Slavka Liptáková prózája Vályi Horváth Erika fordításában

Marko Slavkovic felvétele

ÚJ OKTÁV

 

Aznap délelőtt minden valahogy csendesebb és visszafogottabb volt. Moma a zongora mellett ült és a 8. c-moll szonátát gyakorolta, amely a megtanult fekete-fehér koreográfiában könnyedén siklott a keze alatt. Már nem hibázott. Ujjai automatikus magabiztossággal érintették a billentyűket. Igazából mintha kissé lemaradt volna mögöttük. Mielőtt még rájött volna, melyik hang követ kezik, ujjai már a helyükön voltak, készen arra, hogy pontosan kimért erővel lecsapjanak. Most azonban vissza kellett fogni őket. Nem akarta megzavarni anyja hangjának monoton dallamát, amely a konyhából hallatszott át hozzá.

Épp telefonált, és aprólékosan átbeszélte a részleteket. Moma arra tippelt, hogy Klára anyjával beszélget, hogy együtt véglegesítsék az indulás előkészületeit. Két nap múlva Klára anyjának autójában ül majd, aki Klárát és őt elviszi egy zenei tehetségeknek szóló nyári táborba, valahova a morva–szlovák határvidékre. Már holnap indulniuk kellett volna, de Klárának letört az egyik foga, ezért még egy nappal elhalasztották az utazást. Kis késéssel csatlakoznak a tehetséges zongoristákból álló kis csoporthoz.

Moma egyáltalán nem bánta a halasztást. Nem várta a táborozást. Sőt, egy kicsit félt is tőle. Biztos volt Beethoven szonátájában, amelyet időközben már a sajátjának tekintett, de egy új kotta gondolata enyhe szédülést váltott ki belőle, mintha az ember egyszeriben csak egy olyan csónakban találná magát, amely túl keskeny ahhoz, hogy stabilitást nyújtson, és egy új, természetellenes helyzetben kell megkeresnie az egyensúlyt.

Moma szerette Klárát, tökéletesen ismerték egymást, úgy, ahogyan a barátságukat is. Ugyanúgy, ahogyan anyáik is ismerték egymást, az ő barátságukat, amely még diákkorukban született, még olyan események sem tudták megzavarni, mint például az, hogy a város másik végébe költöztek, vagy a különböző megszakítások, amelyek többnyire szerelmi vagy munkahelyi ügyekkel voltak kapcsolatosak. Együtt nőttek fel. Eleinte intenzíven, később alkalmanként, de így is elég időt töltöttek együtt ahhoz, hogy a szívükbe zárják egymást. Hogy ki volt a jobbik, abban sem Moma, sem Klára nem volt teljesen biztos. Noha testvéreknek tekintették egymást, ősidők óta szövetségük mellett egyfajta izgalmas rivalizálás is uralkodott közöttük. Amikor Moma anyja Budapestről üvegampullában cukorkát hozott, Klára is mindenképpen szeretett volna ilyet. És amikor Klára elkezdett bikinit viselni, Moma nem volt hajlandó fürödni, amíg az anyja nem szerezte be neki is a háromszög alakú, pántos melltartót, amely hol az egyik, hol a másik oldalra csúszott. Zongorázni is szinte egyszerre kezdtek. Először Klára, pár héttel később pedig Moma. Ez praktikus megoldásnak tűnt. Mindig az egyikük anyja vitte őket felváltva a zeneiskolába, ugyanahhoz a tanárhoz.

A két lánynak egymás után volt órája, így egymásnak voltak a szerény, udvariasan kritikus közönsége, hogy aztán újra együtt távozhassanak. Ez így működött mindaddig, amíg a zongoratanár fel nem hívta Moma édesanyját, és nem javasolta neki, hogy keressen a lányának nála jobb tanárt.

Az anyja eleinte nem értette, mire céloz, de végül a tanár befejezetlen mondataiból, a szüne tekből és a mormogásból megértette, hogy Moma tehetséges, és jó lenne, ha valaki külön foglalkozna vele. A tanár még egy cetlit is átadott neki, rajta egykori tanárnője nevével és telefonszámával, akit körülvett a legendás, szinte emberfeletti tehetség aurája.

– Ne tévessze meg a kora – figyelmeztette a tanár, és közben a homlokát dörzsölte, mintha annak a nőnek az emléke valami igazán megmagyarázhatatlan dologhoz kapcsolódna. Azóta Moma magán-zongoraórákra járt, Klára anyja pedig egy időre elhallgatott a munkájával kapcsolatos teendők miatt. Klára nem tudta elviselni ezt a vereséget. Fél évvel idősebb volt Mománál, ezért természetesnek tartotta, hogy mindenben legalább egy kis előnye legyen. Úgy döntött, hogy nem marad le Momától. Kétszer annyit gyakorolt, mint korábban, és mindenki meglepetésére a várt eredmények nem késlekedtek.

A tanár ugyan nem küldte Klárát a legendás tanárnőjéhez, de mindenféle versenyre járatta, ahonnan először a részvételért járó okleveleket, majd idővel valódi díjakat is hozott. A lányoknak volt egy másik közös témájuk is. Órákig elemezték a régi mesterek műveit, a versenyek ostoba szabályairól és a zsűri által elkövetett, égbe szökő igazságtalanságokról beszélgettek. Klára ismét valamivel jobb lett, és barátságuk Momával a megszokott rendben folytatódhatott, amely biztonságot és állandóságot jelentett számukra. Klára édesanyjának is hirtelen kevesebb munkája lett. A családok újra látogatták egymást, és Moma és Klára továbbra is egymás mellett cseperedtek, mint korábban mindig.

Moma csak később vette észre, hogy már egy ideje nem hallja az anyja hangját. Nyilvánvalóan minden részletet megbeszéltek, és nem volt több kérdés. Holnap reggel beülnek a kocsiba, és Klára elviszi őket egy helyre, amelyről Momának eddig csak homályos elképzelése volt. Csak azt tudta, amit az anyja mondott neki. Két óra zongora délelőtt, három óra délután egy bécsi kamarazenekar vezetésével. Minden más ugyanaz lesz, mint más gyermektáborokban.

De azelőtt Momát még várta a zárókoncert a Prímási Palotában. Inkább egyfajta nyilvános előadás volt, amelyre a rokonokat is meghívták, de valójában ez egy tehetségkutató verseny a konzervatóriumok és egyetemek tanárai számára, akik itt válogatták ki a jövőbeli hallgatókat. Moma először vett részt ilyen eseményen. Még messze volt a középiskola, éppen a második zongoraciklusa közepén járt, de valahogy automatikusan feltételezték, hogy egy napon zenét fog tanulni, és hivatásos zongorista válik belőle.

Mindenki annyira természetesnek tartotta ezt, hogy ő is hozzászokott a gondolatához. Anynyira, hogy idővel már nem volt egyértelmű, kinek a fejében született meg az ötlet, ezért szívesen magáévá tette.

Anyja szabadságot vett ki a mai fellépése miatt. Reggel óta kedvesen társaságot nyújthatott Momának, és csak néha zavarta meg, hogy megkérdezze, nincs-e szüksége valamire, vagy hogy bejelentse, az étel az asztalon várja. Közben elintézte a munkahelyi ügyeit. Pszichológusként dolgozott egy menekülteket segítő nonprofit szervezetnél. De soha nem nevezte az odaérkezőket menekülteknek.

Csak migránsoknak nevezte őket, amíg Moma el nem hitte, hogy a menekült szóban van valami szégyenletes, és tudat alatt elkezdte ő is kerülni. Ma éppen valamilyen képzés volt a munkahelyén,  ezért anya a telefonnal a fülén járkált a lakásban, és amint befejezte az egyik hívást, rögtön elkezdte a következőt. Végül megállt az ajtóban, és tehetetlenül, mintha felsőbb hatalmaktól tartana, közölte Momával, hogy mégis be kell ugrania az irodába. Moma megkönnyebbült. Az anyja állandó rohangálása, amit ráadásul még diszkréten is próbált végezni, úgy bosszantotta, mint valami pattanás. Már rég nem ült volna a zongoránál, és nem játszotta volna azt a végtelenül hosszú szonátát, ha a gyermeki szeretete miatt nem gondolta volna, hogy édesanyja pontosan ezt várja el tőle.

– Nem baj. Találkozunk a koncerten – mondta szándékosan felnőttesen.

– Ötkor. Biztonság kedvéért állítsd be a mobilodat! – emlékeztette a gyakorlatias anya, és gondolatai már egészen máshol jártak, amikor átadta neki a telefont. – Negyedre elég lesz. A ruhádat az ágyra készítettem, még a kottás táskádat is odaadom, és kész. – Elrohant a gyerekszobába, majd csókot nyomott Moma homlokára, és keresztbe tette az ujjait, ahogy mindig szokta, amikor szerinte valami fontos dologról volt szó.

– Sok sikert, drágám!

Moma már alig várta, hogy elmenjen. Az anyja távozása azt jelentette, megszabadulhatott végre a fárasztó színjátéktól, hogy még mindig gyakorol. Nem mintha nem sze rette volna, éppen ellenkezőleg, imádta. Annyira imádta, hogy nem kockáztathatta meg az anyja haragját, ami egyfajta fogságba ejtette. De Moma nem panaszkodott. Örömmel viselte a rabságát, mert minden jól sikerült darab után megkapta az anyja figyelmét. Ugyanolyan szüksége volt erre, mint a levegőre vagy az ételre, amelynek folytonos ellátása nem szakadhat meg. Egyfajta láthatatlan köldökzsinór, amely néha laza, néha rövid volt, irányította az életét, és hol nagyszerűvé, hol pedig kétségbeejtővé tette azt.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2026/3-as lapszámában

 

Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható az egyes lapszámok nyomtatott és pdf-változata is.

 

A szerzőnő nagyregénye, az Anyák földje az Abacus+ kiadónál jelent meg magyarul Vályi Horváth Erika fordításában, az Új oktáv (Nová oktáva) kamaszregény pedig az Abacus+ Vibe-sorozatában őszre várható.

 

Slavka Liptáková (1977, Pozsony)

Író, forgatókönyvíró, dramaturg.

 

 

 

 

 

 

 

 

Vályi Horváth Erika (1978, Pozsony)

Műfordító, újságíró.