Grendel Lajos Néhány gondolat… / Száz Pál Halott föld, halott lányok című kötetéről

Bizonyos szempontból rendhagyó novelláskönyv Száz Pál új kötete, ugyanis a gondolkodó ember  áll  a  középpontjában, igen csalafinta módon. Szó sincs esszénovellákról, sokkal inkább rejtett üzenetekről, egy-egy utalásról, egy-egy jelentéktelennek tűnő mondatról, amelyre ha nem figyel oda az ember, máris elsikkadt az írás lényege. Például: „Tulajdonképpen semminek nincs értelme. Örök vakságra vagyunk kárhoztatva” (75., Triptichon).

Vagy egy másik: „Mindig jönnek, és én mindig megyek. […] Különben is, mit számít az idő – a tény maga, annak ismétlődése” (99., Fény). A nouveau romannal kacérkodó szerző alaposan rácáfol a nouveau romanra. A szinte mértani pontossággal leírt tárgyi világba egyszer csak betolakodik egy esszébe illő mondat, és ezzel más irányba tereli az olvasót. Az író vezeti az olvasót, mondhatni, az olvasó rábízza magát az íróra. Aztán már nem vezeti. Az utolsó pillanatig az olvasó szeme be van födve. A létezés kérdése előbbre való a tárgyi leírásnál, s az esztétikum – ez az író bravúrja – a legtöbb esetben nem szenved csorbát. Az esztétikum és a létezés kérdésének összhangja teremti meg azt a kapcsolatot, amivel a novellák élni kezdenek, s így nem maradnak halva született csecsemők. A nouveau roman így alakul át tiszta geometriából élővé.

Az Arcadia volt a szerző első kötete – fölfigyeltek rá többen is, és csupa jó kritikát kapott. Na – Magyarországon. Itt, Szlovákiában, csönd vette körül. Szóval az Arcadia a szerző első kisregénye. A Daphnis búsongása, avagy a setét Arcadia olyan esztétikailag figyelemre méltó mű, amelyet nálunk tíz évenként egyszer, ha írnak. A most megjelent második kötet egyik fő kérdése, hogy megerősíti-e az Arcadia kapcsán mondottakat, vagy éppen ellenkezőleg, csalódást okoz? Nos, a Halott föld, halott lányok bizonyítja, hogy Száz Pál minden írására oda kell figyelni, mindenekelőtt a gondolatiságára, mert az erősen elüt a pályakezdők sablonjaitól. A kötet első három szövege novella, hogy így mondjam. A másik három szöveg viszont teljesen újszerű. Lehet, hogy az öndefinícióra tett kísérlet tétova irodalma? Mit kezdhetek a novellával, vagyis mi az, amivel kezdhetek valamit, mégha ez nem is lesz teljes értékű novellává átformálva. Mert, bármilyen különös, a regényhez képest a novella is „fejlődő” műfaj, csak a regényhez képest lassabban fejlődik. A regény szertelenségeihez képest a novella óvatosabban halad. Nos, biztos, ami biztos: a novellán nagyon el lehet csúszni.

Könnyen észrevehető, hogy Száz Pál novelláskötete két részből áll, noha cikluscímek nem választják el a két részt. Az első rész a bejárt ösvény, még ha nem is nagyon tülekedtek rajta. Borges, Cortázar, Virginia Woolf… Szóval itt-ott ismerős, az olvasónak, ha tényleg olvas, jóval több a kapaszkodása.

Az író ír, az olvasó olvas. Az olvasó olvassa azt, amit az író ír, kronologikusan, egyik mondatot a másikba fűzve. Úgy, ahogy az a novella meg van írva, vagyis XX. századian. De mondhatnám úgy is, hogy a könnyebb felől a nehezebb felé halad, a Minotaurus, tehát az áttekinhetőbb, esztétikailag rendezettebb, az olvasónak viszonylag könnyedebb, követhetőbb felől a kötetet záró Zajig, ami nemcsak az olvasót teszi próbára, hanem a kritikusban is bizonytalanságot kelt. De erről majd később. A Minotaurus, a Foltok a falon vagy Az idegen jól illeszkedik bele abba az irodalmi hagyományba, amelyet tehát XX. századinak nevezhetnénk, melyben egyrészt Hemingway, másrészt Borges állnak őrt, mint a lángoló kardú kerubok. Nagyon jól megírt szövegek ezek, és a humor hiánya sem fekszi meg az olvasó gyomrát, mert, hála Istennek, elkerüli a szerzőt a patetikus modor (ami persze nem minden esetben jó). De a komolyság itt nem komorság. A melodráma távol áll a szerzőtől, ugyanakkor sosem csúszik át lezserbe vagy cinikusba, ez a másik előnye. A komolyságot nem melodramatikusan szenvedi át, úgy komoly, hogy mégis hiteles marad. Még a legjátékosabb szövegre, Az idegenre is jellemző marad egyfajta komolyság. A játékba nem avatkozik be, engedi kifutni, hogy a végén megállapítsa: „De felettem a csillagos ég, és úgy érzem, mindennek helye és rendeltetése van a világban” (58.). Ámen – mondhatnánk némi cinizmussal, de ez csak az öreg író cinizmusa. Mondhatni amúgy is: a newtoni fizika alapszabályai szerint.

Nos, a  novelláskötet második részének három novellája ellentmond Az  idegenben megfogalmazott törvénynek –  legalábbis látszatra. Vagy mégsem, csupán továbbgondolja, némileg leegyszerűsítve, a XX. század megannyi kliséit? A Triptichonban, az Isten nem kíváncsi rádban és a Fényben előlép az eddig háttérben maradt író, sőt, meghatározó lesz a szerepe. Az írás a megírás módjával foglalkozik. Ez az ontológiai fordulat első ránézésre Mészöly Miklós Nyomozás című novellaciklusát juttatja eszünkbe. Legalábbis az író tárgyiasító, a novelláknak minden szempontból a külső látványt felidéző hangulata tekintetében. Ám hamarosan az író szerepet vált, és épp az ellenkezője történik annak, mint Mészöly novellaciklusaiban. Nem a novella végletes elszemélytelenítésének leszünk a tanúi, hanem a Mészöly-novellákban alkalmazottak fordítottjának. Az intenzív személyességnek, ahogy töpreng az író, hogy melyik a releváns megközelítési mód. – A bizonytalanság útja a biztos mód? Mert mi történik, ha szabadjára engedjük a fantáziánkat anélkül, hogy persze beavatkoznánk az eseményekbe?

„És akkor jót teszek a néninek, aki másfél év múlva nem fog megbotlani. De mi van akkor, ha a kőnek azért kellett ott lennie, mert a néninek meg kellett botlania?” (65., Triptichon) No igen, játék az ilyesmi, ráadásul múlt és jövő egybeolvad, mint az igazi játékoknál általában. A játék és a nem játék között csak hajszálnyi rés van, a játék komolyra fordulhat, a fantázia valósággá válhat. Ez bizony nem a Minotaurus Száz Pálja. Nem tudhatjuk, mikor fordul komolyra a dolog. A múltnak csak a jövő ad perspektívát, bármilyen nyakatekert is ez? Egy példa: „Szegény soha nem érte el a hostelt, egy óra múlva combnyaktöréssel ül a Mexikói úti kórház traumatológiáján, egy hét múlva pedig már mindennél jobban gyűlöli a magyar egészségügyi ellátást és adminisztrációt, aztán hazarepül Dél-Kóreába, ahol megpróbáltatásainak  részletekbe menő elősorjázása után a nagypapi azt tanácsolja, soha többé ne menjen Magyarországra, vagy úgy általában Kelet-Európába” (77., Isten nem kíváncsi rád).

Az Isten nem kíváncsi rád valóban kiemelkedő novellája a kötetnek. Az Isten nem kíváncsi rád, de nagyvonalú volt, megáldott egy remekművel… Hát, az is valami. Ez a szöveg több szempontból is sikeresen meghaladja a magyar novellisztika konvencióit. A kulcsmondat a végén hangzik el. Mi lenne, „ha ott akkor azt a körtét nem ejti el Juci néni” (89.). Egészen másképpen íródna meg ez a novella. Karol, Agata, Lórántka, Péter és a többiek más felállásban szerepelnének, de lényegében hasonló szerepet játszanának el. Másképpen, de hasonlót. A predesztináció és a szabad akarat feszül egymásnak, de egyik fél sem győz, mert az egész csak játék – jót nevetünk a végén, de ugyanakkor nem csak játék – egy kicsit keserű a nevetés. Körbejárjuk, siránkozunk és ujjongunk, pedig nem mozdulunk el a helyünkről. A játék visszatér a valóságba, és a valóság olykor kiábrándító. A newtoni fizika helyett bekebelezi az einsteini.

Nos, mindez egyetlen novellában összefoglalva. Azt is mondanám: nincs fölösleges sora. Ez az előnye a Fényhez és a Triptichonhoz képest. Ezért előzi meg – kissé patetikusan szólva – mellhosszal ez utóbbiakat. Bár azért a Fény és a Triptichon is a kiemelkedő írások közé tartoznak, új irányt adnak a rövidprózának. A Triptichon variáció a rövidpróza megírására, egyfajta próza előtti (vagy utáni, a fene tudja) próza. Ebben az egy vonatkozásban a Nyomozás-beli Mészöly rokona. (Viszont csak ebben az egyben.) Hogyan írjunk rövidprózát másképpen? Az egyik kulcsmondata a novellának a következő: „A mozgással, a haladással változik a mögöttes tér mezeje … A szemlélő tehát része lesz a szemléltnek” (61.). De ha így van (és meggyőződésem, hogy egyáltalán nem téved a szerző), lehet-e rövid(vagy akármilyen) prózát írni, hogy ne lehessen viszonylagosnak fölfogni akármilyen írást. Tipikus posztmodern helyzet? Száz Pál végigjár egy-két példaértékű helyzetet, és ilyen borongósan végzi az eszmefuttatást: „Tulajdonképpen semminek nincs értelme. Örök vakságra vagyunk kárhoztatva” (75.). Ma már itt kezdődik a való-

di irodalom? Nyitva hagyom a kérdést, mert akár nemmel, akár igennel válaszolok, a kérdés nyugtalanítóan fennmarad.
A Fény ugyancsak próbára teszi az olvasót, holott elég hasonló a kulcsmondata az előző novellához. „A mozgás nemcsak a térben levő helyzetünk megváltoztatása. Az időben változtatott helyünk is mozgás, az, amit csak változásnak nevezünk” (102.). A láttató-tárgyias leírás fokozatosan esszészerű prózába megy át. A II. rész viszont már elég problematikus. Elbizonytalanodik a szerző? Megkísérli az öndefiníciót? Vajon az esztétikum és az öndefiníció egymást kizáró fogalom-e? Nem feltétlenül. Az összhangot kell megteremteni. A Fény II. része ráadás, nyomatékosítja azt, ami már egyszer ki lett mondva. Tehát ekképpen fölösleges? Még markánsabban jelenik ez meg a Zaj című írásában, amellyel, bevallom őszintén, nem tudok mit kezdeni. Ha kihagyom, nem történik a kötettel semmi – a jó jó marad, a kevésbé jó kevésbé jó. Az író és az elbeszélő bezárkózik egy világba, amely éppen a legfontosabbat, az olvasót rekeszti ki. Az írót egy vasfüggöny választja el az olvasótól a Fény II. részében. Az olvasó kint reked az esőben, miközben a lehúzott rolók mögött egy tragédia zajlik le? Vagy egy komédia? „Mi lehet a zajban? Létezés? Megsemmisülés? Öröklét?” (155.) Megválaszolhatatlan kérdések, mert az írójuk sem tudja a választ. Akkor pedig nem értem, hogy minek írta meg. Üresjárat az üresjáratról? Vagy több, de az olvasó bosszankodik, hogy nem érti, mert az író nem is akarja, hogy értse? Vagy pedig teljesen komolyan gondolja azt, hogy „A semmiről szólt volna”?

A Zaj és a Fény II. része olyan rejtélyes feladvány, amely az író számára érdekes lehet, de az olvasót hidegen hagyja. Az író oly mértékben absztrahál, hogy az olvasót vagy felbosszantja, vagy ásít, és leteszi a könyvet. Elismerem, hogy Száz Pál kísérletezik, és a kísérletek túlnyomórészt valóban újdonságként és esztétikailag újszerűen, magas színvonalon oldják meg az író és a művek viszonyát. Ugyanakkor látszik az is, hogy merre nem vezet a próza újrafogalmazásának útja. Komolyság és játékosság viszonya e posztmodern kavalkádban túlnyomóan jó és izgalmas. Az első három novella biztonságos járata után egy meglepő fordulattal az írás értelmezhetősége, az író és az írás viszonya kerül a szövegek középpontjába. Vagyis a novella megnyílik, és számtalan lehetőség bocsátkozik az olvasó rendelkezésére. Az író itt már nem vezeti az olvasót, hanem társként bánik vele. Mint egyenlő az egyenlővel. De a bukás valószínűsége is nagyobb – lásd a Zaj című novellát. Száz Pál ismeretlen úton indult el, de az intuíciója és az esztétikai érzéke egyelőre itt is jól működik. Az Isten nem kíváncsi rád, a Triptichon és a Fény első része meggyőzően hat rám, mint olvasóra. Azt csak remélni tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.