Csanda Máté: Irodalom és nézés 2. / Amikor a vizuális típusból teoretik válik

Nincs mese, nincs megállás, iparkodni kell, sok a nézésmunka, sosem fogy el a látvány, amiben ráadásul én, köldöknéző típus, is alaposan benne vagyok, de rendben van ez, mert mindaddig okés a helyzet, míg nézni tudok, hiszen ha valamiben szinten tudom tartani magam, akkor az a nézés

, mint az a százszemű óriás, aki aztat az bosszúból állattá fazonírozott tehénnőt őrizte, mind a száz szemével – ez lehetett akkoriban a fullhádé –, vagyis csak kilencvenkilenccel, mert az egyik  mindig éppen alukált, de aztán jött az a szárnyaskalapú alak, a kereskedők és a tolvajok meg a  szóakrobaták istene, és akkor, semmiből semmi, zenélni kezdett neki, mire az óriás, aki addig árgus szemekkel bambult a rájabízott tehénre, szépen lassan, mind a száz szemével el is szunnyadt (bealudt, ahogy pesti barátaim mondanák), no és erre fel a trükkös isten nyisz-nyisz, levágta a fejét, majd elhúzott a tehénnel, de mindezt csak azért mondom, hogy nézés és éberség (nyitottság, elevenség) no meg a megmaradás (legalább mi, nézve nézők, maradjunk meg, fogjunk össze, ebben a büdös, rohanó megosztottságban), egyszóval hogy mindez mennyire nagyon összefügg.

Aztán valahol megjelent, hogy én teoretik vagyok, amit persze vállalok, jöttek is a reakciók, hogy ejnye, milyen magyartalan módon szlovákosulok el én is, no de félve jegyzem meg, ha szabad ezt így, hogy ez a státusz büszkeséggel tölt el, sőt, szerintem illik is rám, merthogy – kapaszkodjanak meg – a teória is a látással függ össze, naná, theorein annyit tesz, mint meglátni, vagyis rálátni, rátekinteni valamire, sőt van a theoria szónak egy másik jelentése is, bizony, a stadionok és sportjátékok nézőközönsége volt a teoria, vagyis több ezer, meztelen testet néző szempár, nos kérem szépen, itt kezdődik az elmélet, már ha ragaszkodunk a fogalmi fegyelemhez. Bár én az utóbbi időben úgy vagyok vele, megmondom őszintén, hogy nem szeretek szavakkal meg ilyen etimo-izékkel takaródzani, mert múltkor is, láttam az átévébe egy brüsszeli politikus nénit, akit arról faggattak, hogy ő miért olyan radikális, amire ő kapásból tolta, hogy a radix az gyökér, meg hogy vissza a mi gyökereinkhez, ami szép és jó, csakhogy ezzel a dolog el is lett intézve, és a népek még elhiszik, hogy ő milyen okos, pedig csak a JUDr. titulusa van meg neki.

Szóval szkeptikus vagyok a szavakkal szemben, úgyis mindegyik furt csak elkülönbözik, mintha homokot markolna az ember, így hát maradnak a látványok, a nézve gyönyörködés zsigeri bája, nézni meg a szépség, schauen und schön, sőt, jobbat mondok, schauen és Schein (!), és ez ugye milyen szép, mármint hogy a nyelv mi mindenre képes. De én a nyelvemet is a képekhez igazítom, mert képek kapcsán szeretek beszédhelyzetbe jönni, aztán már csak katatón kussolásban továbbnézni, bambulni, hunyorítva, meredve, pislogva, kancsalítva, nézni a teljes optikai kifulladásig, még a legnehezebb időkben is, ha Andorra az ellenfél, nézni mind a vérpadig.

Mint ahogy az a Descartes nevű francia írja, hogy gyerekkorában, hogy is mondjam, vonzódott egy enyhén kancsalító lánykához, és hogy aztán azután is, egészen öregkoráig, szimpatizált a bandzsa nőkkel, szóval hogy az emlékképek így beléje ivódtak és meghatározták őtet – ezt csak azért mondom, mert én hiszek neki, mivel nekem is volt egy időben egy ferde szemű szemesztrális szerelmem, sőt, bevallom, kiskoromban én magam is picit csálé voltam, ezért is voltam jó ideig szemüveges (ezt is csak a korrektség kedvéért jelzem, hogy hát tisztázzam magam, nem akarom takargatni az én múltamat, pont miközben a nézésről osztom az eszet).

Szóval hogy a nézés, ja igen, szavamat ne felejtsem, szoktam bizony nézni, ha már erről van szó, az utóbbi időben már-már mániákusan, főleg azt a kékmicsodájú szocijális szájtot, amelyre ma már kisebbségi berkekben (határon innen és túl) is hivatkozni szokás, persze mostanában is, mint mindig, a nézve nézés szemszögéből. Mert hát, mea culpa, nyakig elmerültem a Fészbúkban-való-Létben, sőt, bevallom, van úgy, hogy fél órákat töprengek, merre szórjam a lájkjaimat, mert ugye túl sokat nem illik aktívkodni, még a végén azt hiszik rólam, hogy nincsen nekem mit csinálnom, és amúgy is, olvasni tessék, történelmi regényeket, de minimum egyperces novellákat, igen ám, csakhogy a kíváncsiság előbb-utóbb mindig győz bennem, mert hát tetszik, hogy minden milyen válogatatlanul, masszaszerűen ömlik, sugárba dől, úgy is mondhatjuk, hogy sztrímeli magát ez a globális üresjárat, egyik poszt a másik után, látványok arzenálja (erről jut eszembe, holnapután Dortmund‒Arsenal, a Dortmundról meg millió más is, de ezt most hagyjuk), szóval minden egy látvány, minden egy termék, még akkor is ha nem vagyok netközelben. A fő, hogy minél több infót   csikarjanak ki belőlem, merthogy ismerem én ezeket, arra megy ki a játék, hogy minden od veci cuccot lájkoljak, pedig kezdetben még csak olyanokat lehetett bejelölni, hogy Italo Calvino, de most már egy látványpékséget is lájkolni illik, vagy azt, ha gazdaggyerek vagy és veszel valahol egy lazacos bagelt meg egy nagy ibrik haboskávét, és lefotózod, hogy mindenki lássa, bár nem itt van a baj, nem, inkább az a gáz, hogy én a kisujjamat nyújtom, erre nekik az egész mindenem kell, múltkor is, megadtam egy filmet, ami tetszett, erre kiugrott huszonszáz másik, hogy azokat meg nem-e szeretem-e, és ha már igen, csillagozzam meg őket, mennyire nagyon. Amire pipa vagyok, azok pont ezek a rendbe rakott, felcetlizett látszatmicsodák: csak úgy kuntyorognak egy-egy lájkért, miközben a lényeg, hogy bemérhető legyél, és minél több minden elérjen hozzád, sőt gyanítom, hogy eztet is most csak azért olvasod, mert Te is minimum ugyanúgy benne vagy az egészben, mint én. De mindezzel együtt is, oké, vállalom: ha valakinek kitalálták ezt a fészbúkot, hát akkor az én vagyok, hiszen csak úgy fürdőzöm a cirógató látványokban, bármikor nyitom ki, mindig akad valami fogjuk-rá-hogy-nézhető junk food. Egyébként pont ezen az oldalon láttam életem eddigi legmegdöbbentőbb reklámmicsodáját, aszongya, hogy onlinepredigt, klikkeltem is rögtön, nahát, ráncolom a homlokom, de most komolyan, hogy a kapitalizmus logikája már eztet is bedarálja, ezt az egyet, ami eddig szent volt, mert szent lehetett, hiszen csakis az itt-és-mostban, a szóbeli liturgiában, a phoné által létezett, no ne féljetek, most már online szövegek és meghallgatható anyagok lettek belőlük, vagyis csupa-csupa linkelhető-lájkolható kontent, és van, akinek mindez remek ötletnek tetszik, hiszen manapság minden vállalkozás remek ötletként indul, mint a Tescóban a gépesített elárusítók, no persze, éljen a verseny, vesszen a mutyi meg a tunelozás, hasznosuljon, ami hasznosulhat – oké, csak így aztán termékké válik az Ige is, az empéhármas prédikációk letölthető cuccokként versenyeznek – hogy aztán lehessen pontozni, rankingelni ezerrel, csak akkor ne csodálkozzunk, hogy eltűnik a szó, az ige, az egyszeri, a kimondott, a megismételhetetlen, a csak erre az alkalomra, a jobb agyféltekének szánt, a hívekhez intézett, a térben megképződő Szó. Erről jut eszembe jut, hogy már Platón is óva intette az embereket a rögzített szótól, hogy el fognak butulni, feledékenyek, hígagyúak és ostobák lesznek tőle, mint a tapló (na jó, talán nem így mondta), annyira, hogy a végén még rendszeres nemzeti együttműködésre sem lesznek képesek, pedig ő még csak a papirusztekercsek láttán hümögött, hát tényleg nem tudom, mit szólna most a szélessávú ájfonokhoz. Az biztos, hogy valami miatt a néznivaló képeket még jobban utálta, de ezt most hagyjuk is ennyiben, a végén még megvádolnak, hogy redundáns vagyok, és csak csépelem, ne adj isten, szaporítom itten a szót.