Szappanopera az Operában? Verdi Falstaffjának évadnyitó előadásáról (2013. szeptember 21.)

A Magyar Állami Operaház idei évadját egy Verdi-premierrel, a mester utolsó operájának, a Falstaffnak a színrevitelével nyitotta meg. Mivel a darab hosszú évek óta nem volt műsoron a Magyar Állami Operaházban, nagy várakozás előzte meg az új bemutatót.

Az előzetes híradások szerint a világ egyik legismertebb operarendezőjeként felkonferált Arnaud Bernard nem próbálkozott meg a mű mélyebb értelmezésével. Rendezése tulajdonképpen a hagyományos operarendezés eszközeivel él: nem értelmezi át a darabot, nem ad neki új kontextust, csak annyiban, hogy a történetet áthelyezi a huszadik század második felébe.

A történet színhelye egy retro szálloda, egy mosókonyha, valamint egy filmstúdióra emlékeztető raktárépület-szerűség. A díszletek a hatvanas évek szappanoperáinak világ idézték, és a rendező semmi mást nem tartott szem előtt, minthogy a szappanoperák stílusában szórakoztassa a közönséget. Valószínűleg úgy gondolta, ily módon lehet közelebb hozni Verdi művét a mai közönséghez, úgy, hogy közben senki se botránkozzon meg rajta. Rendezésében ennek megfelelően nincs semmi provokatív: a díszletek és a jelmezek nem szimbolizálnak semmit, nem utalnak semmire. A szereplők pedig folyamatosan jönnek-mennek, mozgásban vannak, de ők sem csinálnak semmi különöset. A túlburjánzó gesztikuláció, a sok ugrálás és szaladgálás, dobálózás és kergetőzés viszont gyengíti a produkciót, elnagyolja a szereplők jellemét, és hitelteleníti színészi játékukat, mert kiöl belőlük minden természetességet. A színpadon majdhogynem mindenki ugyanazt csinálja, ennek következtében pedig az egyes szereplők nem igazán különülnek el egymástól.

A rendező nem jelölte ki a színészek pontos helyét, nem mutatta meg funkciójukat a történetben, nem ábrázolta motivációjukat. Rendezése semmi mást nem tesz, minthogy egy szórakoztató show keretein belül elmeséli azt, hogy Windsor lakossága hogyan csúfolja meg a magáról túl sokat képzelő potrohos vénséget, ennek folytán pedig a mélyebb mondanivaló elsikkad. Nem tudunk meg semmit arról, hogy Falstaff egy letűnt világ egyik utolsó képviselője, egy kalandor, aki felett már eljárt az idő, és aki egyetlen kalandot se tud már nyélbe ütni, de folyton mesél egykori sikereiről és képes elhitetni velünk: bár csúffá tették, mégis csak az ő tüze éltet, csak az ő tüzétől pezsdülnek fel a fiatalok.

Halász Péter irányítása alatt a zenekar meglehetősen egysíkúan játszott, és nem mutatta meg Verdi zenéjének sokszínűségét. Merthogy a humoron és az irónián kívül a Falstaff zenéjében ott van a líraiság és a gyengédség is a fiatal szerelmesek jeleneteiben. Halász Péter azonban ebből semmit se volt képes megmutatni: tisztességesen, de jellegtelenül vezényelte a darabot, felszínes értelmezés adva így a műnek.

A címszerepet alakító Kiril Manolov meglehetősen egyoldalúnak ábrázolta Falstaff alakját. Semmit nem mutatott meg szerepe összetettségéből, alakításában Falstaff csupán egy bohókás, nagyra vágyó öregúr. Színtelen, szürke baritonja mintha végig egy hangerőben szólt volna, dinamikailag nem igazán árnyalta szólamát, énekléséből hiányzott a vígoperákhoz illő könnyedség és frissesség.

A másik vendég bariton, a Fordot alakító Alik Abdukayumov most talán kevésbé volt esetlen a színpadon, mint korábbi budapesti szereplései alkalmával, de a magasabb hangokkal ez esetben is több problémája volt, éneklése többször is erőltetettnek hatott. Sötétebb baritonja pedig nem volt képes megtalálni a szerephez illő könnyedebb és kevésbé súlyos hangszínt.

Balczó Péter Fenton szerepében szép és lírai alakítást nyújtott. Érzelemgazdag éneklése hús-vér embernek mutatta Fenton figuráját, elhitette velünk, hogy tényleg egy szerelmes és vágyakozó ifjú áll előttünk a színpadon. Szép pianókat énekelt, de nem mindig volt képes kellőképpen felerősíteni éneklését, így olykor erőtlennek hatott produkciója.

Az előadás másik tenorja a Bardolfo szerepét éneklő Horváth István volt, akinek hangja kissé megfáradtnak érződött. Ennek következtében nem mindig tudta megfelelő könnyedséggel énekelni szerepét, és hangja olykor nagyon erőtlen volt. De igyekezett kihozni minden tőle telhetőt szólamából, s az opera végére belerázódott szerepébe, és tisztességes, ha nem is kiemelkedő alakítást nyújtott.

Az est legjobb teljesítményét kétségtelenül Fodor Beatrix nyújtotta.  Nagyon jól állt neki Alice Ford szerepe: könnyed és hajlékony éneklése oldott színészi játékkal párosult. Kifogástalanul azonosult szerepével, nagyon jól komédiázott és mindeközben kifinomult érzékiséggel énekelt. Szemmel láthatólag jól érezte magát szerepében: hús-vér emberként járt-kelt a színpadon, természetes közvetlenséggel interpretálta szerepét.

A Mrs. Quiklyt alakító Budai Lívai hangja olykor kissé élesnek és elvékonyodónak érződött a magasabb regiszterekben ezért éneklése egyenetlenül hatott. Mindenesetre nagyon beleélte magát szerepébe, és képes volt hiteles színészi alakítást nyújtani.

Baráth Emőke hangja nem volt elég nagy volumenű Nanette szerepéhez, de szép, lírai, az apró lelki rezdülésekre is érzékeny szopránjával, kárpótolt hiányosságaiért. A színpadon Fodor Beatrix után ő mozgott a leginkább természetesen és életszerűen. Játékában nem volt semmi mesterkéltség, semmi eltúlzott gesztikuláció.

Gaál Erika Mrs. Meg Page szerepét tisztességesen, hanem is kiemelkedően énekelte el. A Cajus doktort megszemélyesítő Megyesi Zoltán élénk és eleven éneklése képes volt súlyt adni jelentéktelenebb szerepének is. A Pistolát megformáló Gábor Géza alakítása minden egyéni színt mellőzött. Az énekkar pedig hozta szokott formáját, és magas színvonalon adta elő a kórusrészeket.

Az évadnyitó Falstaff-premier tehát csak közepes előadás volt, de a közönség nagy része szemmel láthatólag jól szórakozott, a produkció vastapsot kapott, és bár az igazi katarzis elmaradt, az idei évadnyitó előadással egy régóta nem játszott Verdi-opera került vissza a Magyar Állami Operaház repertoárjába.

Péter Zoltán