A vonat megy tovább

Vészfék Összművészeti Fesztivál, Dunaszerdahely, 2013. szeptember 13‒14. – A név, amit ennek a fesztiválnak adtak, mintha arra utalna, hogy valami baj van. Mert a vészféket ugye olyankor kell meghúzni – amikor már tényleg nem jut eszünkbe semmi más, nincs kéznél egy készséges kalauz bácsi sem, vagy esetleg nem működik együtt.

Van aztán egy másik megfejtés is: amikor a vészféket minden ok nélkül húzzuk meg. Mondjuk, szeszélyből. Ez egy elég húzós hecc, mondjuk, de tegyük fel, hogy nem öncélúságból tesszük, hanem, mert van valami koncepciónk. Mondjuk, rá akarunk szólni a világra, hogy torpanjon már meg egy tétova szemlélődő pillanatra. Na, talán ez stimmel erre az ügyre is.

Hallottam már a dologról, hogy van egy ilyen, de nem tudtam hova tenni: megvolt, hogy Dunaszerdahely és Vermes-villa, és hogy sok ismerős arc, akik megannyi eltérő dolgot csinálnak, ki így, ki úgy, de részletekhez nem jutottam hozzá. Száz Pali szólt, hogy azért nem rossz buli ez, és még felsorolt pár nevet, kik vannak ott a Vermes-villában. Esős szombat volt, délelőtt beugortunk az anyámmal a somorjai Tescóba, ami annyira kiábrándított világnézetileg, hogy most már határozottan hinni akartam Palinak.

Este hatra harangozták be a kezdést, ekkor a Vermes-villa udvarában már ott sereglettek a különféle művészeti ágak képviselői, izgulva és titokzatoskodva, és ott sürgött-forgott a fáradhatatlan Forgács Miklós, aki alig kezdhette el mesélni, milyen volt az idei Scénická žatva, már hívtak is bennünket a kezdéshez. Usačov Péter kissé ódzkodva állt ki a mikrofon elé mint az egyik főszervező, pedig nem volt rá oka, minden úgy működött, ahogy egy jól kitalált improvizációs fesztiválon működnie kell. A másik főszervező, Podhradská Lea csak később jutott szóhoz, egy Kosztolányi-vers erejéig, amire még visszatérünk.A fesztivál, hogy ezt is elmagyarázzuk, arról szólt, hogy a meghívott művészeknek egy nap alatt, péntek délutántól szombat délutánig kellett létrehozniuk egy-egy működőképes alkotást a megadott témákra. Egyes esetekben csak témákat adtak meg a szervezők, máskor a stílust is megszabták. Zenei produkciókkal kezdődött az este: a fellépők teljes nevét nem minden esetben tudhattuk meg, a produkciókat felkonferáló Strieženec Dávid inkább csak keresztnevekre korlátozta a bemutatásokat. A feladat szerint a zenészeknek népdalokat kellett feldolgozniuk különféle stílusokban: reggae, rockabilly, illetve még egy, ami a tudósítónak valahogy kiesett. A nagy sikerű zenei produkciókat a színház követte: a tudósítónak ez okozta a legkellemesebb perceket, kivált az első, éppen Száz Pali rendezte produkció (csak hogy hazabeszéljünk), egy Beckett-feldolgozás (Mondd, Joe), két kiválóan alakító hölggyel: a szereplők egy kottaállvány előtt álltak, s a közönség soraiból a rendező mint karmester vezényelte őket. A következő előadás egy, a fesztiválpályázatra beérkezett dráma szövegét használta fel, Benes Tarr Csilla rendezésében, három fiatal tehetséggel, Varga Biankával, Bergendi Barnabással és Szelle Richárddal – nagy tudatmenésnek lehettünk a tanúi, amelynek voltak túllihegett elemei, de elvitathatatlan volt az őszinteségre való törekvése. A harmadik darabbal egy realista kisszínház épült fel a szemünk előtt, Laboda Róbert rendezésében, aki megpróbálta a bonyolult történetet kezelhetővé és olvashatóvá tenni – bár a darab nem akart összeállni, élvezhető jeleneteket nyújtott a közönségnek, s megerősítette, ami az előző két előadásból már kiderült, hogy a szexszel nem bírunk betelni. A szünet után ‒ közben megtekinthettük a képzőművészeti szekcióban kiállított, tényleg üdítően színes munkákat, amelyek Kosztolányi Hajnali részegségére kellett hogy reagáljanak (ezt olvasta fel nekünk szépen Podhradská Lea) ‒ a filmesek következtek – mindhárom alkotás jó adag merészséggel kezelte a kiosztott témákat, s míg az első kettőben a felfokozott sebesség dominált, a harmadikat inkább a kitartott jelenetek és a sűrű melankólia határozták meg.

A zsűri értékelése élményszámba ment, úgy is, hogy kidomborodott az egész rendezvény családias hangulata – mindegyik értékelés más és más szempontokat vetett fel (a zenei szekció tagjainak lehetett némi hiányérzete, míg megint csak Forgács Miklós volt az, aki a legmerészebb és leginspiratívabb nyelvi kirohanásokat követte el). A szimbolikus győztesnek az egyik zenei produkciót hirdették meg, a közönségdíjat pedig az egyik filmes produkció kapta (a filmek megtekinthetőek a rendezvény Facebook-oldalán). Az NFG klubban tartott afterpartiról nehéz volt elszabadulnia a tudósítónak, pedig megígérte magának, hogy ez egy szolid szombat lesz. De azt is megígérte, hogy a Vészféket nyomon fogja követni a későbbiekben is, mert nem érezte úgy, hogy itt most valami végérvényesen leállt volna. (szalzo)