Csillag Lajos: Irodalom és szesz 1. / Egy üveg Mescal

Van ez a haverom, ez a Konzul. Egy nap meghívott magához – kezdte Ray –, anno a brit konzulátuson dolgozott. Valami Quauhnahuac nevű városba helyezték ki, Mexikóba. Öt napig látott vendégül a házában és mondhatom ez alatt az öt nap alatt semmit sem érzékeltem az idő múlásából.

Öt napig mást se csináltunk csak ittunk. Mit ittunk… vedeltünk! Már az elején meghagyta, hogy bármit, csak Mescalt ne. Máskülönben vége, ámen, ott süllyed el a szemem láttára. Látni fogom, ahogy megnyílik alatta a föld, ő pedig a szakadék mélyére zuhan, és soha többé nem látom, ami még hagyján, de ő se lát majd soha többé. Persze tudom, hogy nem szó szerint értette, mert másnap csak Mescalt ittunk. És valóban. Sem ő, sem pedig én nem láttuk már ugyanazt a világot. Amióta ez történt, ha csak egy pillanatra is kijózanodom, már nem látom ugyanolyannak. Mintha hiányozna belőle egy szín, érted? Mintha… mit tudom én, hogy is mondjam, hogy te is megértsd. Szóval, mintha, teszem azt, a fák levelei már nem lennének zöldek többé, nem is… ez túlságosan szembetűnő. Mondjuk inkább a katicabogár. Igen! A katicabogarak szárnyán a pötty eltűnne, és ettől mintha te rohadtul ki lennél akadva. Pedig ki a fenét izgat, hogy nincs a katicabogarak hátán pötty? Mégis, a világ már nem ugyan olyan csupán azért, mert a katicabogarak hátán nincs pötty! Érted?

A ház, amelynek a verandája délre, a Popocatépetlre nézett, a város fölé épült egy domboldalba. Szóval, a második napon azon a verandán ültünk és Mescalt ittunk, majd zuhantunk, amíg szilárd talajt nem értünk, majd újra Mescalt ittunk, és a zuhanás csak nem akart véget érni. Nem is akartuk, hogy véget érjen. Amint megéreztük, hogy a szesz íze kezd áporodottá válni a szánkban, máris felfrissítettük egy kis Mescallal, ritkábban valami vinkóval. A másnaposságnak esélye sem volt. Ha mégis, az nem tarthatott negyed óránál tovább, amíg újra nem kezdtünk zuhanni. Egyik ilyen alkalommal, mikor szilárd talajt értünk, odasétált a mellvédhez. Arra gondoltam, hogy nekem ez most csak négykézláb menne. De ő… ő még csak dülöngélni sem szokott soha. Félreértés ne essék. Bármennyire is… ő még csak részeg sem volt, habár józan sem. Igen, mert tulajdonképpen bármennyit is ivott, sosem rúgott be. Ahogy ő mondta: mindig részeg józanra itta magát.

‒ Ez…ez a vulkán itt a lelkem. – Rohadt egy gagyi duma volt ez, de csak hagytam, folytassa. Rövid szünetet tartott, talán felböffenthetett valamit. Visszanézett a válla mögött, láttam, hogy egy keserű mosoly tűnik el az arcán. – És az… az a város pedig én vagyok. Mióta azt hiszik , hogy én alszom, nem tör belőlem fel már semmi. De tudom, hogy egyszer még kirobban belőlem minden, és ezt a várost itt beterítem forró magmával. Igazából eléggé félek is ettől . Amikor majd a bennem felgyűlt és szétolvadt láva mindent beterít. Végigfolyik az utcákon, belepi a hasított kövekkel borított utakat, bezúdul a cantinákba, és a söntés mögötti polcokon lévő mescalos üvegekre fröccsen. Azok meg szétrepednek, ettől pedig még jobban fellángol az egész. És aztán… aztán az egészből nem marad semmi, csak sötét, egy darabig még gőzölgő lávamező.

‒ Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz Geoff. – Egyáltalán nem lepődött meg a kijelentésemen. Amíg beszélt, végig a mellvédre támaszkodott, és a távolba húzódó vulkánra révedt. Most csak halkan felkuncogott. Majd megfordult, és próbálta elkapni a tekintetemet. Ez valami olyasmi kihívás lehetett, mint a céllövöldében eltalálni az ide-oda cikázó pléhkacsát. Lassan visszasétált az asztalhoz, és leült velem szemben, de arról, hogy a szemembe nézzen, inkább letett. Az utolsó üveg Mescalunk állt az asztalon, és az is üres volt már.

‒ Tudom, hogy nem érted miről beszélek. Sokáig nem fogják még érteni. Attól tartok, ez a zűrzavar elég sokáig eltart még, mire megértenek bármit is az emberek abból, amit valaha is tettem, vagy mondtam… na, de holnap vendég jön, le kéne dőlnöd. Tetszeni fog neked a pasas, majd meglátod.

A monológjának ennél a résznél feladhattam, mert az utolsó, amire emlékszem, hogy hátrabicsaklott a fejem, és a sötétedő, lila eget látom magam előtt. Tényleg fogalmam sem volt, mi a francról beszélhetett akkor. Ami engem illet, én inkább annak a hernyónak éreztem magam, ami döglötten terült el az üveg alján.