Hizsnyai András: A 22-es határátkelő – „…helyettem én” (próza)

(JOSEPH HELLER A 22-ES CSAPDÁJA CÍMŰ KÖNYVE STÍLUSÁBAN)
1. HAMISH
Yaszihin megette a papírt. Yaszihin nem azért ette meg a papírt, mert őrült volt, pedig az orvosok biztosak voltak benne, hogy őrült.

Yaszihin azért ette meg a papírt, mert elfogadta Hamish tanácsát. Hamishnek mindig jó tanácsai voltak, és Yaszihin ezt jól tudta, továbbá Hamish Yaszihin legjobb barátja volt, és nem hallott a fél fülére, amióta Buzz beköltözött hozzá a robbanás után. Buzz egy komplett idióta volt, akitől mindenki reszketett, mert ahol megjelent, ott minden róla szólt. Ahol Buzz megjelent, ott mindennek vége volt, amit az emberek csináltak, és minden elkezdődött, amit Buzz ordított. Egyedül a kémelhárító tisztek szerették Buzzt, mert nem kellett egyáltalán fülelniük, és nyugodtan hallgathattak információszerzés közben zenét, vagy szeretkezhettek a mellékhelységen a keleti menekültekkel. A keleti menekültekkel mindenki szeretett szeretkezni, mert a keleti menekültek akartak szeretkezni, ráadásul nem voltak olyan unottak, mint amilyenek az amerikai vagy akár a brit vagy francia külváros kurvái, akik úgy szeretkeztek, mint a gépek, és akiket csak a tábornokok szerettek, mert precízek voltak, mint az óramű, és mert a tábornokok nem jutottak hozzá a menekültekhez, akiknek mindig hiányzott valamelyik szükséges papírjuk, vagy mind, és akik sokkal szenvedélyesebbek voltak, mert izgultak, hogy beváltja-e vajon az ígéretét az adott tiszt, és tényleg átengedi-e őket a határon a családjukkal együtt. Valójában semmi izgulnivalójuk nem volt, mert a tiszteket, talán Irving őrmester kivételével, a legkevésbé sem érdekelte, hogy ki megy át, vagy ki marad, és hol. Viszont sokkal egy-szerűbb volt azt mondani, hogy „nem”, mint kimenni a külvárosba az unott óraművekhez pénzért ketyegni, főleg hogy néha még csak nemet sem kellett mondaniuk, mert az illető nő máris az „igennel” kezdte, meg sem mutatta a hiányzó papírjait. Voltak persze, akik akadékoskodtak, akik inkább voltak hajlandók végigjárni a hivatalokat és nagykövetségeket és rendőr-főkapitányságokat, és verni az asztalt, mint hogy egyszerűen lefeküdjenek Yaszihinnel, aki híres volt arról, hogy mindig ő fogja ki a becsületes fajtát, és aki emiatt már nagyon frusztrált volt, és folyton verekedéseket kezdeményezett, ahányszor bepiált a Vörös Egérúthoz címzett kocsmában, és Yaszihin mindennap bepiált, és mindennap a Vörös Egérútban, mert ott csapolták a város legjobb sörét, és mert ott lakott Vakond, akit Yaszihin nagyon tisztelt és irigyelt amiatt, hogy még életében sosem látott határátkelőt közelről, annak ellenére, hogy bejárta a fél világot. Mi-után a harmadik hónap folyamán mindenkit megvert, és az elsők meg a könnyebben sérültek még nem épültek fel, csak egy ember maradt még Yaszihinnel együtt lábon, és maradt annyira csökönyös, hogy mindennap visszamenjen újabb sörökért és pofonokért az Egérútba, és az Hamish volt, egy cardiffi kapitány a brit központból, akivel ezek után remekül kijöttek, és aki azt tanácsolta Yaszihinnek, hogy egye meg a becsületesek összes hülye, rendben lévő papírját, hogy elkeseredésükben lefeküdjenek vele.

– Yaszihin azért ette meg a papírt – válaszolta Stanley a lapáthomlokú főorvosnak –, mert őrült.

– Ezt eddig is tudtuk, Stanley, az isten szerelmére! Én azt kérdeztem, mi a maga diagnózisa!

– Igenis, főorvos úr! Jelentem, a diagnózisom delírium tremens.

– Nem azt kérdeztem, hogy mi a maga diagnózisa, maga kurvapecér, hanem, hogy mi a maga diagnózisa Yaszihint illetően!

– Jelentem, főorvos úr, nekem Yaszihint illetően delírium tremens a diagnózisom.

– Vagy úgy! Igaz ez, Yaszihin? Maga hallucinál?

– Nem, én papírt eszek. Stanley gyakornok hallucinál.

– Maga hallucinál, Stanley?

– Nem, főorvos úr, Yaszihin hallucinál, ezért eszik papírt.

– Miért kell hallucinálnia ahhoz, hogy papírt egyen? Nem lehet, hogy másért eszik papírt? Tudja, Stanley, az olyan kezdő pszichiátereknél, mint maga, nagyon gyakori, hogy elhamarkodják a diagnózist és mindent a hallucinációra fognak. Tudja, nem akarom, hogy maga is egy legyen azok közül az orvosok közül, akik elhamarkodják a diag-nózist, Stanley! Nekem ápolnom kell a reputációmat, Stanley, és nagyon rosszat tenne neki, ha kiderülne, hogy nálunk fűre-fára rámondják a gyakornokok, hogy hallucinál. Na, most mi lenne, ha megkérdezné Yaszihint, azért eszik-e papírt, mert hallucinál?!

– Igenis, főorvos úr. Yaszihin, azért eszik papírt, mert hallucinál?

– Nem, azért eszem papírt, mert maga hallucinál, gyakornok úr.

– Szóval maga mégiscsak hallucinál?

– Szó sincs róla! – rémült meg Stanley.

– De hiszen az előbb diagnosztizálta magát delírium tremensszel – vigyorgott Yaszihin.

A lapáthomlokú főorvos ettől teljesen összezavarodott, megtörölte gyöngyöző la-páthomlokát köpenyének ujjával, és gyanakvón jártatta a szemét Stanley és Yaszihin között.

– Most akkor melyikük hallucinál?

A lapáthomlokú főorvos mestere volt a szakmájának, és mint általában a mesterek, áldozata is. Nem értette, hogy került Berlinbe, és azt sem tudta, mi a dolga, de végül is ez nem okozott semmiféle fennakadást, ugyanis mindez nem is érdekelte. A lapát-homlokú főorvost mindössze az foglalkoztatta naphosszat, hogy diagnózist állítson fel magáról és titokban kigyógyítsa magát az őrületéből, bármi is legyen az pontosan, még mielőtt lelepleződik. Rendkívül nehéznek találta őrültsége leplezését, főleg úgy, hogy közben őrült volt. Értelemszerűen, az intézetben nem ápolhattak őrült orvosok, pont ellenkezőleg: az őrült orvosokat az épelméjű orvosok az őrült nem-orvosokkal együtt ápolták.

– Főorvos úr, jelentem, Yaszihin hallucinál.

– Főorvos úr, jelentem, Stanley nem kompetens azt megállapítani, hogy én hallucinálok-e, mert hallucinál. Hiszen ő maga mondta.

– Jó. Akkor Yaszihin, maga visszamegy a határra papírt enni, Stanley meg itt marad, és nyugodtan elhallucinálgathat a hevenyekkel a közösségi teremben. Nna…

Stanley arcából kiszökött a vér, és így majdnem úgy nézett ki, mintha ugyanabból a vászonból varrták volna, mint a köpenyét, és csupán a puszta gondolat, hogy azt a rengeteg komiszkodást az elektrosokkal meg a tablettákkal, amit ő hajt végre nap mint nap a betegeken, most rajta is végre fogja hajtani valaki, lehet, hogy pont az a kurvapecér Tonks, aki nem tudja, mi a különbség a Volt meg a Watt között, teljesen megfagyasztotta őt. Még épp idejében ocsúdott fel ahhoz, hogy az ajtó felé masírozó lapáthomlokú főorvost megállítsa.

– De főorvos úr!

– Mi van már megint, Stanley, maga azt hiszi, hogy nincs más dolgom, mint magát kényeztetni naphosszat, mi?

– De főorvos úr!

– Ne főorvosurazzon itt, maga idióta, hanem köpje ki, mit akar és húzzon vissza hallucinálni a közösségi terembe!

– Rendben, doktor úr!

– Ne is doktorurazzon, csak mondja már meg végre, mit akar!

– Én nem is hallucinálok!

– Micsoda?! Hogy nem hallucinál? Szóval maga azt akarja nekem bebeszélni, hogy maga, a gyakornok, jobban tudja a szakmát, mit én? Azt akarja maga bebeszélni nekem, hogy maga valami úttörő pszichiáter lángelme, aki majd forradalmasítja az orvoslást? És aztán már nem lesz szükség főorv… – A lapáthomlokú főorvos megmerevedett, egy darabig csak bámult maga elé üres tekintettel, majd megrázta a fejét, és folytatta. – Mit akar ezzel mondani, maga szerencsétlen kurvapecér?!

– Csak annyit, hogy nem hallucinálok!

– Ne hagyja magát becsapni, főorvos úr, Stanley gyakornok csak azt hallucinálja, hogy nem hallucinál.

– Yaszihin, maga egy kurvapecér, tudja ezt?! Köszönöm, de meg tudom magam is állapítani, hogy ki az őrült, nem kell nekem hozzá egy kurvapecér határőr! Lelépni!
Yaszihin dudorászva felöltötte egyenruháját, megigazította a nyakkendőjét a tükörben, és komótosan elindult verekedni egyet a Vörös Egérútba.

(Folytatjuk)