Merva Attila: A meggyőző kétkedés

Ritkaság, hogy egy kötet bemutatását kétkedéssel kezdi a recenzens, de Kurt Vonnegut második posztumusz novelláskötete kapcsán megbocsátható e mozzanat.

Ritkaság, hogy egy kötet bemutatását kétkedéssel kezdi a recenzens, de Kurt Vonnegut második posztumusz novelláskötete kapcsán megbocsátható e mozzanat. Miért is a kétkedés? Szántó György Tibor fordító a kötet utószavában ugyanis aggályokkal küszködik, melyeket végül is feloldoz, ám kérdőjelként azért még megbújnak az olvasás hátterében. Ennek ellenére A repülő macska című novellafüzér igazi Vonnegut-csemegékkel várja olvasót, melyek mindegyike igazgyöngy… Mégsem tudjuk megkerülni a már említett aggályokat, ezért rendhagyó módon az utószó felől közelítenénk a kötethez.

Aggályokhoz fogódzók

Maga a fordító is ekképpen nevezi meg utószavának fő mondanivalóját és kételyeinek felvetése valahol az olvasót szolgálja. „Ezúttal azonban, ha csak a legkitartóbb kevesekkel is, de talán mégsem teljesen fölösleges megosztani a jelen kötet kapcsán felmerülő kételyeket, aggodalmakat, hiszen ha nekem eszembe ötlöttek, akkor valószínűleg másoknak is” (Vö. 307.). Rögtön az eredetiség kérdését feszegeti, mivel maga Kurt Vonnegut többször utalt arra, hogy nem őrzött meg egyetlen cédulát sem a korai időszakából, illetve az 1997-ben megjelent Időomlás című kötet kapcsán jelezte, hogy ez lesz az utolsó. Ám ezt követte még 2006-ban A hazátlan ember című, önéletrajzi mozzanatokban gazdag szöveggyűjtemény, amely a szerző életében valóban az utolsónak bizonyult. Ergo, a hagyaték kapcsán bizony felmerülhetett az eredetiség kérdése, ha már maga a szerző igyekezett „homállyal fedni” korábbi írásait, vázlatait stb. Egy évvel Vonnegut halála után (2008-ban) megjelent az első posztumusz novelláskötete, mely magyarul az Ördögcsapda címet kapta, és Vonnegut orvos fia, Mark írta az előszavát. Az írások eredetileg (akárcsak A repülő macska esetében) az ötvenes évek első feléből származnak. Valószínű, hogy némelyiket még a háború alatt írta, de nem ismeretlen okokból kifolyólag nem kerültek sajtó alá, és első felesége Jane őrizte meg őket egy borítékban, melyet azután Dr. Mark Vonnegut (a hagyaték kezelője) talált meg. „2008-ban pedig megjelent a tizenegy novellát tartalmazó Armageddon in Retrospect (Ördögcsapda), az első posztumusz novellagyűjtemény. Hivatalosnak tekinthető közleményből értesülhettünk, hogy a kollekció most már visszavonhatatlanul és végképp a Grand Old Master abszolúte utolsó könyve. A benne szereplő írások váratlanul, merő véletlenségből bukkantak elő” (308.).
A fenti kijelentések nyomán valósak az aggályok, melyeket Szántó György Tibor megfogalmaz. Az utószóíró az epigonok kérdésére is kitér. Szerinte Vonnegut stílusát többen próbálták utánozni, a legismertebb „hamísító” Mary Schmich, kinek emlékezetes évzáró beszédét, melyet paródiának szánt a Chicago Tribune számára, egy ismeretlen bajkeverő letöltötte és feltette a világhálóra, immár Kurt Vonnegut neve alatt. „A szöveg órák alatt bejárta a Földet. Milliók nyomtatták ki. Kritikusok méltatták. Még Vonnegut felesége is hevesen küldözgette a barátoknak, rokonoknak” (311.). Mitöbb, a Maecenas Kiadó is lépre ment, a paródiát, mint eredeti Vonnegut-szöveget adták ki a Hamvaskék sárkány című kötetben, a Rádióban is többször elhangzott és senki sem jött rá a turpisságra, csak később egy Vonnegut-rajongónak „esett le a tantusz”, és ő fedte fel az írás eredetijét. Szántó György Tibor szerint, a jelen kötetben már nem fordulhat elő ehhez hasonló  „beugratás”. A repülő macska novellái tematikai szempontból kötetlen írások. „Valószínűleg éppen ezek készülhettek a kommersz magazinok olvasóinak. Szórakoztatóak, szellemesek, egyszerűek és érdekesek. Nem kétlem, hogy eredeti valahány. A grammatika fésületlensége másolhatatlan vonneguti jegy. Utánanéztem számos tipikus szó és kifejezés keletkezési idejének. Az 1945 utáni évtized jellegzetes szavai. Lám, Mary Schmich – ugyan Vonnegut ihletésére – kizárólag saját korának szókincséből dolgozott. Katonaviselt férfiak révén elterjedt, a második világháború után használatos fordulatokat sehol sem használt” (bővebben lásd: 312.).

Az eredetiség további jegyeit az életrajzi vonások gyakori felbukkanásával igazolja a fordító. „Bizonyos, hogy például a második posztumusz novellagyűjtemény pszichiátriai tárgyú történetei a szerző saját átélt élményei nyomán keletkeztek. Tudjuk jól, hogy az író kifejezetten gyanúsnak és veszedelmesnek vélelmezte ezt a diszciplínát. Sőt, ha már itt tartunk, magát az emberi agyat is evolúciós hibának tekintette” (312.). Továbbá, nagycsaládosként novelláinak gyakori tematikája a neveléselmélet, a fiatalság viszonya a szülőkhöz (ezek mind visszaköszönnek majd a kötetből) és a család mint fogalom. Ugyancsak életrajzi vonásként értelmezhetjük a bűnügyi történeteket. „Vonnegut átmenetileg chicagói lapok rendőrségi rovatainak is dolgozott. Leginkább mégis a sorokból áradó, sugárzó szeretet hitelesíti ezeket a munkákat, mert pontosan tükrözik a második világháború utáni Egyesült Államok optimista alaphangulatát. Adódhatnak problémák, de a szeretet erejével minden konfliktus rendezhető, sugallja Vonnegut. Pontosan ezt az üzenetet akarta volna hallani a színes magazinok közönsége is” (313.).

Nos, az eredetiséggel kapcsolatos aggályokat sikerrel oszlatta el az utószó szerzője, egyetlen fenntartás azonban maradt, amely aA hagyatékhoz kapcsolódik. Szántó György Tibor tapintatos kérdése óhatatlanul bennünk is megfogalmazódik: etikus eljárás-e az elhunyt író tulajdon munkáira vonatkozó értékítéletét halála után felülbírálni? Ahogy fentebb utaltunk rá,, Vonnegut e munkáit nem óhajtotta közreadni, és ezzel érvel az utószó szerzője is (bővebben lásd: 314–315.). Részint ez a kérdése is tisztázódik, ugyanis összesen három kötetnyi novelláról beszélhetünk (egy válogatás még hátravan), több közlésre váró novella még nem került elő.

Gyógyír, fájó pelkeknek

Sidney Offit előszava ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, melyekről fentebb már írtunk, kiegészítve egy-egy novella bemutatásával, amolyan kedvcsináló „előételként” az „ínyenc lakomához”. A lakoma a házigazda „csemegéjével” folytatódik (Kurt Vonnegut levele Walter J. Millernek), melyben egy Slotkin nevű illető (vélhetően tanár) iskolaelméletét bontja ki, eljutva az irodalmi iskolák rendszerelvűségéhez, melyet nem tart igazán követendő útnak. „Amennyiben Slotkinnak igaza van, a barátságnak mint intézménynek a halála a művészetek megújulásának is véget vet” (21.).

A kötetben szereplő novellák mindegyike valódi vonneguti gyöngyszem, ergo nehéz megjelölni egy „vezérnovellát”, mégis a Pelk című az, amely a maga könnyedségében leginkább meg tud szólítani. Hogy miért? A kérdést nehéz megválaszolni – talán az életrajzi vonás – melyre Sidney Offit is utal előszavában – teszi vonzóvá. Vonnegut a háborút követően a General Electric Közönségszolgálati Osztályán dolgozott, a panaszlevelekre és különböző észrevételekre írogatta a válaszokat. Akárcsak a novella fő alakja, Mr. Fuzz Littler, az igazi pelk. A bevezetőben mindjárt fel is oldódik a szó jelentése, amely a második világháború utáni amerikai angolban meghonosodott rövidítések (snafu, fubar) egy továbbvitt változata volt. „Igaz, ő nem is annyira fubar volt, mint inkább pelk, ami annyit tesz: piszkosul el lett kúrva” (43.). Littler úr helyzete teljes mértékben megfelelt a pelkizáció folyamatának. „Magyarán: ideiglenesnek szánt helyzete véglegesnek bizonyult” (44.). Fuzz Littler helyzete valóban véglegesnek mutatkozik a novella elején. Mivel nincs hely számára a maga részlegén, ezért a gyáróriás egy eldugott zugában, egy liftház mellett húz le nyolc évet. Úgy tűnik, mindenki megfeledkezett róla, az emberek kissé gyagyásnak tartják, ő maga is zárkózottá, cinikussá, fásulttá válik. A kilencedik év azonban változásokat hoz. Az épület, ahol szürke hétköznapjain dolgozott, porig ég. „Ideiglenes jelleggel Fuzz új helyét az 523. sz. épület alagsorában jelölték ki, pont a vállalat területén közlekedő autóbuszjárat végállomásánál” (45.). Ezt még tetézi az előléptetése, egy csapásra főnök lesz belőle és titkárnőt kell kiutalni neki. S a bonyodalom kezdetét veszi. Miss Francine Pefko, 18 évével szinte meteoritként csapódik be Fuzz Littler pelkizált életébe. El sem tudta képzelni, hogy egy ilyen gyönyörű és fiatal lányt küldenek hozzá. „Fuzz biztosra vette, hogy valami zsémbes és unalmas asszonyságot küldenek le hozzá. Egy beszélő szerszámot, akinek minden mindegy. Komor robotot, aki duzzogva is beéri iszonyúan pelk főnökével és még pelkebb környezetével” (47.o.).

A lány megjelenését követően a novella hangneme is megváltozik, az eddigi túlhangsúlyozott szürkeség és kilátástalanság egy csapásra enyhülni látszik. Az üdeség légköre kezd átragadni Fuzzra, ám ekkor tudatosítja, hogy a kívánatos üdeség egy csapásra semmivé válhat, amint a lány tudatosítja az egész munka és az ő saját pelkségét. A délelőtti munkájuk átlagosan 15 levélre szabott, ezen a napon azonban csak három levél vált válaszra. „Az első levelet a tébolydából küldte egy férfiú, aki azt állította, hogy sikerült négyszögesítenie a kört. Teljesítményéért százezer dollárt és teljes szabadságot követelt a cégtől. A másodikat egy tízéves kisfiú írta. Ő akarta vezetni azt az űrhajót, amelyet elsőként indítanak a Marsra. A harmadik levélben egy asszony arra panaszkodott, hogy tacskó kutyája folyton megugatja a vállalatnál készült porszívóját” (49-50.). A szövegben újra tapinthatóvá válik az egész munka értelmetlensége, és a Francine naiv kérdéseit követően „Fuzz úgy érezte magát, mintha ő volna a világ legunalmasabb és leghosszadalmasabb fogadásának házigazdája” (51.). A bonyodalom itt érezhetően fokozódik, egymásnak feszül Fuzz életunt szürkesége és a lány fiatalos életvágya. Ekkor Fuzz kifakad, az összegyülemlett feszültség és az évek óta elrejtett életvágy (édesanyját évek óta ápolja), az áldozati szerep most egy mederben törtek elő. „– Menjen szépen vissza a Női Medencébe, Miss Pefko, Közölje, hogy az 523. sz. épület alagsorában egy elmebeteg tanyázik. Kérjen magának másik munkát” (53.). A lány döbbenete szinte tapintható, nem érti, hogy mi történhetett, hiszen annyira szeretett volna az élete első munkanapján a főnöke kedvében járni… Fuzz viszont fájdalommal vegyített dühvel indokolja meg, hogy miért is kellene távoznia. „Elrohad. Akárcsak én. – Fuzz zagyva, kusza szóáradatot zúdított Francine-re. Elmesélte neki pelksége teljes történetét. Majd céklavörös arccal, kiüresedve hátat fordított a lánynak. – Viszontlátásra. Végtelen öröm, hogy megismerhettem” (54.). A lány szó nélkül összepakolt és elment. Fuzz csak arra várt, hogy becsapódjon mögötte a kapu.
Egyszerre csak felcsendült egy bugyuta kis sláger valahonnan. Titokzatosan, már-már misztikusan hangzott az alagsorban. Olvasóként szinte dúdolgatjuk is. Ez a momentum a novella töréspontja. A Zene! A zene hatására Francine alakja is megváltozik, Fuzz életében pedig teljes változás áll be. „– Segített valamit? – szólalt meg Francine.

Fuzz döbbenten felnézett.
– Segített valamit?
– Segített?
– Úgy értem, a zene. Nem lett tőle legalább egy kicsikét boldogabb?” (55.)
A lány oly lelki érettséget mutat, hogy az alakja egyszerre csak Fuzz fölé nő, maga a férfi is kénytelen beismerni, hogy máris jobb lett a kedve. A figyelmesség és a zene meghatja őt és rájön, hogy ez a hatás maga Francine. Az ő üdesége és életvágya. Fuzz mosolyog. A lány további ötletekkel áll elő: úszni küldi őt. Hiszen rendelkezésére áll egy egész úszómedence, egy egész tornaterem. Hagyja noszogatni magát, de már érzi a lány lelki fölényét. „Francine most új oldaláról mutatkozott be. Ez a lány szigorú volt és erős. – De talán mégse ússzon, Mr. Littler. Talán sokkal több örömét leli az örökös boldogtalanságban, Mr. Littler. Oly sok örömet talál benne, hogy a világért se változtatna a helyzetén, Mr. Littler” (56.). Egyszerre csak a vízben találjuk őt, anyaszült meztelenül, ahol boldogan „ugat”, akár egy kutya, amint a hűvös, üdítő vizet prüszköli. Az úszást követően további terveket szőnek: teke, súlyzók. A lány meggyőzi, hogy minden egyes sportágban kimagasló lehet, hogy túl tud lépni önmaga árnyékán. És természetesen szeretne maradni Fuzz mellet, aki örömmel egyezik bele, és ebédre is magával invitálja. A lány azonban visszautasítja: fürdőruhát kell vásárolnia!
„Együtt hagyták el az irodát. A kapu hatalmasat visszhangzó dörrenéssel csapódott be mögöttük. Fuzz a válla felett hátrapillantott az 523.sz. épületre, közben halkan motyogott.
– Mr. Littler, mondott valamit?
– Nem.
– Ó.
Pedig mondott. Egyetlen szót. Halkan, csak úgy ünmagának. Ez volt az a szó: Éden” (58–59.).

Zárszó a gyöngyszemekhez

Szántó György Tiborral egyetértve kijelenthetjük, hogy mind a tizennégy novella valódi gyöngyszem. Olyan gyöngyszemek, melyek értékét csakis az olvasók becsülhetik fel és az ő befogadásuk után csiszolódhatnak valódi vonneguti ékszerré. A fentebb kiválasztott novella bemutatása valóban szubjektív, ugyanis bármelyiket górcső alá téve megmutatkozik a fentihez hasonló kvalitása és bizakodó hangneme. A novellák groteszkségét épp ez a bizakodás teszi teljessé. Még az olyan krimiszagú írások is, mint az Ed Luby Kulcsos Klubja, vagy A hős újságkihordó, de még A világmindenség királya és királynője is magukban hordozzák a szebb jövőbe vetett hitet és a törhetetlenül vidám életerőt. Ha ez értékesnek bizonyult a háborút követő évtized amerikai társadalmában, akkor talán mi is befogadhatjuk a mai zűrős, rohanó és válságokkal tarkított (groteszk elemektől sem mentes) közép-európai társadalmunk értékei közé. Jó szórakozást!

(Kurt Vonnegut: A repülő macska. Tizennégy kiadatlan novella. Szántó György Tibor fordítása. Budapest, 2010, Maecenas Könyvkiadó, 315 oldal, 2200 Ft)