Benyovszky Krisztián: „irodalmi takaródzás” (Vörös István: Keresztelés özönvízzel)

Mit várhat az olvasó egy olyan könyvtől, mely alcíme szerint: Befejezhetetlen krimi? A két fogalom aligha egyeztethető össze, bizonyos értelemben kizáró ellentét van közöttük. Egy valamire való krimi ugyanis befejezett, sőt értékét nagymértékben meghatározza az, hogyan van befejezve. Ha nélkülözi ezt a sajátosságot, tehát nyitott vagy lezár-(hat)atlan cselekményszerkezet jellemzi, mivel valamilyen okból nincs/nem lehet megoldása, gyaníthatóan antikrimiről vagy komikus célzatú műfajparódiáról van szó. A krimi szó elé biggyesztett jelző tehát afféle idézőjelként működik, mely azt sugallja, hogy a jelzett szó nem vehető teljesen komolyan.

Ennek megfelelően aztán egy olyan történetre számítunk, mely ironikusan viszonyul önmaga műfajiságához. Ráadásul a cím, Keresztelés özönvízzel sem nélkülözi az iróniát, amennyiben két, idő-ben távoli bibliai eseményt kapcsol öszsze meglehetősen szokatlan módon. Krimi és a Biblia – hogy metafizikai bűnügyi történetről lenne szó? Bizo-nyos értelemben igen, persze minden attól függ, hogyan is értelmezzük e műfaji kategóriát.

Az eddig főleg költőként és színházi szerzőként ismert Vörös István első regénye mindkét hagyományt játékba hozza, mégpedig egy olyan metanarratív poétikai keretben, melyben összekapcsolódik a nyomozás és a transzcendens kommunikáció. A regény cselekménye két fikciós szinten bonyolódik. Az elsődleges elbeszélő egy fizikus, aki lelkiismeret-furdalást érez azon kollégája eltűnése – vélt halála – miatt, kinek feleségét elcsábította. Hogy ezt – és más egyéb botlását is – valamelyest helyrehozza, írni kezd, mégpedig egy regényt. Ennek főszereplője – aki egyben a másodlagos elbeszélő is – „egy harmincas éveiben járó pap”, aki „kilép a szolgálatból, mert gyereket akar, visszatér szülővárosába, ahová semmi nem köti már, tanítóskodni próbál, nevetséges viszonylatok jönnek létre közte és szállásadójának családja között, ezektől a viszonylatoktól függetlenül gyilkosság történik a családban, melyet ő, a kiugrott pap, megpróbál magára vállalni, de járatlansága folytán természetesen ez sem sikerül neki. Úgy érzi, menekülnie kell, de már nincs hová. Öngyilkosság kizárva” (36.).
Kettejük viszonya korántsem problémamentes, ami főként a kiugrott pap lázadó alkatának tudható be. Ő ugyanis nem fogadja el teremtett, fiktív mivoltát, nemegyszer szembeszegül szerzője utasításaival, bírálja őt, felesel vele, s mindenáron igyekszik magát függetleníteni tőle. A narratív kommunikáció összetettségét mutatja, hogy miközben belelátnak egymás lapjaiba, mindketten párbeszédbe bonyolódnak elképzelt olvasójukkal is. Ez egész odáig vezet, hogy olykor rajta keresztül üzengetnek egymásnak. A nézeteltérések oka az elbeszélés módozatait illető véleménykülönbségekben keresendő, ami viszont egyikük számára sem puszta poétikai, hanem sokkal inkább egzisztenciális és önismereti problémát jelent. Mindazon-által ha vitáznak is egymással, kénytelenek belátni egymásrautaltságukat: „…nevetséges ez az irodalmi takaródzás, alteregóm, te ökör, hiszen te sosem voltál pap, mint ahogy én se fizikus. Egyikünk se létezik a másik nélkül, pedig két egymásnak koppanó üres hordóban sincs több bor, mint egyben” (110.).
A befogadó ezáltal egy olyan történetbe kap meghívást, ahol lehetséges világok harca folyik éppen, hangok, nyelvek és egyéni víziók feszülnek egymásnak, hogy veszélyeztetett önazonosságuk megőrzése mellett függetlenségüket is kivívják. Ehhez pedig igénylik a megszólított befogadó segítségét is, aki velük szemben bizonyos vonatkozásban többlettudással bír: „Nem tudom, mihez kezdjek vele. Persze önök már okosabbak nálam, tudják, amit én nem. Azt mondják, megjelentünk? Biztos lehetek benne? Lehet bízni egy olvasó szavahihetőségében? Tegye a kezét a könyvre, és esküdjön meg, hogy amit olvas, ugyanaz, mint amit én írok” (160–161.). A szöveg ezzel, és más ehhez hasonló kiszólással az írás, a regényi történés és az olvasás egyidejűségének esztétikai illúzióját teremti meg, ami Vörös István regényének legjobban kidolgozott és legszórakoztatóbb rétegét képezi.

A két említett elbeszélő rapszodikusan hullámzó párbeszédébe ágyazódik be az a bűnügyi cselekményszál, mely a „kisvárosi gyilkosságok” toposzára épül: szűk családi körben elkövetett bűntény, kevés számú gyanúsított, pletykák, szóbeszédek övezte kis közösség, ahol mindenkinek van takargatnivalója, s egy kívülálló érkezése, aki felkavarja az állóvizet, feltépi a régi sebeket, s önhibáján kívül tragikus események okozója lesz. A történet – véleményem szerint – inkább okoz frusztrációt, mintsem fokozatos rejtvényfejtésből származó élvezetet egy krimiolvasó számára. Annak ellenére, hogy három gyanús halál-esetről is szó esik benne, s a nyomozói szerepkörbe kényszerült pap nem tartozik a megbízható narrátorok közé (gyak-ran elragadja a fantáziája, olykor kihagy a figyelme, s az álmait sem tudja mindig elválasztani a valós történésektől), ami bizonytalansági tényezőként fokozza az események rejtélyességet. A „gond” csak az, hogy végül minden esetben kiderül: vagy nem történt gyilkosság, vagy a halottnak hitt személy életjelt ad magáról. (A krimikben ez épp fordítva szokott lenni: a gyanútlan halálesetről bizonyosodik be, hogy bűntett, a távollevő-ről pedig kiderül, hogy már egy ideje halott.) Vannak nyomok, van rendőrségi nyomozás is, minden érintett gyanúba keveredik, sőt – egymás után vallják be a papnak a gyilkosságot, részletesen ecsetelve az indítékokat és az elkövetés módját. Mindezt hallva a férfi – itt most nem részletezhető okokból – magára vállalja a bűntényt. Vallomást tesz a rendőrségen, de ez a lovagi vagy krisztusi tett csakhamar üres gesztussá válik, mivel a nyomozók átlátnak a szitán, s egyébként is kiderül: az áldozat természetes halállal halt meg. Az egész korábbi „nyomozósdi” tehát füstbe ment tervként lepleződik le.

Persze mindez lehet a hagyományos műfaji struktúrák lebontását és az olvasói elvárások szándékos rombolását célzó írói stratégia része, s ha innen nézzük (kilépve immár a „megrögzött” krimiolvasó elképzelt szerepéből), teljesen „rendjén valónak” mondhatjuk. Vörös István azonban nem elégedett meg enynyivel, láthatólag nemcsak egy krimiparódiát akart írni, hanem ennek ürügyén vallási kérdéseket feszegető esszéprózát is. A mű címe, két mottója (S. Hawking, Szent Ágoston), fejezetcímei (Kivonu-lás; Könnyű pokol), allúziói (Biblia, Dante), a beágyazott történet főszerep-lőjének hivatása, a bűnügyinek tetsző cselekmény körülményei, az áldozat neve (Atya) egyaránt erre utalnak. S ha ezt felismerjük, nem egy mondat kétértelművé válik, s metafizikai áthallásokkal gazdagodik. Úgy érzem, hogy ez a fajta allegorizáció az önreflexív részekben jobban sikerült, a fizikus és a pap mint teremtő és teremtett feszültséggel teli, vitákkal is tarkított kölcsönviszonya ehhez egyébként is alkalmasabb terepnek bizonyult. Olvasatomban a bűnügyi cselekmény metafizikai irányokba való időnkénti eltolása, a bibliai allúziók megszaporodása erőltetettnek és mesterkéltnek hatott, a bújtatott irodalmi idézetek (Archaikus Apolló-torzó) és utalások (Három nővér; Divina Commedia) szintúgy. Azt pedig egyszerűen nem értettem, miért került sor a colombósra vett félszemű felügyelő kierőszakolt megkeresztelésére. Pedig a címpozíció alapján arra gondoltam, hogy egy fontos eseményről lesz szó; ezzel szemben – minden bizarrságával együtt – sokkal inkább egy indokolatlan és parciális mozzanatnak hatott, többszöri újraolvasás után is.  
Nem tartom tehát minden tekintetben sikerültnek Vörös István regényét. Jóllehet nyelvi megformáltságával szemben nem emelhetők különösebb kifogások (nem egy mondat a találó és érzékletes költői képalkotás példája), a makroszerkezeti kivitelezésről, azaz a különböző műfaji hagyományokat mozgósító történetrétegek (krimi, önref-lexió, vallási parabola) „harmonizációjáról” ez már nem mondható el. A köztük zajló váltások – áthajlások beékelődések és visszacsatolások nem működnek zökkenőmentesen, ezért a szöveg olvasása nem nyújt maradéktalan élvezetet. A legjobbnak az egymásban tük-röződő szerző és szereplő dinamikus szólamváltását éreztem, a legkevésbé megoldottnak a komolyan nem vehető krimiszál metafizikai elmélyítését.

(Noran Könyvesház, Budapest, 2011)

Benyovszky Krisztián