Juhász Tamás novellája

Liam Moody felvétele

 

 

Newton tévedett. A test mozdulatlan, pedig hat rá valami erő. Nem is kicsi. Legalább akkora, mint a gravitáció. Mégse működik az Equivalencia. A rohadt életbe! Bár gitár nélkül Ádám tehetetlen, testét hiába szippantaná be a jamsession. Mi az istenért nem hozott! Jó, amikor megbeszélték, hogy kijön Berlinbe Esztihez, fel se merült benne, hogy kéne. De ha fel is merül, egy jamsessionért akkor sem vesz külön repjegyet a gitárjának. Minden felmerülő tett a súlyából annyit veszt, mint amennyi az általa kiszorított pénz súlya.

Jó, egy Pat Metheny-vel közös jamsessionért vásárolt volna. Ő volt Ádám kedvenc jazzgitárosa. Nála nem a virgázás a fontos, hanem a dallam, az érzések. És a sound! Lágy, bugyborékoló. Mintha játékos delfinek között lebegne az ember. Mesélték, hogy néhány budapesti koncertje után a mester elment jazzklubbokba jammelni. De ki tudja, csinálja-e még. Amúgy sincs Berlinben. Legalábbis Ádám nem tudott róla.

Mindenesetre jó volt rágódni a saját hülyeségén. Egy kicsit elnyomta azt a zöldessárga ízt, amit a hangszerrel érkezők miatt érzett. Jobban belegondolva, Marianne-tól is elkérhette volna a gitárját.

Ő fogadta be Esztit, miután a lakótársa kidobta.

Épp Ádámmal skype-oltak, mikor Leila betört a szobába. Rángatni kezdte a fiókokat, feltépni a szekrényeket és kiszórni a könyveket, jegyzeteket, ruhákat. Közben német-angol-arab nyelven ordibált. Biztos Eszter volt. Ő lopta el. Vadiúj telefon volt. Ő tette. Minden magyar lop. Eszti meg zsidó. Azok is. Földet, telefont… Ilyesmit sikerült összelegóznia Ádámnak.

– Kicsit paranoiás… A drog miatt… Folyton illegál partikra jár… Valszeg ott lopták el… Nem lehetett nehéz… Beszívva… – mormolta szakadozva Eszti a mikrofonba, közben próbált angolul válaszolni a vádakra, meg leállítani Leilát. Egyiket sem sok sikerrel. Mikor az ékszerei következtek, inkább elköszönt.

Ádám csodálta Esztit. Nem csak gunyoros nyugalmát, hanem pergő angolságát, HÖK-ös munkáját, a diplomataambícióit. Ezért is maradtak barátságban, hiába ment szét Eszti és Joe olyan csúnyán. Szerencsére Joe se vette rosszul. Sőt, Ádámot kérdezgette Esztiről.

Bár a telefon valahogy meglett, Leila mégis kidobta Esztit, akinek még maradt két hónap az Erasmusból. Így került Marianne-hoz, aki azt is megengedte, hogy Ádám egy hétig náluk legyen. Ő amúgy is Brüsszelbe ment egy gazdasági konferenciára. Egyetlen feltétele, hogy ne menjenek a szobájába és ne nyúljanak a cuccaihoz. Bár ez Ádám szerint két feltétel, de mindegy. És az elektromosgitárra talán nem is vonatkozott. Földrajzi és tulajdonjogi értelemben igen, viszont látszott, hogy a hangszer csak támaszkodik egy gitárállványon. A test karcos volt és poros, a húrok smirglisek a rozsdától. Helyre lehetett volna pofozni. Mi az istenért nem kérdezte meg. Talán ha Eszti kéri … Egy kérdést megért volna. Miért nem jutott az eszébe! A zöldessárga íz csak nem akart múlni.

Jobb így. Be is éghetne a sok zenész előtt. Meg itt van Eszti és a barátai is. Amúgy is, a kedvcsináló zenekar két gitárosa nagyon jó. Nem kell kockáztatni.

Ezek a gondolatok végre túlharsogták a többit, így csak egész kicsi, szinte nem is érezhető keserűséggel hallgatta a blues és funky örökzöldeket.

Régen mennyire nem szerette ezeket! A blues sematikus zötykölődése, recsitáló éneke, a funky gyeplőt vesztett, vad vágtatása túl macsó volt neki. Jobban szerette az LGT sokszínűségét, a Pink Floyd szárnyalását, Zorán intellektusát, Taylor Swift romantikus naivitását.

„Ki az: nem ismeri Jimi Hendrixet, a Let Zeppelint, sem James Brownt, mégis zenésznek tartja magát? A DJ.” Ezt hajtogatták Ádám sulijában. Ugyan a poén annyira kiöregedett már, mint a rockerek a falunapokon, mégis mondogatták. Egyfajta jelmondattá vált. Hogy lehetne valaki zenész, ha még egy tisztességes szólót sem tud játszani? Mióta Ádám először hallotta a viccet, zihálva gondolt a DJ-bélyegre. Vakondszorgalommal ásta bele magát a hatvanas-hetvenes évek rocktörténetébe, és egyszer csak érteni, élvezni kezdte a szemtelenségüket, bátorságukat, a torzításon, fúvósszekción átgázoló szabadságéhségüket.

– Yeah – csettintett az iskolából eltanult jelzővel egy-egy izgalmasabb zenei fordulatnál, majd meghúzta a sörét. Élvezte, hogy a karamellásbarna ízzel együtt szétárad benne a zene.

A koncert végére a terem megtelt zenészekkel. Az elektromosgitárok cincogása, a csörgő dobverők egyszerre voltak dühítők és megnyugtatók. A konzit idézték. Ott mindig, mindenhol zene szólt. Még a büfében is. A zenészek, főleg a gitárosok nem bírják ki, hogy ne pöntyögjenek, ha ott van a hangszerük. Ő is ezt csinálná, ha Marianne-tól… Az istenit! Az ízzel sem foglalkozva, egy hajtásra lehúzta a maradékot, az asztalra csapta a korsót és a székét hátralökve kicsörtetett a pulthoz.

Eszti a pultnál beszélgetett a soknemzetiségű baráti körével. Ádám az angollal is úgy volt, mint a zenével: „tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” Elég egy félrefogott mondatszerkezet vagy egy hamis igeidő, máris leírtak. A nyálkás segítőkészség, a sajnálkozás meg pont olyan undorító, mint a kocsonya. Billegett a kör szélén, bólogatott, nevetett, ha a többiek is, elkomolyodott, ha ők is. Nem is akar beleszólni. Jó neki ez a megfigyelő pozíció. Látta, hogy ignorálja Eszti Anandot. Szegény iszonyúan próbálkozik. Nem is lenne rossz pasi, ha nem szipogna állandóan. Selena meg mindenki történetére, poénjára rálicitál. Oscar viszont jófej. Ádám nem mindent értett, de vicces, ahogy mély átéléssel gesztikulál.

Egy holland lány, Doreen kíváncsian felé fordult. Hogy tetszik Berlin? Ádámot úgy megzavarta a kocsmaszagon átütő zöldalmaillatú parfüm, a lány vállán átvetett, a formás mellre mutató fekete copf, hogy rögtön érezni kezdte nyakán a jólismert vörös bizsergést. Pedig abból mindig baj lett. Most is. Kénytelen volt visszakérdezni. Doreen megismételte a kérdést, Ádám pedig igyekezett a lány arcát nézni. Akkor meg a szeme zavarta meg. A válasz helyett Radics Béla Zöld csillagja állt össze a fejében: „Hatalmas zöld, és forró volt a tüze, az embereknek káprázott a szeme. Veled megyek, csillag leszek én is…” Nagy nehezen összekanalazta magát, és válasz előtt átvette, mit milyen igeidőben, segédigével kell mondani. Csakhogy a nyelvtanilag jólfésült mondatokból egy csapatnyi felravatalozott hulla lett. Kedvenc tanára, a jazztörténetet tanító Gábor azt mondta volna: hiányzott a feelin’.

Doreen udvarias mosolyától Ádám egyre kisebb lett. Kínlódott, a vörös bizsergés jobban és jobban fojtogatta. Azért próbálkozott. Sok szépet látott már. A holokauszt-emlékművet. Már az nem úgy szép… Hát persze hogy nem úgy… Az szomorú. Viszont a holland lányok is szépek. Bár csak Berlinben találkozott… És… és… Kész. Elakadt.

Doreen nevetett. Ettől végképp hét évesre zsugorodott. Akkor vallott szerelmet Flórának, és kérte, hogy járjanak. Doreen elfordult, hogy válaszoljon valamire, Ádám pedig görcsbeállt angolságán meg a lányon töprengve az asztalához kullogott.

A jamsession első csapata egész jó volt. Leszámítva a basszerost. A segítőkész zenésztársak le is butították a bonyolultnak indult akkordkört egy háromakkordos bluesra. Ádámnak ez iszonyú kínos lett volna. A basszerosnak nem. Egyszerű játékából őszinte öröm brummogott.

Ádámnak eszébe jutott első zeneiskolai fellépése, Attival. Nulla gitártudással, mutálástól csukladozó hangon, borzalmas tempótartással, de szemtelen nagyképűséggel, fittyet hányva mindenre. Olyan jól érezték magukat, hogy nem érdekelte őket, mások mennyire figyelnek. Semennyire. Videóról visszanézve meg is értették őket. De akkor olyan boldogok voltak! Közönség elé állhattak, rendes, nagy hangosítással. A sok gyakorlás, próba és főleg a konzi Ádám pontatlanságait helyre tette, a szemtelenséget, nagyképűséget, a fittyet hányást kiölte belőle.

Első zenekari óráján lelkesen csörömpölt új osztálytársaival, mert a zenekarvezető tanáruk késett. Ez gyakran megtörtént. Volt, hogy be se jött. Akkor viszont, az első órán, ahogy belépett, Ádámot rögtön fejbe verte egy vastag, göcsörtös bunkóval. Az improvizációt harmadikig felejtsék el! Annak szabályai vannak. Amiket nem ismernek. Ádámban még maradt a nagyképűségből, így dühítette a ledorongolás, de szénsavassá is vált a vére. Felnézett a nagynevű zenészre a hangszeres tudásáért, a dalokért és albumokért, amiket írt. Minden vegyi értékét odaadta volna, akár a leggyengébb molekuláris kötődésért a tanárral. Ehhez képest… Remekül bemutatkozott.

A tanár valószínűleg gyorsan elfelejtette az esetet, de Ádámban az ütés felhangosított egy gollamszerű hangot. Minden fellépésén, stúdiófelvételénél, vizsgáján ott gurgulázott benne.

– Nem tartozol közéjük. Nem uralod a hangszered. Kibeszélnek a hátad mögött. Lenéznek, és mosolyogva tanácsot adnak.

A hang elől Ádám a szorgalom és a tanulás falai közé bújt, hiába. A diákok, a tanárok kedvelték, mégis annyira a periférián volt, mint az általánosban vagy a gimiben. Talán mert nem bulizott annyit? Hazament készülni a másnapi óráira, és így kiesett a pixisből? Vagy bele se került?

Egy hónapja is. A Muzikumban lépett fel egy új zenekar. Csupa volt konzis. Tuti, ő az eszükbe se jutott, amikor összeálltak. Meg ott van Szonja, aki egy csomót lógott, át kellett rugdalni a szolfézsvizsgákon, mégis őt hívják a nagyöregek megerősítésére. Vagy Menyhért, aki sose gyakorolt, panaszkodott is miatta a gitártanár, a vizsgabizottság mégis mindig ódákat zengett róla. Jó. Végül is tehetségesek.

Hol rontotta el? Nem tud barátkozni? Vagy mások játsszák meg, hogy kedvelik? Vagy ennyire tehetségtelen? Fizikára kellett volna mennie, ahogy Márk tette. Szerette, érdekelte is, de a zene jobban. Hogy alkothat valami újat, ami addig nem létezett, fülbemászót, amit milliók dúdolnak, valamit, amitől megmozdul a kéz, a láb, a szív, az agy, a föld, az egész világ. Ehhez a fizikában Newtonnak, Einsteinnek kell születni. De talán a zenében is. És ő nem az. Ebben se.

Nem rég volt egy zenekari meghallgatáson. Gondosan felkészült minden dalból. Az egyiknél azt hitte, szinti szóló lesz. Az eredetiben az van. Mikor azt mondták, játsszon valamit, leblokkolt. A vörös bizsergés a nyakáról a gitárnyakra került. A hangok csörögtek, botladoztak. Bassza meg, ez nem olyan nehéz! Pentaton skála. Öt kurva hang, és kész. Mi az istenért nem megy?

Előtte egy rock and roll zenekar meghallgatásán volt. A csapat lelkesen játszott, nem is rosszul, csak ő nem. Hozta a figurákat, ahogy kell, de ennyi. Mint az Annie Hallban, mikor szex közben Diane Keaton kiszáll a testéből, és onnan nézelődik.

A konziban is mindig ez volt. De nem adta fel. Hitte, hogy ez az útja. Legalábbis akkor. Másfél éve fejezte be. Milyen biztos volt magában. Zenekarok, koncertek, stúdiófelvételek, esküvők, sessionmunkák, musicalek. Aztán semmi. Kudarcos meghallgatások vagy töketlen hobbizenekarok, a színdarab meg, amibe játszott, négy előadás után megbukott. A kurva anyjukat. Pedig baromi jó volt!

Egyszer, harmadikban, a zenekarvezető azt mondta: Ádámka, te vagy az évfolyam legrosszabb gitárosa. Nem azt mondom, hogy rossz vagy, hanem hogy a jók között mindig van egy leggyengébb. Ez már nem is dorong volt, egy egész felhőkarcoló szakadt a fejére. Napokig képtelen volt elővenni a hangszerét. Apjaként tekintett a tanárra. Olyan is volt. Az igazi is mindig ilyeneket mondott. És nem segített, hogy a tanár ezt motivációnak szánta. A suliban sokaknak ez volt a pedagógiája. Ha dicsértek, akkor is. Na látod, ez már úgy szól, mintha zenélnél… A végén muzsikus lesz belőled… Becsajoztál, Ádámka, hogy most ilyen jól játszottál?

A múltba görbülő téridőből Ádámot egy lendületes feldolgozás, a Beatles Come Together-je rántotta ki. A fejében annyira belassult az idő, hogy fel se tűnt, a színpadon lecserélődött a csapat. Többször is. A zenekar hatalmas elánnal játszott. A basszus kérlelhetetlenül búgta az alaptémát, a torzított gitárok masszív kőfalként tartották a magas, kiabáló éneket. A frontember olyan átéléssel nyomta a halandzsaszöveget, hogy a második versszaknál már tombolt a közönség. Még a bárpultnál lévők is bejöttek. Eszti és Doreen néhány lépésnyire Ádámtól üvöltötte: „Come together. Right now. Over me.”

A dal ismét megnövelte az irigység és a szereplésvágy szinuszos amplitúdóját. Eszti és Doreen megjelenése pedig további kiloherceket nyomott a latba.

Ádám előtt filmek peregtek: a színpadon áll, kezében egy kölcsön Ibanez jazzgitárral. Egy standardet játszik, a Mistyt vagy a Body and soult. Meleg, barna hangok ömlenek, puha szőnyegként terülnek szét a teremben. A közönség figyelmes csendjét csak az össze-összekoccanó poharak csengése töri meg. Kérdően oldalra néz. Az őt kísérő Pat Metheny mosolyogva rázza a fejét. Átengedi a következő kört is. Ádámban, mikor végül átadja a szólót, az ámult tapstól wienna lageres íz árad szét… Snitt.

Doreen az asztalához jön. Eszti mondta, hogy zenél. Nem akar jammelni? Ő szabadkozik, de Doreen lebeszélhetetlen. Márpedig ő szerez egy gitárt. Annyi van, kizárt, hogy egy ilyen gitárosnak nem adnak kölcsön. Lelkesedése Esztit is elragadja. Persze, senki sem tud ellenállni nekik. A végén hat gitár közül választhat. Egy sunset színű Fender Stratocastert vesz kézbe. Doreen büszke; ezt ő szerezte. Most James Brownt játszik: a Cold Sweat-et. A gitár éles hangja kattogva viszi a lüktetést, Ádám teste öntudatlanul követi a ritmust. A közönség is táncol. Doreen az első sorban. Copfja röpköd, arca kipirul. Ádám még a színpadon is érzi a zöldalmás parfümöt… Snitt.

Jimi Hendrix Hey Joe-ját játssza. A fekete Les Pault egy kátyús angolságú török fiútól kérte kölcsön. A gitár mély, szőrös hangja mintha Marci torkából üvöltene. Miért nem? Miért kell mindig utolsónak? A csend is zene. Mekkora zaj kell? Csak az kiabál, aki sikert akar. Basszátok meg! Halljátok már? Halljátok? Itt vagyok! Látjátok? Közétek tartozom. Közétek akarok. Nem vagyok elég? Nem vagyok olyan? Nem vagyok az? Nem, basszátok meg, nem. Én vagyok. Tessék. Szóljatok, köpjetek, rúgjatok! De ne nagyot, mert fáj! Ez fáj! Nem értitek? Emeljetek fel! Magasabbra, még magasabbra!

A terem végében feltűnik a zenekarvezető, a gitártanszak fejével és a jazztörténetet tanító Gáborral. Mosolyognak és büszkék. Ádámból bátran, hangtompítók nélkül szól a zene. Már nem szerep a gitározás. Ő a gitár. Vagy a gitár ő. Nem elemezget akkordokat, odavaló skálákat. A színpadon van, és szabad. Végre szabad.

Ádám keze nyirkos a saját és a söröskorsó hideg verejtékétől. Az utolsó kisfilmjében szereplő török fiú a Les Paullal csak pár méterre állt. Többször végigvette, mit kéne mondania. Pestről jöttem, és a repülőre nem vihettem fel a gitárt… Magyarázkodó. Figyelj, annyira szeretnék felmenni, nem adnád kölcsön… Könyörögni se fog. Nem kell bonyolítani. Csak egyszerűen: kölcsön kérhetném? Ígérem, vigyázok rá.

Gondosan elrendezte az angol szavakat, a megfelelő sorrendbe, igeidőben. Felállt, lépett egyet, megtorpant. Visszaült.
– Kibaszott gyáva! – vágott végig magán. A kezéből kirepül a korsó, csattan a falon, a sör és az üvegszilánkok szétspriccelnek. De nem teszi meg. Ehhez is gyáva.
Felállt, visszaült. Észrevették? Igen. Az a srác… Azért vigyorog.
– Gyere, megyünk. Szétreped a fejem – kiabálta a ricsajt túlharsogva Eszti.
Ádám bambán körbenézett. Mit mondott? Már nem is a Come Together-t játszó csapat van. Kik ezek? Úristen, mit művelnek? Valami egyakkordos kása… Mit is akart? Mit mondott Eszti?
– Mi… Ja… Jó… Csak még annyit… – felállt, a színpadra nézett, a török srácra, aztán felkapta a széktámláról a farmerdzsekit. – Persze. Ok. Menjünk.

A többiek a kocsma előtt dohányoztak. Doreen egy francia pasival beszélgetett, aki itt csapódott hozzájuk. A lány kedvesen Ádámra mosolygott, majd folytatta a flörtölést. Ádám mintha a korábbi harca visszhangját hallotta volna.

Esztiék elindultak. Doreen a kocsma előtt maradt a franciával. A pasi mondott valamit a lány zöld szeméről. Ő pirulva nevetett és a copfjával játszott. Ádám állt, hallgatta a visszhangot, a beszélgetést.
– Are you not coming with me? I am a littlebit slow, but i would like to know as wonderful girl as you.

A mondatok sörhabként bugyogtak ki belőle. Ezzel meg mit akart? A francia felvonta a szemöldökét, Doreen szemében viszont valami megvillant. Kedvesen azt mondta, őt érdekli a koncert, de biztos találkoznak még, és akkor bepótolják.

Ahogy Ádám távolodott, először Doreen jazzgitárhangú nevetése, majd a dob és a basszus dübörgése halkult el. Egy kiürült söröskorsó volt. Ami bármire képes. Még hordó is lehet belőle.

 

 

Juhász Tamás (1988)

Az ELTE-n tanult történelem és kommunikáció szakon, majd a Kőbányai Zenei Stúdióban gitár szakon. A Juhász Tomi – Vaklárma szólóprojekt dalszerzője. Írással 2018 óta foglalkozik. Publikált az Élet és Irodalom, az Irodalmi Jelen, a Helikon, a Látó, a Revizor Online-on, a viszont.hu-n és a Jelen Hetilapban is. A ferencvárosi 9 Magazin állandó cikkírója. Novelláit többször beválogatták a Magvető Kiadó Körkép című antológiájába. Portréját Juhász-Nyikos Kitti készítette.