Élménytenger

Benedek Miklós első kötete nem véletlenül kapott kiemelt kritikai figyelmet az elmúlt időszakban. A kötet vizsgálatánál valóban sok kérdés felvetődik, mert viszonylag szerény terjedelme (alig több, mint 80 oldalas a könyv) és a hivalkodónak nem nevezhető borító ellenére Benedek Miklós válogatása a mottótól az utolsó vers utolsó soráig nagyszerű és egyedi olvasmányélményt nyújt.

A hajó motívuma a címben és a kötet jelmondata („Navigare necesse est, vivere non est necesse”, azaz hajózni muszáj, élni nem) fontos támpont, amely az elemzésben segítséget nyújthat, azonban nem lenne helyénvaló a kötet „mondanivalóját” erre a jelképre és tézisre szűkíteni. Benedek Miklós alkotásai változatosan szólaltatják meg a lírai ént négy ciklusban: nemcsak a komplex motívumrendszer és a tartalmi mélység miatt lett a kötet szerzője a Sinkó-díj jogos birtokosa, hanem a sokrétűség miatt is, amely az antik filozófiára és az ókori történelemre és kultúrára vonatkozó utalások révén, továbbá a keresztény szimbolika alkalmazásával megteremtődik: ezek a szövegek a kortárs magyar líra figyelemreméltó, emlékezetes darabjaiként tarthatóak számon.

A hajó és utazás motívuma megkerülhetetlen a versek elemzése során. Magától értetődően merül fel a „honnan hová” keret, de a valódi kérdés ezzel kapcsolatban csupán annyi, hogy a fiatal költő milyen tapasztalatból dolgozik, illetve, hogy merre tart az ilyen típusú versbeszéd. A kötet olvasása során valóban érződik a versek élménygazdasága, a különböző elődök és hagyományok hatása, de helytelen lenne azt állítani, hogy Benedek Miklós csak „hozott” anyagból dolgozik. A hajózás, az út, a végtelen mint téma, továbbá az antik kontextus természetesen kellőképpen megadja a verseskötet alaphangulatát, de a kötet erejét az egyes versek alapszituációja, annak felépítése határozza meg. Például az első, ciklusokon kívüli Toscana≠Toszkána című versben már a cím is beszédes, egyfajta egzotikumot kölcsönöz a szövegnek, de az egzotikum csak arra szolgál, hogy hangsúlyozza a megnevezések és tartalmak közti különbségeket: Benedek lírájában terek, hangulatok artikulálódnak. Szintén kiindulópontja lehet az alkotások vizsgálatának a „couleur locale”, hiszen meghatározóvá válik a szülőfalu, mint egy homályos emlék és mint kiindulópont, és a szerző többször utal a délvidéki környezetre: „pácseri éjszakák / időtől és békabrekegéstől / terhes szagát érzem / egy jelen idejű noviszádi tavaszban / míg a rádióból a Block Out hozza el / az alvó Belgrád fényeit” (Otthon, 9. o.), „Feketicsen most ősz van, / eső van és szél és sár és kabát” (Ősz a világ tetején), „Feketicsről nem indul hajó, / A hiábavaló várakozástól megszomjazva / sört veszünk a sarki üzletben” (Podolszki felkel és jár). Az utolsó idézet abból a versből származik, amelynek kezdő és záró sorának egy része a kötet címadója, illetve méltán nevezhető az egyik legérettebb és legkiforrottabb alkotásnak a válogatásban. Ebben a versben ötvöződik a kötet összes jellegzetessége. A cím egy vállalt elődre és hagyományra, a korán elhunyt vajdasági költőre, Podolszki Józsefre utal, aki itt a lírai én társává válik. A kezdő- és a zárósor – „Feketicsről nem indul hajó”, illetve „Feketicsről úgysem indul hajó” – keretet képezve ábrázolják a helyhez kötöttséget, amelyben hiábavaló minden elvágyódás, reménykedés: „Néha hajót építünk, / amit szétszedek, amikor elmegy / egy kis időre meghalni. Másnapra úgyis elfelejti, / mit csináltunk. / Így mindennap új élményt ad. / Feketicsről úgysem indul hajó.” A keresztény szimbolika a címben tükröződik, illetve a bibliai Lázár alakjának említése is jelentőséggel bír („Megkért, hogy ne hasonlítsam / Lázárhoz…”). A Fekete országban jártam én című versben Babits Fekete országa intertextualizálódik. A feketeség hangsúlyozása itt – „Olykor megállapítjuk, / hogy itt minden fekete / (Fekete országban jártam én). / Fekete egyház, meggy, kultúra, / fekete csernozjom és fekete nyak” –, valamint a szellemek járta kikötők, sírhalmokra épült iskolák, a kísértetjárás – „Feketicsről nem indul hajó. / A kikötőt szellemek dúlták fel. / Temetőre építettek iskolát, / éjszakánként ott kísértünk” –, illetve a halott Podolszki karakterének megidézése  – „Csak sört iszik, hisz belső szervek hiányában / már csak a szénsavas dolgok / vannak rá hatással. / Ritkán mászik ki a gödörből,/ és mindig hosszan meséli / a feltámadás aktusát / mint visszatérő élményt” – is túlvilági hangulatot kölcsönöz az egész alkotásnak.

A verseskötet keretét képző első és utolsó ciklusban meghatározó a múlt, a személyes tapasztalatok, élmények hatása. A második és legfőképpen a harmadik ciklus pedig magára a költészetre, annak értelmezésére, valamint a hagyományra helyezi a hangsúlyt: jól érzékelhetőek a különböző allúziók (Podolszki József, Radnóti Miklós, Csáth Géza, Aaron Blumm műveire). A versek olykor öniróniával reflektálnak a saját írói technikára, mint például Az én eposzom című: „Ráját is tennék az eposzba / mert nagyon szeretem, / de tengerek nélkül teljesen értelmetlen, / talán majd belecsempészem / egy homéroszi hasonlatba.” A posztmodern irodalom és kor tulajdonságait frappánsan, ironikusan bemutató Poszt című költemény jóval több, mint egy felsorolás, amelynek első olvasásra tűnhet: maga is egy töredékes, eklektikus, jellegzetesen posztmodern szöveg („felhasznált irodalom / virtuális biciklizések / irodalmi haláltáborok / kontextuális Golgoták / posztmortem erotika”). A negyedik ciklus némiképpen eltér a korábbiaktól. Ez a ciklus prózaversekből épül fel, a kilenc alkotás mindegyike azt a benyomást kelti, hogy a szerző saját családtörténeteit használja fel a szövegekben. Ezek az emlékfoszlányok viszont nem csupán visszaemlékezések, a versekbe történelmi traumákat épít be, és az eltelt évek tükrében interpretálja azokat, többek között A nagyszülők című versben: „És most újra találkoztam ezzel a mesével egy / gyűjteményes kötet lapjain. / Adatközlőként egy, azóta már halott / bácsfeketehegyi ember van feltüntetve. / A könyvet kilencvenkettőben adták ki Újvidéken. / A falon életre kelt egy giccses régi festmény.”

Kétségkívül figyelemre méltó első kötet Benedek Miklósé. Versei könnyen építenek ki kapcsolatot az olvasóval, mondhatni „olvastatják” magukat. A víz, a tenger, az utazás nemcsak természeti képként jelenik meg, hanem egy belső tenger körvonalazódik, és egy lelki utazás veszi kezdetét. Toll Eleonóra rendkívül megkapó akvarelljei pedig méltó társnak bizonyulnak ebben a spirituális olvasásélményben.

(Benedek Miklós: Nem indul hajó. Forum Könyvkiadó, 2012, 88 oldal, 2100 Ft)

Tóth Lilla