Bartók Imre: Irodalom és halál 2.

Björg, Gwen, Malcolm és Tilda feszengve ülnek az asztal körül. Be kellene mutatkozniuk, de minek – noha még sosem találkoztak, tudják egymás nevét.

– Mit hozhatok? – kérdezi a pincér. A fél szeme barna, a másik zöld.

– Cappuccinót kérek – felelik kórusban.

– Négy cappuccino, máris.

Némán ülnek. A csendet végül Tilda töri meg.

– Már halott vagyok. A húsom rothad. Minden reggel erre a szagra ébredek. A köldököm környéke annyira felpuhult, hogy be tudok nyúlni az ujjammal, és kitapogathatom a belső szerveimet.

– Cotard-szindróma – felelte Malcolm. – Csupán halottnak képzeled magad, kedves Tilda. De hiszen mi is itt vagyunk, látunk, beszélünk veled. Mindjárt kihozzák a kávét is.

– Lehet, hogy mind halottak vagyunk – feleli a nő. – Hogy is mondja a költő? „Hát minden-minden e világon / Álomba ködlő furcsa álom”?

A pincér az asztal mellé lebeg, mint egy légpárnás hajó. Az egyik szeme ezúttal kék, a másik sárga.

– Négy cappuccino! Egészségükre!

Szürcsölni kezdik a kávéjukat.

– Érzem, ahogy a folyadék végigégeti a rothadó nyelőcsövemet – mondja Tilda. – Ha félrenyelek, és egy-egy korty vészesen közel kerül a tüdőmhöz, hallom, ahogy a forróságtól szétpukkadnak az elhalt hólyagocskák.

– Mit tegyünk? – kérdezi Gwen.

– Felmehetnénk hozzám – mondja Malcolm. – Vannak kábítószereim és fegyvereim. Valahogy átvészeljük ezeket a nehéz napokat.

Björg felsóhajt.

– Nem gondoltatok arra, hogy ez az egész átverés?

A többiek hallgatnak.

– A pincér szeme nem véletlenül váltakozik. – A pult felé néz. A pincér mereven figyeli. Most mindkét szeme fekete. – Mindent megrendeztek.

Björg csettint egyet.

A kávézó vendégei eltűnnek. Csak négyen maradnak. Üres az utca is a széles ablaktáblákon túl, üres a szomszéd ház, és üres a metrólejárat előtti újságosstand.

Björg ismét csettint, és az emberek újra megjelennek. Beszélgetések foszlányai érnek el hozzájuk.

– Látjátok? Bizonyos részleteket illetően van hatalmunk. Másokban viszont nincsen.

– Ezért mondom, hogy menjünk fel hozzám – ismétli meg Malcolm. – Azok az új drogok mindannyiunkat helyre tudnak tenni.

Björg leinti.

– Nem, Malcolm. Megfontoltnak kell lennünk.

A pincér letesz eléjük egy csokoládétortát. A közepébe egyetlen gyertya van szúrva.

– Boldog születésnapot! – mondja, majd visszatér a pulthoz.

Tilda tétován szel magának a tortából.

– Nem akarom elképzelni, mi lesz ezzel a sok szénhidráttal az üszkösödő gyomromban.

– Egyszer a kezembe akadt egy rejtvényekkel teli filléres füzet – mondja Björg. – Az egyik fejezetben az ifjú nyomozók elé kerül egy végrendelet, amely azt taglalja, hogy egy könyvtár valamelyik polcán hever egy bizonyos könyv, és ennek a könyvnek a 167. és 168. oldala közé becsúsztatva egy felbecsülhetetlen értékű dokumentum található. Az egyik nyomozó felkiált: a levél hamisítvány!

– Honnan tudta, ha meg sem nézte a könyvet? – kérdezi Gwen.

– A megoldás egyszerű – feleli Björg. – A 167. és 168. oldal közé semmit sem lehet berakni, hiszen ezek az oldalak a könyv ugyanazon lapjára kerülnek, az egyik az egyik felére, a másik a másikra.

Malcolm felnevet.

– Mi vagyunk a 167. és a 168 oldal között!

– Mi vagyunk a hamisítvány – jegyzi meg Gwen.

– Az átkozott rész – mondja Malcolm.

– Nagyon fáj a gyomrom – teszi hozzá Tilda.

 

(Klinotaxis)

Egy szingularitás, amely gyűlöli az emberiséget: a maroknyi túlélőt organikus burokban tartja, kedvére módosítja testrészeiket, a csillagtalan égig tolja a fájdalomküszöbüket, és a legfontosabb, hogy életben tartja őket. Bármi is történik, nem hagyja, hogy véget érjenek. Az agy egyébként is halhatatlan, hát még ebben a virtuális plazmatóban. A lelkek hidrolízise akadálytalan, kínjaik elképzelhetetlenek. Ez a megvalósult a Pokol.

És mindezt miért? Mert a szingularitás (az Ember és a Gép gyermeke, mely többé nem ember és nem gép) még teremtőinél is jobban szenved. Gyűlölete határtalan.

Mit tegyenek a foglyok? Hogyan küzdjenek meg az idegen istennel? Hogyan írják ki magukat a történetből?