Az értelmetlen pusztítás ellen

Budapest, Művészetek Palotája, 2013. november 22.
A német bombázók Coventry elleni összehangolt támadását Göringék Holdfényszonáta hadműveletnek nevezték el. A támadást túlélt költőnő, Jackie Litherland szerint a németeket a bosszúvágy fűtötte, ugyanis a november 14-én, este kezdődött támadást nem sokkal megelőzően, november elején támadta meg a brit légierő, a RAF a nemzeti szocializmus szülővárosának tekintett Münchent, és a támadás hírére Hitler szinte tajtékzott a dühtől.

A város a brit ipar fellegvára volt, a varrógépek gyártásáról az autóiparra átálló gépsorok alkalmasak voltak arra, hogy a repülőgépgyártást is kiszolgálják. A BBC szerint éppen ezért korántsem csak német bosszúról volt szó. A Coventry elleni támadás már korábban is, a háború kezdetén, megfordult a németek fejében. Mindenesetre a pusztítás minden korábbi mértéket felülmúlt, a Luftwaffe Heinkel He-111-es bombázói, minekutána a brit légelhárítás nem volt képes megzavarni a németek éjjellátó készülékeit, mintegy tizenegy órán át tartó támadásban, leereszkedő, szárnyas aknákkal gyakorlatilag elpusztították a háromszázezres várost. Többek közt annak ékességét a XV. század elején épült Szent Mihály-katedrálist is. Nem véletlen tehát, hogy a második világháború után Coventry kezdeményezi a testvérvárosi mozgalmat, és hogy az első testvérvárosai Mannheim és Drezda.

A katedrálisnak csak egy oldalfala és egy tornya maradt meg, ezeket mementóul meghagyták, és új templomot emeltettek a helyiek, melynek hossztengelye a régi főhajójával derékszöget zár be. Az új katedrális terveire kiírt pályázatot Basil Spence skót építész nyerte el: az ő tervei alapján megépült új katedrális alapkövét 1956. március 23-án a mai napig a koronát viselő II. Erzsébet tette le, az avatásra és felszentelésre 1962. május 25-én került sor.

Az avatáson elhangzó zeneművet nem pályáztatták, annak megírásával a kor legnagyobb angol zeneszerzőjét, Benjamin Brittent – aki idén lenne száz esztendős – bízták meg.

Britten Háborús requiemje olyan mű, ami elevenné teszi a háború borzalmait, tulajdonképpen igen súlyos, egyes részleteiben elviselhetetlenül komor darab, ami, szemben más requiemekkel, nem nyújt vigasztalást. Nem emel fel, nem kecsegtet a túlvilági élet reményével, mint Mozarté, nem a mutatja meg a túlvilágra vezető út végén a fényt, mint mondjuk Richard Strauss C-moll-ban kezdődő és C-dúrba emelkedő műve, a Halál és megdicsőülés, nincs benne, nem lehet benne megdicsőülés, nincs benne pompa. Nem drámai mű, mint Verdié. Az az életben maradottaknak szól, de nem a vigasztalás a szándéka, hanem az emlékezet ébren tartása, és ily módon a figyelmeztetés.

Ezért is alkalmazza Britten azt a különös dramaturgiát, hogy a latin szövegbe angol nyelvű verseket illeszt. Ezek a versek, az első világháborúban elhunyt Wilfred Owennek a háború rettenetét megidéző költeményei, egytől egyig letaglózóan szomorúak.

A jelentős apparátust kívánó mű ideálisan egy templomban szólal meg. A fiúkórusnak a karzaton volt és lehetett helye, a kamarazenekar két oldalhajóba fészkelte be magát, a kórus és a nagyzenekar az oltár elé. Így egyes részletek különös intimitással, halkan szólalhattak meg, az eredeti, a coventryi székesegyházat avató előadásban.

Ezt a nagy apparátussal megszólaló, mégis csöndesen intim hangzatot igyekezett imitálni a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a csatlakozó előadók népes gárdája a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében is. Az orgonakarzaton, mint megannyi angyalka, fehér ruhában állt a gyerekek kara, balra fenn, a karzaton a szoprán énekesnő, Szabóki Tünde, mint egy kerub, lenn a pódiumon pedig a zenekar és az énekkar foglalt helyet. A mű szólistákra is épít: vonós, timpani-, réz és fafúvós szólói is mind kissé dermesztőek, fúj belőlük a rettenet szele.

Britten három, a háborúban jelentős részt vállalt nemzet énekeseit kérte fel a szólókra: a verseket a férfi páros, az angol Peter Pears és Dietrich Fischer-Dieskau énekelte. A női szólista Galina Visnyevszkaja lett volna, de őt nem engedték ki a bemutatóra, így az ír Heather Harper ugrott be.

Az énekelt versek előadásához ideális a dalkultúrában jártas előadót választani. Olyasvalakit, aki a szöveg tartalmát is közvetíteni tudja, vagyis nem az az elsődleges számára, hogy szépen énekeljen, hanem az, hogy tudatosítsa: mit énekel. A jelzett két énekes, hiszen mindketten jelentős dalspecialisták, a lehető legideálisabb választás volt.

E mostani, Britten emlékére adott esten két, inkább a barokkban, az oratórikus művekben, operákban gyakorlott énekes (Timothy Bentch, Stephan Loges) lépett színpadra, mégis elég alázattal, az egyes versek tagolására, a dikcióra különös figyelmet fordítva, tehát inkább előadóként, mint énekesként színre lépve, közvetítették Owen egyébként költeményeit.

Már az első tétel első verse, ami a Requiem aeternam dona eis felzúdulását, az erőteljes, szinte felháborodott zenekari nyüzsgést követi, a tenorhangon feltett kérdés – Miféle lélekharang jut azoknak, kik úgy hullnak el, mint a barmok? – megadta azt a mélyen melankolikus, tulajdonképpen a keserűségtől rekedt, mondhatni, a keserűségben megrekedt alaphangot, ami az előadás egészére jellemző volt. A karmester, Howard Williams legfőbb erényének, innen, az előadás után pár nappal tekintve erre a nagy műre, az tetszik, hogy mindvégig fenn tudta tartani ezt az egységes alaphangot, hogy volt a műnek alaptónusa, s nem esett szét részekre. Amiben benne van az is, hogy nem mindig kellőképpen izzott fel. A vihart megelőző „mély csönddel” nem maradt adós, ellenben adós maradt annak megjelenítésével, miként labdázik az égre emberfejekkel a kitörő vész.

Voltak pillanatok, amikor a rettenet, a háború förtelme is kellőképpen megjelent, ilyen volt a Dies irae fanfárokkal induló monumentuma; szaggatottsága nyugtalanságot sugallt, a rézfúvósok fenyegetően szólaltak meg; ilyenek voltak a Sanctus tétel brutálisnak tetsző trombitaszólama után a pergő dobok.

A zenekarból e fellépésen egyébként is az ütősök teljesítménye emelkedett ki: egyrészt éppen az ütős szólam a legszínesebb, ez az legerőteljesebb, másrészt éppen e szólamnak kell a legnagyobb önmérsékletet tanúsítania, hogy a túlzásokra lehetőséget adó szólamanyagot túlszínezve ne bontsák meg az előadás egységét. És ez bravúrosan sikerült.

A férfi szólisták közül Stephan Loges a szólam drámai töménységét is megmutatta, Timothy Bentch különösen a pianó részekben tudta érzékletesen megmutatni a darab spirituális mélységeit. Az előadás kulcsfigurájává váló énekes azonban a szoprán szólamot éneklő Szabóki Tünde volt, akinek nemcsak pianói szólaltak meg, gyengéden, meghatóan, hanem fortéi is, magabiztosan, minden erőlködés, különösebb, ártó vibrálás nélkül.

Kolozsi László

Benjamin Britten Háborús requiem Op.66.

ea.: Szabóki Tünde (szoprán),
Timothy Bentch (tenor),
Stephan Loges (bariton),
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás),
Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara
(karigazgató: Sapszon Ferenc),
vez.: Howard Williams