsége megzavarja.”

A költõ ekkor már esztendõk óta halálos betegséggel viaskodott, szellemi erejének javát a testi szenvedés elleni küzdelem kötötte le, mégis szüntelenül figyelt az Európa életét felforgató történelmi válság eseményeire, s meg tudta jelölni a magyarság elõtt álló legfontosabb feladatokat. Babitsot mindig is érdekelte a politika, s mint magas erkölcsi eszményeket képviselõ írástudó, felelõsnek érezte magát a nemzet sorsának alakulásáért. Ez az érdeklõdés és ez a felelõsség mégis ekkor teljesült ki igazán: életének végsõ szakaszán, a szenvedés metszõ kései között, a halálos betegség mind fojtogatóbb szorításában. Babits ekkor vált – a szó nemes értelmében – „politikai” költõvé, akinek minden szava figyelmeztetés, és minden írói mozzanata azt célozza, hogy végzetes útjáról visszatérítse a szakadék peremén tántorgó nemzetet.

Kezdettõl fogva bizalmatlan volt azzal a külpolitikai orientációval szemben, amely a hitleri Németország mellett kereste a trianoni béke revízióját, s elítélte azokat a mind szorosabbá váló szövetségi kapcsolatokat, amelyek a magyarságot a tengelyhatalmaknak szolgáltatták ki. Nemzedékének nagy részéhez hasonlóan õ sem tudott megbékélni a történelmi Magyarország felbomlásával, s büszke örömmel fogadta a világháború elõestéjén bekövetkezett területi visszacsatolásokat. A Felvidék egy részének visszatérését köszöntõ Áldás a magyarra címû versében mégis nyílt célzást tett a nemzeti függetlenség védelmének parancsára és arra a veszélyre, amelyet a területi revízió végzetes ára, a német és olasz politikához való csatlakozás idézett fel: „Erõs igazsággal az erõszak ellen: / így élj, s nem kell félned, veled már az Isten. / Kelnek a zsarnokok, tûnnek a zsarnokok. / Te maradsz, te vár-hatsz, nagy a te zálogod.”

A várakozás, a külsõ nyugalom fenntartása ebben az esetben, akárcsak az imént idézett ünnepi beszéd esetében, stratégiai célt jelölt: a gonosz és veszélyes szövetség s vele együtt az ország közvetlen közelében folyó és lassanként az egész világrészt lángba borító háború elkerülését jelentette. Babits utolsó éveinek munkássága valójában mindent e rendkívül fontos stratégiai célkitûzésnek rendelt alá: verseiben és tanulmányaiban egyaránt a nemzeti függetlenség védelmét, a békés alkotómunka lehetõségének fenntartását hirdette.

Tulajdonképpen feltûnõ, hogy a mindig Európára tekintõ s az emberi egye-temesség gondolatkörében mozgó költõ szellemi horizontján ebben az idõben mennyire csak a magyar élet, a magyar történelem és a magyar kultúra nagy kérdései kaptak szerepet. Nem mintha szakított volna korábbi európai ideáljaival és egye-temes szemléletével, csak éppen úgy látta, hogy a kontinens félelmetes válságának kellõs közepén a magyarság jobban teszi, ha távol tartja magától a nagyobb hatalmak részérõl érkezõ erõszakos politikai és ideológiai hatásokat. Ezekkel a mind erõteljesebben érvényesülõ hatásokkal szemben az egységes európai szellemiségre és humanizmusra hivatkozott, a liberalizmus klasszikus ideáljait és a keresztény egye-temességet hirdette.

A nemzeti létet beárnyékoló veszélyek ismeretében kezdett érdeklõdni a szomszédos kelet-európai „kisnemzetek” iránt is: kívánatosnak tartotta a kulturális együtt-mûködés eszméjét, általában a dunavölgyi népek közeledésének gondolatát. Még korábban, 1935-ben a nagyváradi Familia címû folyóirat kezdeményezésére vála-szolva tett hitet a magyar és román irodalom közeledése mellett, 1938-ban pedig a belgrádi XX. Vek címû folyóirat kérdéseire felelve támogatta a magyar és délszláv írók kapcsolatfelvételét. Érdemes idézni az interjú szövegét: „A délszláv irodalmakról, bevallom, nagyon keveset tudok. A nyelveket nem értem, s igazán mûvészi fordítást, amin át az eredeti lelkét megsejthettem volna, még nem sokat láttam. A szláv szellem hatását azonban én is éreztem, mint az egész újabbkori magyar irodalom; s hálás vagyok ennek a hatásnak. S nemcsak a nagy orosz irodalom döntõ hatására gondolok. Hanem például szláv szomszédaink népköltészetének hatására is, amely a magyar irodalomban már Vitkovicsnál, Bajzánál megjelenik s a magyar népköltésben bizonnyal már sokkal régebben. (…) A szellemi együttmûködés alapja két nép irodalma között semmiesetre sem lehet politikai alap. Nem arról van tehát szó, hogy egymás szellemi termékeit udvariasan vagy valamely barátkozási politikának megfelelõen pártoljuk vagy dicsérjük. Inkább arról, hogy egymásban ne az idegent lássuk, hanem egyazon nagy európai kultúrának testvéri részeseit, s eszerint figyeljük, ismerjük és ítéljük meg egymást, ugyanavval a tárgyilagos szeretettel és szigorúsággal, mint magunkat.”

Az európai szellemiség hagyományainak állandó elõtérbe állítása vagy a szom-szédos nemzetek kultúrájához való közeledés ugyanazt a szellemi stratégiát szolgálta, mint a náci német birodalom ideológiai és politikai befolyásának elhárítására irányuló igyekezet. Ez a stratégia a harmincas és negyvenes évek fordulóján a szellemi ellenállás, közelebbrõl a Szellemi Honvédelem mozgalma célkitûzéseihez igazodott. A Szellemi Honvédelem mozgalma Szabó Zoltán kezdeményezésére a Magyar Nemzet címû napilap körül alakult ki, nagy erõvel hangoztatta a nemzeti függetlenség védelmének elvét, ellenezte a tengelyhatalmak melletti elköte-lezettséget, és követelte a semleges státus fenntartását. A magyarság függetlenségi és demokratikus hagyományainak gondozását vállalta, támogatta a szomszédos népekkel, elsõsorban a délszláv nemzetekkel történõ együttmûködés ügyét (ez különben Bajcsy-Zsilinszky Endre stratégiai célkitûzése volt), és meg akarta erõ-síteni a magyar kultúra hagyományos európai, kivált francia kapcsolatait. Képviselõi között egyaránt helyet kaptak a konzervatív reformerek, a polgári liberálisok és radikálisok, illetve a népi mozgalom hívei.

Ezt a mozgalmat támogatta Babits Mihály is, midõn szót emelt a nemzeti függetlenség és az egyetemes humanizmus eszméi mellett, és bekapcsolódott a szellemi ellenállás küzdelmeibe. A költõ, aki korábban idegenkedett a politikai élet harcaitól, s inkább eszmei, illetve etikai állásfoglalásra vállalkozott, most minden betegséget, testi elesettséget meghazudtoló szellemi bátorsággal és harci kedvvel lépett fel a politikai élet küzdõterén. A háború háborúja címû, közvetlenül a lengyelországi német invázió után írott reflexiójában, amelynek megjelenését a katonai cenzúra akadályozta meg, a következõkben buzdította ellenállásra a szellem embereit: „A hadállások nem változtak, a háború ma is az anyagot és a kényszert képviseli, a könyvek pedig a szellemet és szabadságot. És mégis valami nagy változás van, ahogy a szellem szembefordul az anyaggal és vakmerõ elveivel: a pacifista hangok mintha nem volnának idõszerûek ma. (…) A harc voltaképpen a harc mögött folyik, s nem az országhatárok fontosak, hanem a szellemi határok. Ez az a harc, amelyre gondolva még Krisztus is a kardot emlegette. Ezt a harcot végig kell vívni; semmiféle pacifizmus nem használ itt többé.” A költõ, aki addig mindig a békét hirdette, most harcra buzdított: a szellemi ellenállás bátor küzdelmeire.
Akármirõl írt ezekben az években, gondolatmenetét a nemzeti függetlenséget védelmezõ szellemi ellenállás eszméje szõtte át, sõt az egészen más területen ha-ladó gondolat is a szellemi ellenállás gyakorlati koncepciójához igazodott. Jellegzetes példát szeretnék erre mondani. 1939-ben A magyar jellemrõl címmel Babits nagy tanulmányt írt a Szekfû Gyula szerkesztésében megjelent Mi a magyar? címû kötet számára, amely Eckhardt Sándor, Gerevich Tibor, Keresztury Dezsõ, Kodály Zoltán, Ravasz László, Szekfû Gyula, Szvatkó Pál, Viski Károly, Zsirai Miklós és mások tanulmányai révén a magyarság „nemzeti jellemvonásait” kívánta megvalósítani. A harmincas évek egyik legnépszerûbb „kutatási” területe volt az úgynevezett „nemzetkarakterológia”, amely a tizenkilencedik század romantikus bölcselõi és írói után korszerûbb eszközökkel akarta megismerni és leírni a magyar-ság jellegzetes vonásait, a magyar nép „kollektív lelkületét”. E nemzetkarakterológiai vázlatok sorra születtek a hivatalos tudományosság, az „esszéíró nemzedék”, illetve a népi mozgalom képviselõinek munkái nyomán, talán elegendõ, ha Szekfû Gyula, Prohászka Lajos, Joó Tibor, Karácsony Sándor, Németh László, Féja Géza és Illyés Gyula hasonló vállalkozásaira hivatkozunk. Ahány vizsgálat, annyiféle nemzeti „jellemkép” született, már ez is arra utal, hogy a „nemzet-karakterológiai” vállalkozásokat elsõsorban nem a szigorú tudományosság, hanem a személyes értelmû publicisztikai mondanivaló hatotta át.

Babits maga szellemesen bírálta ezeket a személyes jellegû „nemzetkarakterológiai” koncepciókat – például Németh László Kisebbségben vagy Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó címû mûveit –, s abban, hogy a „nemzeti jellemvonásokat” lényegében a történeti fejlõdés alakulására vezette vissza, tudományosabb alapokra helyezte gondolatmenetét, mint azok az elméletírók, akik a magyarság „faji” tulajdonságait posztulálták. A személyes jellegû publicisztikus mondanivalót mindazonáltal õ sem kerülhette meg, lényegében ezek a mondanivalók határozták meg az õ nemzeti „jellemtanát” is. Babits a magyarság szemlélõdõ természetérõl és kivárásra berendezkedõ politikai magatartásáról beszélt, s ezek a jellemvonások kétségtelenül a Szellemi Honvédelem keretei között kialakult be nem avatkozási és függetlenségi koncepciót voltak hivatva alátámasztani.

Ezt a koncepciót fogalmazták meg tételes formában is Babits tanulmányának záró gondolatai: „A magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkbõl és gyötrelmeinkbõl fakadnak erõink. (…) Külsõ dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a »hatalom és a dicsõség«. A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. (…) Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elõdeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az õsi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erõszak elõtt, s nem tûri az egyén sza-badságát, a szemlélõdés nyugalmát, az alkotás boldogságát. (…) Õseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erõnek, mint a mozgás. (…) Az ellenállás maga a lét, s az inercia súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. A cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják; övék a »zúgó ár«, melyrõl Arany beszél, s amely »rombol és termékenyít«. A kis nép az, »amely épp e / Rombolásnak útba áll«. Feladata tehát õrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon is dinamikus újkor felszabadult cselekvésvágya talán már semmibe vesz; jelenti a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét, s egyúttal a magunk életét is.” Világos beszéd volt ez, nem sokkal a parancsuralmi rendszerek világuralmi céljainak fegyveres megvalósítási kísérlete elõtt.

Midõn ezt a (máig sem kellõen méltatott) tanulmányát írta, Babits még bízott abban, hogy Európa el fogja kerülni a legrosszabbat, azaz a háborút. Túlságosan közeliek voltak még az elsõ világháború szörnyû tapasztalatai, és nem a költõ volt az egyetlen, aki úgy hitte, hogy ezek a tömeges tapasztalatok, amelyeknek hatása alól talán a népek sorsát megszabó politikusok sem tudják kivonni magukat, megóvják Európát egy újabb világháborútól. Ez a hiedelem akkor nem csak a nagypolitikában talán nem kellõen tájékozott „naiv” értelmiségiek téveszméje volt, Európa sorsának több irányítója, így Chamberlain angol miniszterelnök is ennek a hiedelemnek a csapdájába esett. Ráadásul a költõ a történelmi jóvátétel nem kevés örömével figyelte azokat az eseményeket, amelyek az általa mindig súlyosan igazságtalannak tartott trianoni békediktátum részleges jóvátételét mutatták, midõn a Felvidék déli pereme és Erdély egy része (összesen majdnem kétmillió magyarral) visszatért a magyar állam közösségébe. Jól ismertek Babitsnak azok a korábbi költeményei (a Csonka Magyarország címû versére és a Hazám! harmadik, valamint negyedik szakaszára gondolok), amelyek annak idején a trianoni igazságtalanság ellen tiltakoztak. Teljesen érthetõ, hogy a bekövetkezett revízió, függetlenül attól, hogy milyen hatalmi konstelláció eredménye volt, örömmel töltötte el Babitsot.

A költõ ezért a történelmi igazság érvényesülését köszöntötte imént idézett Áldás a magyarra címû versében, midõn 1938 novemberében a Felvidék magyar lakta területeinek visszacsatolását üdvözölte: „Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, / bár a világ minden fegyvere õrizze. / Mert erõs a fegyver és nagy hatalmasság, / de leghatalmasabb mégis az igazság.” Ugyanakkor azt is jól tudta, hogy a magyar politikának nem lenne szabad mintegy viszonzásképp meghódolnia a terjeszkedõ német birodalom elõtt, és ezért a történelmi jóvátételt köszöntõ költemény a nemzeti függetlenség védelmére szólított fel. Az intõ és óvó szavak ahhoz a politikai elgondoláshoz illeszkedtek, amelyet a „szellemi honvédelem” programja hir-detett, s valóban Babits kései verseiben ennek a „szellemi honvédelemnek” az antifasizmusa és háborúellenessége is hangot kapott.

A költõ másik és most már erõsen személyes költeménye Erdély egy részének visszatéréséhez fûzõdik. Az Erdély címû kis verse (Babits egyik utolsó költõi mûvére) gondolok. Ezt a költeményt az Erdélyhez fûzõdõ ifjúkori élmények nosztalgikus felidézése hatja át: a költõ gyermekkori elvágyódásaira, az erdélyi történelmet elbeszélõ olvasmányaira, majd fogarasi életének szép emlékeire utal:

        Rólad álmodtam, Erdély,
        kamasz koromban, Erdély,
        messzirõl süvegeltek
        hegyek és fejedelmek.
        S ki voltál könyvem, Erdély,
        ezeregyéjem, Erdély,
        lettél ifjonti házam
        és tanuló lakásom.
        Három nagy évig, Erdély,
        laktam földedet, Erdély,
        ettem kürtös kalácsát
        s a tordai pogácsát.
        Ismertem színed, Erdély,
        tündérszín õszöd, Erdély,
        üveg eged metélõ
        csúcsaid gyémánt élét.

A versnek ezek a sorai érzelmileg és gondolatilag annak a cím nélküli kéz-iratnak a mondanivalójával esnek egybe, amelyet Babits a kolozsvári Ellenzék címû napilap alapításának (1880) az évfordulójára írt, végül azonban (tudomásom sze-rint) nem adott közre. A költemény érzelmi és gondolati alapjául szolgáló szövegrészlet a következõ: „Félig-meddig én is erdélyinek érzem magam. Már gyermekkorom regényes álmai sokat bolygták a bérces tartományt, s mikor a sors testileg is odavetett, percig sem voltam én ott idegen utas. Hosszú, szent, fiatal éveket éltem ott, s úgy jöttem el mint aki visszatér majd, s nem tértem soha vissza…” Ezeket a régebbi emlékekbõl épülõ nosztalgikus vallomásokat követi az Észak-Erdély visszacsatolásán érzett öröm, a meghiúsult 1935-ös utazásra tett célzás, majd a vers zárósoraiban még egyszer a nosztalgikus érzés, amelyet már a testi fájdalmaktól gyötört, halni készülõ költõ szomorúsága hat át. Babits ezekkel a sorokkal végleg elbúcsúzott ifjúságának erdélyi emlékeitõl, s mint költõ lezárta egy természeti, történelmi és kulturális élmények által meghatározott személyes vonzalom és elkötelezettség történetét:

        Most versbe szállok, Erdély,
        az elsõ hírre, Erdély,
        hogy varázsod határát
        sorompók el nem állják.
        Öreg pilóta, Erdély,
        ül így gépébe, Erdély,
        még egyszer ifjúsága
        tájain szállni vágyva…

A vers eredeti kézirata a következõ áthúzott és a megjelentetés alkalmával ki-hagyott szakasszal zárul: „Habár odáig Erdély, / el nem érhetek Erdély, / Hol régi lusta sziklám / ma is emlékszik rám. / Oh messze, messze Erdély, / messze még a nap Erdély, / hogy teljes lesz a munka / s az igazság se csonka.” (Babits Mihály Összes mûvei. Szerk. Török Sophie. 1141.) Õszintén szólva nem értem, nem is ismerem e nyolc sor kihagyásának indítékait és körülményeit: véleményem szerint ezek a sorok nem elhagyhatóak, általuk válik teljessé a szöveg, általuk fejezi ki igazán a költõ erdélyi nosztalgiáinak valóságos természetét és távlatát.

Az imént idézett költemények és tanulmányok (vagy éppen nyilatkozatok) tanúsítják, hogy a költõ milyen odaadó figyelemmel kísérte az ország sorsának változásait: a szerencsés és a baljós változásokat egyaránt. A „magyar jellemrõl” írott (imént idézett) nagy tanulmány gondolatai térnek vissza – most már a hódító seregek megindulása után – Babits Mihály Ezerkilencszáznegyven címû versében. Ez a máig kevéssé méltatott nagy politikai költemény a Szellemi Honvédelem Naptára címû kiadványban látott napvilágot, abban a tömegek számára kiadott politikai „kalendáriumban”, amely igen nagy erõvel és politikai határozottsággal hirdette meg a szellemi ellenállás eszméit, valamint követeléseit. A kiadványt Szabó Zoltán szerkesztette, szerzõi között találjuk Babits mellett Pethõ Sándort, Szekfû Gyulát, Sík Sándort, Móricz Zsigmondot, Szabó Dezsõt, Kassák Lajost, Márai Sándort, Cs. Szabó Lászlót, Illyés Gyulát, Keresztury Dezsõt, Kodolányi Jánost, Tamási Áront, Veres Pétert, Erdei Ferencet, Darvas Józsefet, Ortutay Gyulát, Markos Györgyöt és Katona Jenõt, azaz egy igen széles körben ható függetlenségi és ellenállási mozgalom képviselõit: konzervatív reformereket, polgári liberálisokat, baloldali katolikusokat, a népi mozgalom centrumának és baloldalának képviselõit, szocialista értelmiségieket. Közöttük vállalt vezetõ szerepet Babits Mihály nagy politikai költeményének soraival.
Az Ezerkilencszáznegyven személyes vallomással indul, a költõ hazasze-retetének elemi érzéseirõl ad számot, ezt követi a komoly intelem, amely függetlenségének védelmére, a külsõ nyugalom fenntartására szólítja fel a nemzetet:

        Fölforrtak az idõk, egy nagy had a világ.
        Most gyûrd be, magyar, a süveged taraját,
        s amint büszke voltál harcaidra hajdan,
        légy büszke békédre e nagy zivatarban.
            Mert csodálatos és hõsi a te sorsod:
        harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog,
        s mikor körülötted tombol az egész föld,
        te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs.

        Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon,
        mert kell ma a bástya az omló világban,
        s talán éppen ez a te nehéz parancsod:
        tartani keményen a kopott õs roncsot.
            Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni,
        de rozzantan is szent, ami tiéd s régi.
        Átkoztad elégszer… kicsi volt magadnak…

A költemény érvelõ és rábeszélõ jellege a szónoki és publicisztikai mûvek környezetében jelöli ki a szöveg helyét. Babits verse valóban retorikai eszközökkel él, a hagyományos versforma – a páros rímû „magyar alexandrinusok” – is arra utalnak, hogy a költõ a nemzet legfontosabb ügyében hallatja szavát. A „nemzeti klasszicizmus” retorikai és formai örökségének életre keltése a magyar politikai költészet klasszikus hagyományait idézi fel az olvasó elõtt. Ahogy ezeknek a megbecsült hagyományoknak a tizenkilencedik századi képviselõi, Babits Mihály is közvetlenül szólt nemzetéhez: intett, érvelt és buzdított annak érdekében, hogy a magyarság ne engedje magát belesodortatni a háborús katasztrófába, s ez az intelem minden bizonnyal a Szellemi Honvédelem legnemesebb törekvéseit fejezte ki. A halálos betegséggel viaskodó, az életéért küzdõ költõ ennek a Szellemi Honvédelemnek egyik legnagyobb hatású harcosa volt, aki végsõ elesettségében is szolgálni akarta és tudta nemzetét.

szín/játék

jó hallgatni a csendet a körmönfont játékokat
a könyvek beszélnek helyettem mert nem tudom kimondani ugrabugráló
                                      gondolataim
szórakozni támadt kedvem a betûrendbe foglalt címszók helyett
holmi dithüramboszok bántják fülem
nehéz kiigazodni a drámafigurák kétarcúságán
egyedül maradt egy alak az orkhésztrán
a kar néma fordulatot vett s elvonult a kulisszák mögé
mert az egy szál ingben… az az alak elfelejtette mit keres õ itt valójában
üres tekintettel keresi önmagát a szavakat a szerepet szétszóródott énjeit
a tükörben sem önmagának  másolatát látja
csak arcszeleteit ahogy a sakktáblán fintorognak egymásra
szemben egymással két fél
kérdéseket tesznek fel
a válasz a játékfiguráktól függ
a tekintet irányítja a kézmozgások megfontolatlanságát
növelni kellene a szerepformálók számát
a szophoklészi példa módján már több téma forr a tölcsér alakú katlan mélyén

hallod Élektra sóhaját Oresztész bosszúálló haragját?

Agamemnón gyõzelme nem tartott sokáig Klütaimnésztra elüldözte szellemét
Thébában is furcsaságok történnek
lesz itt valaha igazság? talán az istenek majd szolgáltatnak
hogy a testet öltött árnyalakok ne háborgassák az alvó emberek lelkiismeretét
az áldozatok elégtétele legyen egy fohász:

ne ess kétségbe adj erõt… mert tiéd az ország a hatalom és a dicsõség!

sokan sokféleképpen próbálkoztak már
a babérkoszorú a sorsnak jár
eltûntek a héroszok!
a szerepet nem tudták adományozni
nincs utánpótlás csak mimetikus próbálkozások
Godot nem küld értelmet a rászorulóknak

miféle színjáték zajlik a világban?

a kezébe tettük sorsát…
de mindannyian egyedül játszunk már régóta posztnatális érvényesülésünktõl
csak már nem sírunk annyit
mert a tapasztalat bemutatott bennünket a megismerésnek
s már a csöndet sem hallják  Platón barlanglakói a visszatérésük után  
az örökös zûrzavarban keresünk…

I don’t understand what they want to say!

nem beszéljük egymás nyelvét
hallani sem akarunk
süketen hallgatunk s vakon cselekszünk
ez történik a világ színpadán
valami faun-effekt készül vadászatra:

kérem hagyják lelógni a biztonsági öveket!