Köszöntjük a 85 éves Monoszlóy Dezsőt

A tetten érhető kimondhatatlanság írója…
Szerző: Vajda Barnabás – Ma már nem az a kérdés, mi történt Monoszlóy Dezsővel az 1923. december 28-ával kezdődő több mint 85 év alatt. Nem az a kérdés, hol járt a Bethlen István-i konszolidáció Budapestjén született, onnan kataklizmatikus időkben Csehszlováki-ába kerülő, majd Jugoszlávián át Bécsbe költöző költő, regény-, novella- és rádió-játék-író. Különben is életrajzi adatainál mindig többre tartotta művei vallomását, másfelől meg ,,egy ember élete utólag nem mondható el”, annyira suta hozzá a megfogalmazó közeg, a nyelv. A lényegi kérdés az, formálódtak-e, átváltoztak-e a hétköznapi dolgok irodalmi jelképpé írónk keze nyomán. Ihletettségét bizonyítja, hogy versei, regényei és novellái között több olyat is találni, amelyek az életről mindent el kívánnak mondani. Mindent elmondani nem könnyű, hisz mi a minden, és mi a semmi? Vagy lépve egyet a művészetben öröknek-nagynak nevezett kérdések szellemi grádicsán: Mi a valami az életben? A poétikai életmű változásának, tömörödésének, bölcsebbé válásának markáns példája a Bikaviadal című vers, a tudat változásának allegorikus példája. A bika, melyet ifjú korában „viadalra csal a belső látomás”, felnőve „megtorpan a barrier előtt”, mert ekkor „már nem azt látja vakon, amit gondol, / de a látott világot gondolja át”. Ugyanakkor Monoszlóy mindig kedvvel él az irónáival, elkerülendő a pátoszt, miként A lemondás ésszerűségéről című versében:

,,Világmegváltó ifjúságom
a lemondás kelyheibe zártam, […]Már nem érdekel az expresszionista pincsiken a kék sál.”

Ünnepeljük az írót, aki az 1945 után Csehszlovákiában újrainduló magyar irodalomban író- és kortársainál valóban jelentősen eltérőbb pályát futott be, és aki Bécs belvárosi, Fleissmarkt utcai lakásából – hisszük – most is figyel minket. Nemcsak azért, mert a magyarországi irodalmi életből kiszakadva eleve más irányból érkezett a csehszlovákiai magyar írói pályára, hanem azért is, mert bár a csehszlo-vákiai magyar irodalmi élet közismerten a kényszerű újrakezdés mélységéből indult, nem túl sok idő elteltével némely képviselői, köztük Ő, szinkronba kerültek a legfontosabb magyarországi és európai törekvésekkel.

De milyen alapvonásokban határozhatók meg Monoszlóy Dezső műveinek: költeményeinek, novelláinak és regényeinek sarokpontjai? És nem kerülhető meg annak fölvetése sem, van-e bármiféle, de főleg a modern irodalomra jellemző értelmezési probélma Monoszlóy műveiben?

Mondanivalójának legszilárdabb, az idők során alig változó jellegzetessége, hogy a különböző idődimenziók átfedik egymást. Mind a költő, mind a prózaíró Monoszlóy ezek kibogozhatatlan feloldására törekszik még akkor is, ha az kétségbeejtő zavart okoz, megbontja a világrendet, végső soron káoszt és nihilt evokál. „A múlt sivatag”, a vég pedig összemosódó, mert „a többiek fecsegése, az évek, a távolság mindent összekever”. „Ez az – biztatja magát Gábor, Monoszlóy egyik versekből novellákon át regényekbe bátran átballagó hőse –, egyre jobban egybemosódik a jelen, méghozzá úgy, hogy az előbb és utóbb történt már alig elválasztható egy-mástól.” A gyermekkortól a sírig megélt személyes idő összefüggése a szeretett lények személyeivel; az idő állandósága vagy éppen változékonysága az embertársi viszonyokhoz képest; az idő, amely elkopik, mint az égetett sziéna a marienbadi háztetőkön; az élet elmesélhetetlensége és kimondhatatlansága – ezek Monoszlóy legtranszcendensebb írói mondanivalói.

Nemcsak ezért és ezen a ponton vagyunk máris Kelet-Európában, az átfestett freskók kantinjában, ahol nincs régi és új, csak folyamatos felülírás van, amit időn-ként megelőz ugyan a takaró rétegek eltávolítása is, de ahol a régi és az új mindig együtt, szervesen együttélve létezik, soha egymástól elszakítva. ,,Olyan világban élünk, ahol a meglevő institúciók elöregedtek, de szívós kitartással vegyülnek az új tartalommal.” Időtechnikája múltat, jelent és jövőt gyakran egyszerre léptet színre, mert mindnyájunknál jobban tudja és alkalmazza, hogy az úgynevezett ,,valóság” unalmas időbeli szekvencialitását a felvillanó képzettársítások teszik élhetőbbé, s hogy a valóban szép irodalomban pusztán a cselekmény nem elég a lényeg megragadásához. Egyáltalán nem csoda, hogy Monoszlóy Dezső több értelmezője is épp ezt, a Kelet-Közép-Európát oly jellemző átfestett freskóeffektust tartja az egyik legjelmezőbbnek az író szövegeiben.

A másik lényeges üzenet, amelyre figyelnünk érdemes, a nyelvi kifejezés nehézsége, képtelensége:

„Friss szót keresek a titkok örvényében,
a megtaláltak már nem érdekelnek”,

hogy aztán ez a motívum fokozatosan az otthonát sehol nem lelő és túlcivilizált individuum gyászhimnuszává váljon. A kimondhatatlanság problémája úgy és azzal is tetten érhető írónknál, hogy a hétköznapi események metafizikai dimenzióba emelődnek – s ez egy nagyon jellegzetes monoszlóys vonás munkásságának minden rétegében. Nagyon sok írásán sugárzik át a modern lét megfogalmaz-hatóságának, verbalizációjának lehetetlensége, az élet valóban fontos dolgainak elmondhatatlansága, vagy – posztmodern oldalról olvasva – a nyelvvel szembeni bizalmatlanság gondolata. Amilyen ritkák Monoszlóy prózájában a morális kérdé-sek, annyira erősen ragaszkodik a modern próza nagy dilemmájához: elmondható-e egy emberi élet, s ha esetleg igen, mi belőle a megfogalmazható, a szavakra vált-ható. Nem véletlenül zavarodik össze egyik elbeszélésének hőse, a hosszújáratú tengerészkapitány, aki bár látott egyet s mást életében, egy fegyelmi eljárás során szánalmasan kétségbe esik, mert nem tudja eldönteni, vallomásában mi fontos és mi nem.

Jelen számában az Irodalmi Szemle egykori belső munkatársát és szerkesz-tőjét is ünnepli. „Rám hárult a lap irodalmi minőségének a megőrzése – emlékezett saját tevékenységére, megidézve a késő ötvenes évek ma már idodalomtörténeti világát –, amellyel szemben a szocrealizmus dühös támadást intézett. Lassanként nemzetközi találkozóvá vált az Irodalmi Szemle. Más jelentős magyarországi, vajdasági és erdélyi folyóiratokkal kapcsolatot teremtve, a kölcsönös megjelenés és megjelentetés számára kinyílt a lehetőség. Vonatkozott ez természetesen a szlovák és cseh lapokra is, egyre hangsúlyozottabb kölcsönösséggel.” Pillanatnyi kétség se legyen, hogy Monoszlóy még akkor is szerves részévé vált ennek a közösségnek, ha közben se Pesten, se Pozsonyban, se Újvidéken nem volt soha ,,irodalmi és nemzedéki csoportosulás tagja, de magányos farkasként lépett be a csehszlovákiai magyar irodalomba” (Vörös Péter).

Végül a 85 éves költőt és írót, a ,,füstfellegeibe és anekdotáiba burkoló” művészt (Tarján Tamás) köszöntjük, aki az időtlenség szabadsággá transzponálódott metaforáját, az idő emberi mérésének roppant iróniáját ekként fogalmazza meg A halálom utáni napon negyedik fejezetében: „A dolgok jelentősége amúgy is szétszálazhatatlan. Hadd meneteljen a múlt.”