Pavel Švanda – Egy udvarias férfi portréja

Az arisztokrata hallgatásának drága ára van, a nép fia pedig viseli beszéde következményeit. Az úr hallgatásával még inkább és nyilvánvalóan buzgóbb polgár, mint szavai révén. Csak színleli az udvarias figyelmet, közben a helyzetet csak oldalról, háttérből, magasabb szintről, az érzelmek lőtávolán kívülről szemléli. Nem szól közbe. Nem rest követni a szavakat sorra egymás után, amint ajkunkról a lába elé hullnak. Vizsgálja, elveti, kiválasztja és elraktározza azokat. Gyűjti, tehát az elemében van. Korán, tán már ifjúkorában megérezte, hogy nem azt mondjuk, amit gondolunk, inkább felületesen ragadjuk ki a kifejezéseket, amelyek elképzeléseink körül lengnek. Tudomásul veszi, hogy a szavak összetett képeket alkotnak az emberi érzelmek híg, sőt ingatag talaján. Érteni ezeket a képeket azt jelenti, hogy jobban értjük a beszélőt, mint ő faját maga. A gyakorlatias A. rájött, hogy a szó többet tud, mint az, aki használja. Ezért szegezi a szemét és orrát a beszélőre. Tájékozódik a mondatok felszíne alatt, mint ahogy az állat a szellő szárnyán szálló illatok között. És hallgat. Hogy uralkodjon magán, de még inkább azon a másikon.

Ha úgy ítéli meg, hogy ideje megszólalni, észlelhető szünettel érzékelteti a különbséget az idegen és a saját szavai közt. Tulajdonképpen tovább hallgat. Vagy a véleményét kérdésekkel fejti ki, nem azért, hogy megértesse, inkább azért, hogy a másikat kioktassa tévedéséről.

Ritkán ért egyet valamivel. Olyan óvatosan helyesel, hogy az ő „igen”-je in-kább a jövőbeli „nem”-nek nyitja útját, mint mélyebb közeledésnek. Nem azért van ő, hogy egyetértsen, azért meg egyáltalán nem, hogy valakinek örömet szerezzen. Az élet túlságosan komoly dolog, és Darwin a harc, a fajok közti szent háború prófétája volt. Ettől függetlenül kötelességének érzi az udvariasságot – bizonyára.

A hülyeség támadásaitól nem fél. A butaság felbőszült lövedékeit egykedvűségbe burkolva vészeli át. Így várja ki, hogy a védtelen ostobát jól célzott tőmondattal teríthesse le. A szószátyár tévelygést és a locsogó ügyetlenkedést méltányolja. Hasznosítani tudja, értékes nyersanyag számára.

Nyíltan vallja, hogy a világ nagyon adósa tehetségének, hogy feszült figyelemmel tartozik a világnak. Szilárdan hisz a dolgos kezekben; úgy véli, az élet-re vigyázni kell, irányítani és a haladás felé terelni. Téved, aki képmutatónak tartja. És tulajdonképpen egészen őszinte.

Szerinte minden párbeszéd erőpróba, határsértés vagy kisebb csata a mindenki mindenki elleni örökös harcban. Az eredmény a győzelem, és ennek a fölény termékének kell lennie. Ha hallgatsz, s ha beszélsz elég ügyesen és szőrszálhasogatón, az azonnali felsőbbséggel tartós fölényre teszel szert. Ki tudja, mikor veszed hasznát a munkádban, a házasságban, a barátságban?

Bár lehetne nem elfoglalni semmilyen álláspontot! Álláspontokhoz és alap-elvekhez elvből nincs bizalma.

Az igaz, hogy csaknem minden szándék, amelynek korunk embere hitet és vért áldozott, következményével hamar ellene fordult, hogy végül az eredeti feltételezett bizalom zűrzavara, gyűlöletbe és hevességbe torkolljék. Mi sem változtat azon, hogy akkor, amikor a remények már tehetetlen haraggá váltak, titokban valaki szenved, átél, elvész. Az ilyen aztán bizonyos mértékű csodálatra tesz szert. Ám a reményekbe, amelyek e körülmények folytán természetes vagy erőszakos halált haltak, a reményekbe nem lehet életet lehelni többé. Az emlékezetben csupán a másodkézből származó adatok töredéke és a könnyelmű hangulatok foszlánya marad fenn, s az emlékező csodálkozik, hogy a lelkében milyen kis mértékben voltak ezek élők.

A nézeteket megváltoztatni azonban nem gond és nem is szégyen, inkább lehetőség a kérkedésre. Itt legalábbis érvényes, hogy: ebül szerzett jószág ebül vész. Tán nem a nézetek fontosak, hanem azok, akik azokat módosítják, vagyis mi a magunk óhajával és igényeivel. Megváltoztatták álláspontjukat? A céljaik bizonyára nem változtak.

A. úr megértette, hogy korunk biztos értéke a hitetlenség, szebb szóval élve a szkepszis. Jogosan vagy jogtalanul bizalmatlan, elvből bizalmatlan. Hitetlenség a hitvallása, filozófiája és gyakorlati módszere. Bizalmatlan vagyok, nem hiszek, ezért vagyok. Ezért élek még.

Akár haragszik, akár csendben ellenkezik, a felső karja mozdulatlanul csüng. Keze vagy tétován hallgatag, vagy ridegen néma. Nem fejez ki semmilyen álláspontot. Hihetetlen, hogy a tenyere mintha még nem érintett volna nőt. Pedig ez tévedés. Serény ember minden tekintetben; igyekvő volt a szerelemben is. Ez ért-hető is az olyan embernél, aki csak a saját érzékeinek hisz.

A. úr nagyon is maga szerint értelmezi a világot.

Igaz az, ami A. úrnak előnyös, hazugság minden, ami neki ártalmas. Képes magába fojtani az eperohamot is, persze csak második nap. Bizonyos hazugságokat nem szívesen visel el. Hogy megöregedett. Elveszítette vagyonát. Esik. A Škodájának új karosszéria kell.

A megmásíthatatlan tények az ő szemében kellemetlenségek és veszteségek. A nyájas igazságok neki inkább nyílt és eddig részben megvalósulatlan lehetőségekhez hasonlítanak; mindig hiányzik belőlük valami a teljességhez. Korunk hőse úgy véli, hogy az emberi lét puszta ténye kész katasztrófa. A kulturált külső és a megfontolt férfias magatartás leple alatt egy nihilista rejtőzik.

Úgy véli, hogy demokrata, hogy a demokratikus megegyezés híve. Mindig kész megegyezni bárkivel, ha előnyére válik. Sokszor érte a rideg haszonlesés vádja.

Gyors észjárású, jó logikájú volt, türelmes, tehetséges a számtanban, a munkában, a szexuális képességben. Rendelkezett mindazon tulajdonságokkal, amik után a mai kor embere vágyik. Semmi több. A fogyasztói társadalomban az értelmetlen dolgoknak is némileg hétköznapi jellegük van.

Olyan volt, akire azt mondták, emberismerő. Máig meg tudja állapítani, kit mire lehet leginkább felhasználni. Csak hát az ilyen szakember értéke azon múlott, miben különbözött az egyik ember a másiktól. Ma inkább azt a tulajdonságot értékeljük, amivel az egyén be tud olvadni a közösségbe. Méghozzá olyan mértékben, hogy igyekszünk nem figyelembe venni a férfi és a nő közti különbséget. Némelyek szerint az Isten sem az egyén, hanem kizárólag a közösség számára létezik. Manapság az egyéniség tudorai nem érik meg a tiszteletet.

A. úr személyének élő része volt mindig a felesége és gyermekei, s nem volt nyugodt, amíg gyötrődött a kedvese, aki éppen volt. De A. úr tudatában a tágabb értelemben vett egója és a világ többi lénye között olyan határozott volt a határ, mint a különféle biológiai fajok között.

Ezért készségesnek mutatkozott és mutatkozik az egyéni és közösségi komp-romisszumokra. Mert nem érdekli jobban a hozzátartozóinak véleménye, mint az őzet a ponty életfilozófiája. Akár ha a halak kijönnének a vízből és füvet kezdenének legelni.

A moralisták figyelmeztetése iránti közömbösséget nem nevezi bárgyúságnak, inkább realizmusnak. Minderre azt mondja: élni és élni hagyni. Kevesen veszik a bátorságot, hogy valami lényegeset a szemére vessenek. Még kevesebben vannak azok, akik számíthatnak rá.

Ha növény lenne, könnyű, kissé homokos talajt kívánna. De a hely környékén, ahol gyökeret eresztett, termékeny zsíros földet igényel, amelyen jól megterem a gabona meg a gyom is. Különbséget tesz a vele egy színvonalon lévők és a többi ember közt, akikkel kész úgy bánni, mintha vele egyenrangúak lennének. Máig képes ujjal mutatva kihívni bárkit a névtelenek, a rang, vagyon és hatalom nélküliek közül, hogy lépjen ki és azonosuljon vele kinézésben, névvel – legalább egy kis időre. Ugyanis úgy véli, hogy elég bárkit úrnak szólítani egy fejbólintással kísért varázsszóval és kész. S a szerencsétlennek attól kezdve úgy kell viselkednie, mintha ura lenne gondolatainak és akaratának. Ez a demagógia megnyilvánulása vagy a felvilágosodás legszilárdabb illúziójának maradványa?

Gyakorlatilag mindez azt jelenti, hogy ha A. úr megkíván valamely nőszemélyt, nem mérlegeli szociális körülményeit és viselkedését, csupán a teste fontos.

Amerre akar, arra mozdul a világ – ez lenne a megfelelő jelmondat A. úr címerén, ha egyáltalán igényt tartana ilyesmire. Neki azonban nem kell címer, mert ő realista és demokrata volt, és az is maradt. Nem kell neki semmiféle jelmondat sem.

A kertjébe dolgozni és elmélkedni jár. A törpefák rejtekén csóválgatja a fejét, kételkedik, vajon észnél van-e a világ. Hiszen meg van győződve róla, hogy a valóságnak kötelessége logikusan viselkedni. Egész életében mindenekelőtt a saját öntudatára támaszkodott, ám néha mégis hiányzott a támasz a hétköznapokban. Szélsőségesen önző, de nem vak, és elég intelligens ahhoz, hogy észrevegye, milyen törékeny felszínen mozog, hogy alatta ellenőrizhetetlen feszültségek működnek. Úgy véli, hogy ennek nem szabadna így lennie. A titok szótól szinte a rosszullét környékezi.

Bár a világ tisztességtelensége gyanús neki, udvarias kíván lenni vele szemben. Kötelezőnek érzi, hogy naponta mosakodjék, borotválkozzék, hanyag eleganciával öltözködjék. Néha bántja az elégedetlenség, hogy ez minden igyekezete ellenére sem eléggé jogos. Vagy tán a világ nem eléggé jogszerű vele szemben?

Igyekszik, hogy fékezze haragját, hogy lármával ne csökkentse tovább a rend és az értelem valóságát.

Ezért csalónak tartják, felfuvalkodottnak, mert nemcsak a saját színvonaláért érez felelősséget, ami a kispolgár hitvallása, hanem a valóságért is, ami körülveszi. Ami tán a nagypolgár sajátja és arisztokrata elődjének a kényszere. Műemlékvédői gondossággal lehetne nyilvántartani, akár egy múltból származó kultúrtárgyat?

Gyenge pillanataiban magával szemben is száraz, unalmas és nyomasztóan búskomor. Hétvégeken saját kocsijával és saját feleségével jár a kertjükbe. S ott fura kérdéseket tesz fel magának.

Olyan emberek közé született és olyanok között nevelkedett, akik a világ menetét saját akaratuktól függetlennek fogták fel, amin felül kell kerekedni még mielőtt meghalnának. Ezért állítja magáról, hogy ő realista.

A világ vagy zsákmány, vagy semmi. Az ilyen meggyőződéssel ugyanúgy lehet lábbelit csinálni vagy akár forradalmat. A nők, a férfiak, a szociális csoportok, osztályok, nemzetek – mindez holt tárgy a szervező igyekezetben. Mindig jelen van a feltevés, hogy az emberi lét minden titkát megoldja a hatalom. Hogy az ember abszolút hatalmával együtt jár az emberiség problémáinak abszolút megoldása.

Így hát a létünk nem szélsőséges talány, hanem csupán dologi feladat, és a halál nem más, mint szerkezeti hiba. Az ilyen optimista realizmus lényege az az alapelv, hogy ne láss tovább, mint amennyire a hatalmi eszközöd ér. Amit nem birtokolok, az nem létezik, amit nem foghatok a markomba, az számomra agyrém.

A. úr nem győz csodálkozni a valóságon, vagy tán inkább a kellemetlen meglepetésen, hogy az emberi gondolatok mily gyakran csődöt mondanak. A világ vagy olyan, amilyennek akarom, hogy legyen, vagy következetlen, képtelen, nevetséges. Tulajdonképpen azért ilyen rút, mert halandó vagyok, a dolgok feletti uralmam véges. Ezért vagyok hitetlen.

Nem óhajtott egyébként felnőtté lenni, csupán észben és férfiasságban. Megmaradt hát tehetséges gyereknek, aki nem ismeri a rossz lelkiismeretet. A vallási képzeteket illedelmesen megveti. Ha netán gazdag. Ifjú helyében tudná magát, csu-pán akkor szomorodna el, ha azt hallja, szét kellene osztania vagyonát, hogy Krisztus követője lehessen, nem a pénzét sajnálná leginkább. Mindenekelőtt a miatt az elképzelés miatt háborogna, hogy mást kell követnie, nem önmagát, s ennek nem lenne számára semmi értelme.

Az Istenhez való viszonya, ahogy lenni szokott, hasonló az emberekhez való viszonyához. Nem vesz róla tudomást, mert számára ez nem gazdasági erő, haszon-szerző eszköz, energiaforrás, nyersanyag. A. úr életéből nem hiányzott a szenvedés, még azok a kínok sem, amiket a szeretteitől való erőszakos elszakítás okoz. Abbéli meggyőződését azonban nem veszítette el, hogy azt csinál, amit akar, amíg abba a törvénybe nem ütközik, amit az értelme diktál. Hogy képes szembeszegülni a bru-tális túlerővel is, míg önmaga marad. Ha ilyenkor találkozna az élő Istennel, nyil-vánvalóan kalapot emelne, és nyájas mosollyal menne tovább a maga útján.

Azt hiszi ugyanis, ha majd meghal, meghal vele a világ is. Büszke arra, hogy mindig jó csehként viselkedett.

Vércse Miklós fordítása