György Norbert: Irodalom és űr 1. / Kezdeti bizonytalanságok
Ugyan, ne higgyenek nekem, kérem szépen, semmit ne higgyenek el, már ez a cím sem igaz, például, hogy „irodalom”, meg „űr”, mert ez úgy baromság, ahogy van, de ha jobban belegondolok, s mért ne gondolhatnék bele jobban, az a rész, hogy űr, szóval a cím második fele, az nagyjából már rendben van, arról már vannak bizonyos elképzeléseink,
az űrről, még ha negatív értelemben is, de vannak, viszont az, hogy irodalom, hát, nem tudom, miféle irodalomról beszélhetünk itt, s egyáltalán, mi a szar az, hogy irodalom stb.
Nos, az van, hogy volt ez a felhívás, hogy lehet utazni, magyarán El Lehet Innen Menni (ELIM), sőt, ahogy kezdtem kicsit mélyebben olvasgatni a sorok között, hamar lejött, hogy utazni nem hogy lehet, de egyenesen kötelező, tehát El Kell Innen Menni (EKIM), mert rövidesen itt kő kövön nem marad, s nem csak azért, mert például „anyagi” értelemben már jó régen szét lett szopva minden, ami szétszopható, viszont, ami azt illeti, termonukleáris értelemben sem állunk valami jól, persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy néhány embernek sikerült már a Napból is kiszopni a hidrogént, bár ezt is mondhatnám, s akár még igaz is lehetne, de nem ez a lényeg, mert a lényeg, ha van egyáltalán lényeg, az az, hogy én, pontosabban: Én: végre, és bármi áron, de utazni akartam.
Több tízezer, sőt, százezer (tehát nagyon-nagyon sok) űrhajót lőttek ki a Föld különböző pontjáról, természetesen az amerikaiaknak és a kínaiaknak volt a legtöbb, de innen, a Felvidékről is indult néhány egység, külön-külön rakétát küldött pl. az Új Szó, a Csemadok, az Irodalmi Szemle, a Szmít stb., illetve néhány helyi önkormányzat, civilszervezet és polgári társulás is meghívást kapott, nagyon helyesen, engem, természetesen, nem az érdemeim miatt választottak ki, mert olyanok nekem nincsenek, és nem is a szorgalmam meg a lojalitásom miatt, mert nekem olyanok sincsenek, hanem csak úgy, kitöltöttem a kérdőívet, kitaláltam egy életrajzot stb., aztán egyszer csak csörgött a telefon, és szóltak, hogy mehetek.
Írogattam korábban ezt-azt, több-kevesebb sikerrel, voltak próbálkozásaim, de igazából a krónikus pénztelenség vitt rá, hogy bevállaljam ezt az űrtúrát, amitől nem is tudom, mit vártam, mert igazából semmit sem vártam, utazást vártam, várok elsősorban, és kalandot, igen, és hagyom magam meglepni, szóval mindenre nyitott vagyok, vagy majdnem mindenre, mert arra például nem bírtak rávenni, hogy egy Péter nevű író- de inkább tanárember legyen a kabintársam (hogy jól elboldogulnánk mi ketten, mondták, s erre mondtam én, hogy talán mégsem), no nem mintha bármi gondom lett volna vele, dehogy, csak voltam egyszer egy ilyen hétvégi író-olvasó szarságon, ha jól emlékszem, Párkányban, és ő volt a szobatársam, és rendben is lett volna minden, de ez a Péter két mondat között egyszer csak hanyatt vágta magát az ágyon, és horkolni kezdett, ami megint nem lett volna baj, mert én is elég fáradt és részeg voltam már, és hamar el is aludtam, viszont, és erre határozottam emlékszem, arra ébredtem, hogy a horkolás egyik pillanatról a másikra megszűnik, de semmilyen mozgást nem észleltem (azt hittem, meghalt), s mivel a falnak voltam fordulva, nem láthattam, mi történik mögöttem, csak elképzelni tudtam, hogy mindenféle átmenet nélkül, hirtelen már ott ül az ágyam szélén (aki látta a Kör című filmet, az tudja, miről beszélek), aztán a következő pillanatban már fölöttem áll és néz, sárgán világítanak a szemei, és valami olyasmit akar tőlem, amit én nem tudok megadni neki…
Summa summarum: sikerült kiharcolnom, hogy a kedvesemmel utazzam, és nem mással, tehát vele repülök és kész, megmondtam, nélküle sehová sem megyek, ha valahová megyek, akkor vele megyek, ha meg nem megyek, akkor vele nem megyek, azt hiszem, ez így elég egyértelmű, 18 négyzetméter lakótér, mondhatni, szoba-konyha, de úgy igazából ez sem igaz, mert ha jobban belegondolunk, hogy 18 négyzetméter, plusz még van egy kis realitásérzékünk, akkor rögtön kibújik a szög zsákból, hogy ez még szoba-konyhának sem elég, sőt, még garzonnak sem, de a másik oldalról nézve azért el kell ismerni, hogy az űrben ez bizony luxus, és nem is akármilyen, sokan cserélnének velünk, például, hogy mást ne mondjak, irigyeink vannak, és nemcsak irodalmi körökben, de az úgynevezett civil szférában is, s ezzel, hogy kiharcoltam a szoba-konyhát, mint űrkabint, mint űrlakóteret (és itt most a zuhanyzófülkéről és a WC-ről még nem is szóltam), ellenségeim száma egyre csak növekszik, de különösen nem érdekelnek, mert bár azonos röppályán vagyunk, útjaink aligha keresztezhetik egymást, mert abból ugye ütközés, az ütközésből pedig katasztrófa lenne.
Egyébként a Marsra röpülünk, ha ezt még nem mondtam volna, igen, ezt még valóban nem mondtam, de végül is mindegy, hogy mondtam-e, vagy sem, vagy hogy a Marsra röpülünk-e vagy sem (ELIM), nincs jelentősége, mert amúgy is csak amolyan kiküldött tudósítók leszünk, legalábbis ez a terv, de valójában kolonizálni megyünk, ezt mindenki tudja, de pszt, erről nem beszélhetünk, úgyhogy egyelőre meg kell elégedni annyival, hogy messze járunk már a Földtől, és boldogok vagyunk, most természetesen csak a magam és a kedvesem nevében beszélek, hogy mi boldogok vagyunk, mert a többiekkel nem igazán tartjuk a kapcsolatot, s ami azt illeti, különösebben nem is hiányoznak, se nekem, se a kedvesemnek, de mi egyelőre jól vagyunk (EKIM), és ez a lényeg.
Folyt. köv.