Mayer Kitti: Nézz tükörbe!

Arcok tegnap és ma az Ernst Múzeumban – Gilbert & George, Marina Abramovic és Ulay, Nan Goldin, Andreas Serrano, Christian Boltanski, Thomas Ruff, Bill Viola. Ezekkel a nevekkel egészen biztosan bármilyen kiállítást el lehet adni bárhol a világon.

Arcok tegnap és ma az Ernst Múzeumban

Gilbert & George, Marina Abramovic és Ulay, Nan Goldin, Andreas Serrano, Christian Boltanski, Thomas Ruff, Bill Viola. Ezekkel a nevekkel egészen biztosan bármilyen kiállítást el lehet adni bárhol a világon. Most épp Budapesten, az Ernst Múzeumban. Pedig ez a néhány név csak töredéke a teljes listának: attól félek, ha Cindy Sherman és Joseph Beuys nevét is megemlítem, talán el sem hiszik az egészet. Azt pedig már csak egészen félve merem megemlíteni, hogy néhány magyar alkotó is felbukkan a kiállításon (Erdély Miklós, Fehér László, Hajas Tibor). Az Ernst Múzeum persze nem hibáztatható azért, mert nagy nemzetközi nevekkel népszerűsíti a tárlatot – vállaltan nem is tesz ilyesmit, inkább mi magunk vagyunk azok, akik a külföldi nevek hallatán izgalomba jövünk, s már meg sem halljuk a hazaiakat. Nagy kár. És ha már őszinte beszéd, bevallom, én is azért mentem el az Ernstbe, mert úgy hallottam, van ott Valie Export is.

A Tükör által homályosan című kiállítás egyszerű képlettel operál: az egyik legkézenfekvőbb témakörhöz, a portré műfajához gyűjtött össze jól csengő névsort az elmúlt negyven év nemzetközi és magyar művészetéből. Az, amiért a bevezetőben még elmarasztalni szándékoztam a múzeum vezetőségét, valójában remek stratégiának tekinthető. A nagy nevek napjainkban már brandként működnek, piaci értékük van, sokan felkapják a fejüket egy Picasso vagy Cézanne hallatán még akkor is, ha semmi közük a művészethez. Ez azonban önmagában még kevés lenne a sikerhez, illetve ez csak a siker egyik fajtája a sok közül.

Az egyéni életművek bemutatásánál például aligha számíthatunk zsákbamacskára, hiszen eredendően azért döntünk egy John Cage-, Lakner Antal- vagy Robert Mapplethorpe-kiállítás mellett (hogy csak az utóbbi idők legizgalmasabb és leglátogatottabb tárlatait említsük a Ludwig Múzeumból), mert pontosan tudjuk, mire számíthatunk. A művész neve ezekben az esetekben már az előtt brandként funkcionál, hogy a kiállítótérbe betennénk a lábunkat. A csoportos, tematikus kiállításoknál egészen más a helyzet: ott mindig lesznek kedvencek és kedvencebbek, ismert és kevésbé ismert nevek, akik több-kevesebb sikerrel kivívják maguknak a közönség kitüntető figyelmét. Ezek a tárlatok valamivel több rizikófaktort rejtenek magukban, nagyobb kihívás elé állítják a kurátort vagy kurátorokat, ami olykor még jól is elsülhet. A feladat ugyanis nem más, mint sikeresen integrálni a figyelem perifériájára kiszorult művészeket úgy, hogy ezeknek az alkotóknak a munkái a híresebbek között is sikerrel megállják a helyüket. Valami ilyesmi történik most az Ernst Múzeumban. Legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy ez történik: a stratégia bevált, én magam is beadtam a derekam, és fejet hajtottam a nagy nevek előtt, és – számomra is meglepő módon – úgy jöttem ki a kiállításról, hogy el is felejtettem Valie Exportot. És még örültem is neki.  
A portré a reneszánszban született, megjelenése óta azonban számos változáson esett át. A portré vagy arckép egy személyről alkotott képet jelent, mely kép bármennyire is annak akar látszani, sosem lehet hiteles. Pedig épp ez az igény hívta életre ezt a műfajt: megörökíteni és megőrizni az emberi arcot akkor, abban a pillanatban, úgy, ahogy van, az örökkévalóság számára. Ez az évszázadokat túlélő műfaj nem maradhatott volna fenn, ha nincs a médium, a hordózó, ami megőrzi az arc vonásait, készüljön bár vászonra vagy fényérzékeny papírra. A médium azonban eredendően torzulást, változást eredményez, hiszen mindig a valóság és a róla alkotott kép között áll. Akárcsak a tükör. Ezért is találó az Ingmar Bergmantól átvett címadás: a tükör is egy önálló médium, ami életre kelti az emberi arcot azon a néhány négyzetcentiméternyi síkon, s bár egy helyben marad, a látvány benne folyamatosan változik. A tükör egyszerre banális és lírai objektum: felszerelem a mosdókagyló fölé, de nem tudom úgy szemügyre venni, hogy ne lássam benne magamat. Erről eszembe jut Simon Márton 14. Polaroidja: „Megnézem a tükröt”. És még valami: önmagában a tükör semmit sem ér. Erről pedig Szilágyi Domokos: „A tükör is csak akkor él / ha van kit tükröznie.” Szóval, nem is olyan egyszerű ez a műfaj, mint amilyennek első látásra tűnik.

Ahogy azt már az Ernst Múzeum kurátoraitól megszokhattuk, most sem terhelnek bennünket felesleges információkkal, nincsenek tematikus blokkok, kimondva legalábbis semmiképp. Mindössze egyetlen hosszabb leírással találkozhatunk a kiállítás kezdetekor. Ez egyszerre jelenti azt, hogy a látogató szinte teljesen szabad kezet kap, ugyanakkor könnyen el is veszhet a képek között. Mintha nem is lenne teljesen egységes koncepció a képaláírásokat illetően. Rögtön az első munka, egy embernagyságnál valamivel nagyobb Beuys-nyomat mellett magáról a művészről és a falon függő alkotás elkészítésének körülményeiről is olvashatunk pár sort. A lelkesedés azonban alábbhagy, amikor felbukkan Urs Lüthi, aki ugyanolyan ismeretlen marad számunkra, mint a kiállítás előtt. Itt az ismeretlenebb művész integrálásának szemernyi jelét sem látjuk: ha Beuys kiérdemelte az ismeretterjesztő szöveget, Lüthi miért nem? Ugyanez a helyzet Ulrike Rosenbach, Rineke Dijkstra, de még Esterházy Marcell munkáival is.

Rosenbachtól egy 1975-ös videót láthatunk, amelyen két réteg csúszik egymásba: az egyik rétegen Szűz Mária portréja dereng fel, a másikon magát a művészt látjuk, amint nyilakat lő ki. A rétegek összemosásával nemcsak tér és idő mosódik össze, de a vadász és áldozata is egy végtelen körforgás részeseivé válnak – mindezt tovább fokozza a felajzott íj éles hangja is. Talán Rineke Dijkstra neve is ismerősebben csengene, ha azokat a felvételeit látnánk, amelyeken olyan anyákat örökít meg, akik nem sokkal a kép készülte előtt adtak életet gyermeküknek. A holland fotográfus általában minimális háttér előtt fotózza alanyait, strandolókat, katonákat, akik mindenféle sallangtól mentesen néznek bele a kamerába. Dijkstra képei, bár egyszemélyes portrék, leginkább sorozatban tudnak érvényesülni, az Ernstben két Indukciós Központbeli fiatal portréját láthatjuk (arra azonban nem kapunk választ, mi is pontosan ez az Indukciós Központ). Esterházy Marcell elszakad a szigorú értelemben vett önábrázolástól: Orthodromie és Feketén-fehéren című munkáiban nagyapjának állít emléket. Az Orthodromie egy olyan táblakép, amelyben a nagypapa életének két, egymástól gyökeresen eltérő életszakaszát láthatjuk: az egyik felvételen díszmagyarban látjuk tizenhat évesen, csákvári kastélyuk előtt, a másik fénykép az 1950-es években készült, Horton, ahová a családot kitelepítették. A két kép egy olyan táblára került fel, amellyel legtöbbször az utcán, autópályák mellett találkozhatunk: a lécek forgatásával a reklámok is megváltoznak. Esterházy munkája nem mozgó objekt, itt a nézőnek kell helyet változtatnia, hogy utazhasson az időben. A Feketén-fehéren című videó pedig valójában a Sípoló macskakő című film egyik részlete, amelynek fontos szereplője a nagypapa. Esterházy számos munkájában foglalkozik felmenőivel, miáltal egyúttal saját magát is igyekszik definiálni.

Erdély Miklós ugyancsak a közte és az ősök közötti viszonyt vizsgálja Időutazás című munkájában. Az 1976-os fotósorozatban Erdély saját magát röpítette vissza az időben azzal, hogy alakját a régi felvételekre montírozta. Visszajáró szellemként csöndesen szemléli az elmélyült sakkozókat, egész közelről belesuttog egy férfi fülébe. Erdélynek azonban nem áll szándékában, hogy bárkit is félrevezessen – a montázs korántsem tökéletes, és még egy kis „x” is megjelenik Erdély feje fölött vagy mellényzsebén, hogy tudjuk: itt valami nincs rendben. Ugyancsak 1976-ban készült Hajas Tibor Önbemutató című munkája. A helyszín a Moszkva tér, a modellek pedig a hétköznapi emberek, akik ballonkabátban, műbőrtáskával, kalapban pózolnak a kamerának, vagy zavartan ácsorognak néhány perc erejéig. A „tizenöt perc hírnév” elvén alapuló felvételnek ugyanakkor semmi köze az amerikai álomgyárhoz: divatbemutatóról itt szó sincs, ellenben akadnak olyan mondatok, amelyek egyértelműen a megfigyeltség állapotára vonatkozhatnak („Ön szabad, azt tesz, amit akar. Mi nem derítjük ki az igazságot Önről”). Tót Endre a világ talán legismertebb portréját, Leonardo Mona Lisáját figurázza ki 2004-es munkájában. Tót a nőalak legtitokzatosabb testrészét, a száját takarta el fekete festékkel, helyét egy nyíl mutatja a következő felirattal: Mosoly valahol itt. Ugyanebben a teremben láthatjuk Fehér László sorozatát. Fotórealisztikus fekete-fehér vásznain egy-egy életszakaszt mutat be, valamint az élet múlását jelző fekete sáv is végighúzódik a képeken. A sorozat utolsó darabján már csak a fekete sáv marad, amely teljes egészében betölti a képet, amely nemcsak a halált, de egyben Malevics négyzetét is eszünkbe juttathatja.

Gilbert & George, Marina Abramovic és Ulay, Nan Goldin, Andreas Serrano, Christian Boltanski, Thomas Ruff, Bill Viola. Őket soroltam fel a bevezetőben, mondván: velük bármilyen kiállítást el lehet adni bárhol a világon. Itt azonban egy szó sem esett róluk. Mert néha jobb meglátni a fa helyett azt a bizonyos erdőt.