Misima Jukio: A három alapszín (Vihar Judit fordítása)
Idő: nyárutó
Egyfelvonásos
Helyszín: tengerparti nyaraló kertje. A színpadon a távolban kőlépcső; olyan érzetet kelt, mintha a tengerpartra vezetne. A pázsiton hatalmas piros-sárga-kék napernyő, asztalka (rajta táskarádió), nyugágy és egyebek
Szereplők:
Keiicsi, 25 éves szép fiatalember, Rjóko ifjú férje
Rjóko, 19 éves gyönyörű nő, Keiicsi felesége
Sundzsi, 19 éves szép tinédzserfiú, Keiicsi barátja
1. JELENET
(Rjóko, Keiicsi)
Rjóko a napernyő alatti nyugágyban fekszik, napszemüvegben könyvet olvas. Tengerparti napozóruhát visel. Képtelen belemerülni az olvasásba. Leteszi a könyvet az asztalkára, és felkel a nyugágyból. Leveszi a napszemüvegét, kezével a távolba mutat. Távolba mutató kezében Keiicsi fürdőnadrágja, amely a földre esik. Rjóko a fűre terít egy nagy nejlontörülközőt és egy takarót. Fent Keiicsi a hátát sütteti a napon
Keiicsi: Miért nem mész ma fürödni?
Rjóko: Hát csak, mert lenn muszáj fürdőruhát felvenni.
Keiicsi: És… szóval emiatt nem úszol.
Rjóko: Szerintem a tenger teljesen luxusnak számít! Külön át kell öltözni ahhoz, hogy ússzon
az ember, ez pedig felesleges időpocsékolás. Az úszás egy picurkát kényelmetlen, és
különben szerintem költséges dolog, ezért nem is úszom.
Keiicsi: Azt mondod, költséges? Az én tizenkilenc éves feleségem szájából ilyesmit hallani,
hogy költséges…
Rjóko: Mi van?
Keiicsi: Én, a magam huszonöt évével úgy érzem, hogy valamiért olyan vagyok, mint a leg-
fenségesebb, a legelőkelőbb fehér tea. És még fiatal. (Felül, bicepszét megfeszíti) Nézd
csak, ilyen erős vagyok! Miért kéne óvatosan viselkednem? Miért kéne nekem is, mint
a világ összes többi férjének, savanyú pofával belebámulnom a háztartási könyvedbe?
Rjóko: De hát nekem nincs is háztartási könyvem! Ráadásul mindent a szüleid fizetnek! Ez
a nyaraló is az apádé!
Keiicsi: De hát minek nézzek szembe az Életutammal! Szerintem az Életút még el sem kez-
dődött…
Rjóko: Figyelj, nézz rám! Tizenkilenc évesen mentem férjhez. Ráadásul a szüleim akaratával szálltam szembe. Ahhoz a férfihoz mentem feleségül, akivel először találkoztam, hozzád, akit először szerettem. Tizenkilenc éves koromtól számomra csodálatos Életút kezdődött, hidd el!
Keiicsi: Hmmm. De nekem mégiscsak hiányzik valami az Életutamhoz. Biztos azért, mert minden férfi önfejű.
Rjóko: Az újságok állandóan cikkeznek a „korai házasság válságáról”. És mindegyik azt írja, hogy ezt a férfi önfejűsége okozza.
Keiicsi: Szerintem nem erről van szó! Tizenkilenc éves koromtól huszonnégyig csak a nőket faltam és torkig lettem tőlük, közülük te voltál a legjobb, ezért vettelek el. És maximálisan meg vagyok elégedve.
Rjóko: Hálásan köszönöm!
Keiicsi: Ugyan már! Csak azt akarom mondani, hogy eddig még annyit sem dolgoztam,
amennyit megettem és megittam. A mindennapi élet és az Életút különböző dolog…
Rjóko drágám, az élet nem olyan, mint valami Szörny, aki jön és benéz az ablakodon,
nem gondolod?
Rjóko: Mondod te.
Keiicsi: Lehet, hogy neked így működik.
Rjóko: Irtó csinos Szörny voltál!
Keiicsi: De mint Szörny, nem voltam olyan ijesztő, ugye?
Rjóko: Eddig a te Szörnyed, a Szörnyhöz tartozó Szörny, még nem mutatkozott meg nekem.
Keiicsi: Értem. De őszintén szólva belefáradtam a várakozásba, hogy az a Szörny előjöjjön.
(Nem sokkal ezelőtt Rjóko elkezdte nézegetni a könyvét, hébe-hóba belelapozgat) Mi ez
a könyv? (Rjóko felmutatja a borítót) A szerelemről?1 Bolond vagy! Könyvből tanulni
a szerelmet pont olyan, mintha kárászra halásznál egy nagy hálóval, és csak rizshalat
fognál… Miért olvasol ilyen könyveket?
Rjóko: Éppen azon töprengek, hogy kárász vagyok-e, vagy rizshal.
Keiicsi: És melyik vagy?
Rjóko: Hát… még nem tudom…
Keiicsi: Azt hiszem, az a jó, ha nem gondolkodunk annyit az emberekről és a szerelemről.
Hú, micsoda hőség van! Hagyjuk ezt! (Leül a napernyő alatti kisszékre) Én ezt a
következőképpen gondolom. Ami gyönyörűséges, azt mindenki szereti. Ha valami
gyönyörű, azt én is nagyon kedvelem.
Rjóko: Én is.
Keiicsi: A kék eget, a felhőt, a tengert, az asszonyomat, mindent, ami gyönyörű! Szeretnék
gyönyörűségek között forgolódni! Az érzéseket viszont szemmel nem láthatom.
Mindenben a felszín számít. A világ csupán felszínekből áll.
Rjóko: Én sem.
Keiicsi: Mit mondasz?
Rjóko: Hát azt, hogy az érzéseket nem láthatom a szememmel.
Keiicsi: Igen? Igazad van. Nézzük például a csillogó homokszemeket. Ennek a strandnak a
felszíne itt van a szemünk előtt. Az érzéseket ilyen ragyogóan sehol sem láthatjuk.
Szép vagy. A szemed, a bőröd szinte ragyog a szépségtől. Ezért aztán soha nem töröm a fejem azon, hogy mi van a lelkedben.
Rjóko: Ez azt jelenti, hogy a szép embereknek olyan kiváltságuk van, hogy nem törik a fejüket azon, mi van a lelkükben?
Keiicsi: Körülbelül ezt. (Felsőtestével tornagyakorlatot végez) Rendben! Azt hiszem, megyek megint egyet úszni. (Feláll, elindul) Ja, vajon mikor jön ide a mi kis Sununk?
Rjóko: Ha a fél hármas vonattal érkezik, akkor mindjárt itt lesz.
Keiicsi: Lehet, hogy késik a vonata. Most még minden rendben. Megyek, még úszom egyet.
Mivel valószínűleg nagy hőség lesz, mikor megérkezik, vegye fel rögtön a fürdőnad-
rágját, és jöjjön be úszni!
Rjóko: Minek hívtad őt megint ide? Hisz közben ő is meghívott már!
Keiicsi: Hogy minek? Mert a barátom. Ráadásul pont egyidős veled, ezért jókat tudtok majd
beszélgetni egymással, azt hiszem.
Rjóko: De én veled tudok a legjobban beszélgetni! Azért már nem vagyok olyan kisgyerek,
mint ahogy gondolod!
Keiicsi: Különben nagyon szeretem a gyerekeket! (Azzal futva jobbra eltűnik)
2. JELENET
(Rjóko, Sundzsi)
(Rjóko az asztalon lévő táskarádiót hallgatja. Dzsesszmuzsika hangjai hallatszanak. Rjóko csak nem halad előre a könyv olvasásában. Balról rövid ujjú ingben, nadrágban, utazótáskával Sundzsi jelenik meg a színpadon)
Sundzsi: Szia!
Rjóko: Helló! Megjöttél! Kei…
Sundzsi: Úszni ment a tengerbe?
Rjóko: (A színpad jobb oldala felé mutat) Nézd csak, arra! Milyen gyorsan úszik ki a nyílt
tengerre!
Sundzsi: Tényleg!
Rjóko: Azt mondta, hogy amint megérkezel, rögtön menj úszni te is.
Sundzsi: (Rjókóhoz közelít) Vajon miért mondott ilyet?
Rjóko: Inkább itt szeretnél maradni?
Sundzsi: Szeretnék. Csak a dzsessz zavar… (Elzárja a rádiót)
Rjóko: Hasonlítasz a férjemre. Anélkül, hogy megkérdeznéd, lekapcsolod a rádiómat.
Sundzsi: De hát… (Leül a kisszékre) Micsoda hőség!
Rjóko: „Micsoda hőség!” Milyen elképesztő üdvözlés ez!
Sundzsi: Miért vagy velem olyan ideges?
Rjóko: Én? Mert nem vagyok normális.
Sundzsi: Nem normális? Egyáltalán nem látszol annak!
Rjóko: Arra gondolok, hogy mit tennék meg, ha Kei tudna róla.
Sundzsi: Nem látok semmi különöset, amiről ne tudhatna.
Rjóko: Nahát! Mekkora gyerek vagy!
Sundzsi: Micsoda hőség! Le kéne vetkőzni. Megihatom ezt a kólát?
(Vetkőzik, miközben megissza a kólát)
Rjóko: Jé, ugyanolyan fürdőruhád van, mint Keinek! Sundzsi: Ühüm.
Rjóko: Véletlenül?
Sundzsi: Hát… Amikor előzőleg itt voltam, megláttam rajta ezt, és arra gondoltam, hogy én
is szeretnék egy ilyet magamnak, aztán megvettem.
Rjóko: Mindenben Keit utánzod!
Sundzsi: Bizony, mindenben!
Rjóko: Hát, ez már túlzás! Undok fráter!
Sundzsi (mint aki nem érti, ostobának tetteti magát): Én… szeretlek téged. Ezért teszek így.
Szerintem ez teljesen természetes.
Rjóko: Én is. (a nyakába csíp) Kei felesége vagyok, akkor ez álom? Vagy talán valóság?
Sundzsi: Még csak most töltötted be a tizenkilencet.
Rjóko: Olyan furcsán beszélsz. „Most töltötted be a tizenkilencet”, pedig… Mit tegyek, hogy
jó legyen? Mindkettőtöket egyformán szeretem, Keit is, meg téged is. Tényleg, tel-
jesen egyformán. Mint két kockacukrot. Ezért azt hiszem, az lesz a jó, ha neked is
megteszem ugyanazt.
Sundzsi: Rendben. Akkor így lesz jó, ugye?
Rjóko: De a világ nem így működik.
Sundzsi: Úgy beszélsz, mint egy vénasszony. (csend)
Rjóko: Sun, gondolkoztál már valaha is erkölcsökön, társadalmi szokásokon meg ilyesmiken?
Sundzsi: Hmm, igen.
Rjóko: Hát én nem különösebben. De azt hiszem, hogy mostantól távolról is állandóan szem-
mel tartom magunkat. Egy magas hegy tetejéről teleszkópon keresztül örökké figyel-
ni fogom az életünket.
Sundzsi: Hiszen tengerparton vagyunk. A tenger egyformán sima, nincs, ami magasabb len-
ne ennél a helynél, ahol vagyunk, így aztán nem lehet örökké azt figyelni, mit csinál-
nak az emberek. Kinyúlnak a parton, lebuknak a víz mélyére, úsznak; itt az emberek
mind egyformák lesznek, s rá se hederítenek egymásra.
Rjóko: Teljesen olyan vagy, mint egy külföldi. Hogyan szóljak hozzád, hogy megértsd?
Sundzsi: Hát, előbb hagyd, hogy elmondjam, én mit gondolok. Minket erkölcsökkel, tör-
vényekkel és a világban előforduló összes dologgal, mint egy központtal, körbefor-
gatnak. És az is lehet, hogy ha valami gyönyörűt gondolnánk, abból talán erkölcs
születne. Megtörténhet, hogy később mások törvénye lesz, amit tettünk. Ez lesz az
alap. Mondhatnánk, elemi rész, valami ilyesmi. Emiatt nekünk nincsenek sem külön
törvényeink, sem erkölcseink.
Rjóko: …sem lelkünk…
Sundzsi: Bizony, sem lelkünk.
Rjóko: Te pedig hasonlóan gondolkozol, akárcsak Kei.
Sundzsi: Inkább csak utánzom őt.
Rjóko: Amikor ilyen vagy, egyre inkább belezavarodom: vajon kit szeretek jobban, Keit vagy
téged. S mintha ez tetszene neked! Fura egy alak vagy! Nem hiszem, hogy szeretni
akarnál engem, de az biztos, hogy egyéniség vagy, mindenki mástól különbözöl.
Sundzsi: Egyéniség volnék? Szerintem még nem vagyok az.
Rjóko: Hát… még tizenkilenc éves vagy.
Sundzsi: Mint te!
Rjóko: Először is, egy nő esetében nincs szükség ilyesmire. De persze jól jön. Ha meg szeret-
nél futamodni.
Sundzsi: Megfutamodni? Mitől?
Rjóko: Tőlem.
Sundzsi: Mi a csuda?! Ostobaságokat beszélsz! (megcsókolja) Mikor futamodtam én meg?
Tőled.
Rjóko: Ha nem tőlem, akkor ennek az emlékétől.
Sundzsi: Már egy hete is emlékekről beszéltél… Azon az estén, amikor Kei magunkra ha-
gyott minket, elment ahhoz a nénihez. Ha nem ment volna el pókerezni, akkor nem
történik semmi… A tengerparton sétáltunk…Szemedben holdsugár ragyogott, va-
jon miért ragyogott annyira… egy kicsit féltem. Miközben arra gondoltam, milyen
szép vagy! A holdfényes éjszakában csillogott a homok, s nem tudni, miért, ekkor
te azt mondtad: „Vegyünk fel homokruhát!” Aztán mindketten megfürödtünk az
éjszakai tengerben, s amikor kijöttünk, meghempergőztünk a homokban. Olyanok
voltunk, mint a barbárok.
Rjóko: Olyan zavarosan beszélsz, hogy még megfájdul tőle a fejem.
Sundzsi: Nem akarsz emlékezni arra, ami veled történt?
Rjóko: Erről szó sincs! …Arra gondolok, hogy akkor olyan szép voltál, mint egy isten.
Sundzsi: Te voltál olyan szép, mint egy istennő! Vizes testeden visszatükröződött a Hold. Az
arcodon ezüstösen csillogtak a tengervíz cseppjei. Ha lett volna isteni igazságszol-
gáltatás, azonnal lecsapott volna rám, ha akkor nem tettem volna semmit.
Rjóko: De mi megmenekültünk az égi igazságszolgáltatástól.
Sundzsi: És a tenger büntetésétől. Meg a tengerben élő sok-sok hal, a sirályok büntetésétől,
a hold előtt úszó, félig megvilágított felhők büntetésétől, a fenyvesek csúcsán átfújó
szél süvítésének büntetésétől.
Rjóko: Csak mondod a magadét. Mintha tündérmesét hallanék tőled. Mi soha nem szoktunk
így beszélni. Mielőtt jöttél volna, Keijel éppen a „háztartási könyvről” és a „pazar-
lásról” csevegtünk.
Sundzsi: Komolyan ilyen dolgokról beszélt Kei?
Rjóko: Hát igen. De azért nem volt olyan komoly ám. (magában) Ha így állnak a dolgok,
akkor ettől kezdve kíváncsian várom, mi lesz velünk.
Sundzsi: Rjóko, képzeld azt magadról, hogy madár vagy. Egy faágra telepedett madár, amely
most érkezett valahonnan messziről, s arra gondol vissza, hogyan jutott ide egy má-
sik fa tetejéről, hogyan szelt át egy sötét völgyet, tehát, ha még egyszer megtörtén-
ne veled ugyanez, vajon ugyanígy emlékeznél-e vissza arra az estére? Gondolod, az
a madár olyan különösnek tartja, hogy olyan magasra tudott szállni? Nem bizony.
Mert az ember számára a repülés csoda, a madaraknak azonban cseppet sem. A
madarak egy pillanat alatt vissza tudnak emlékezni és el képesek jutni egy magas
pontról egy völgyben rejtező faluba, egy kék patakot átívelő kerek fahídhoz, egy pi-
ros postaládára a postahivatal falán. Mindig ilyesmire…
Rjóko: Értem. Arcátlan dolgokat mondasz, Sun, a mesék szavaival. Vagyis azt, hogy neked
mindig sikerül szeretned engem, amikor csak te akarod! Hogy bizony most egy alsó
ágra ültem. Keinek meg nekem valahogy nem sikerül együtt az egekbe szállni…
Hazugság, ez aztán hazugság! Méghozzá azért, mert Kei meg te ugyanazok vagytok. Az biztos, hogy Kei a holdfényben olyan, mint egy isten.
Sundzsi: Igazán furcsa vagy, miért érzed úgy, hogy mindent össze kell hasonlítani? Ez jobb, mint az. Vagy amaz még ennél is jobb. És idegesít, ha két dolog egyforma. Miért van ez így? …Én nem vagyok ilyen. A gyönyörű dolgok egyformán értékesek, mindegyikből ugyanolyan erő sugárzik. Ez minden gyönyörűséges dologgal kapcsolatban rendkívül demokratikus, s ettől lesznek ezek a dolgok igaz barátaink. Mindegyik egyformán, tudod, nem az a kérdés, ki a legjobb. Azt szeretném, ha a szép madarak és felhők, ha a szép mozdonyok és hajók, ha a szép nők mind a barátaim lennének.
Rjóko: Te szoknyavadász! Sundzsi: Ez van, én ilyen vagyok.
Rjóko: Azért, mert azt gondolod, hogy nincsen tökéletes dolog ezen a világon. Mert úgy gondolkodsz, hogy mindent lebecsülsz.
Sundzsi: Nem erről van szó. Nem érted? Ami a tökéletes dolgokat illeti, egy ember egyedül nem képes létrehozni azokat. Ugye érzed azt, hogy egy tökéletes nagy kör kezd felrémleni a homályból, ha te meg én összefogunk, ha te meg Kei összefogtok? Ebben a körben különböző láncszemek kapcsolódnak, és az egész olyan lesz, mint a bennszülöttek nyaklánca. Gyönyörű nők, gyönyörű férfiak, gyönyörű madarak, gyönyörű felhők, gyönyörű városok, gyönyörű országok, gyönyörű Föld…
Rjóko: Azt mondod, nem tudok választani? Egyet azok közül, amiket felsoroltál?
Sundzsi: Pontosan. Képtelen vagy választani. Csukd be a szemed, így szépen, és akkor min-
den egymásba olvad. Ebben a pillanatban a madarak már tudnak is repülni. Soha
nem csinálnak lelkiismereti kérdést abból, hogy repülhessenek.
Rjóko: Bár azon az éjszakán én téged választottalak, te viszont nem engem választottál, ugye?
Sundzsi: (teljes nyugalommal) Pontosan.
Rjóko: Utállak, utállak, utállak! (bekapcsolja a rádiót. Felharsanó dzsessz hangjai)
Sundzsi és Rjóko pantomimot ad elő. Valamit beszélnek, de a nézők ezt nem hallják. Veszekednek, majd csókolóznak, majd újból veszekednek. Amikor a második csók elcsattan, feltűnik a színpad jobb oldalán Keiicsi, figyelmesen szemléli őket. Majd lassan közelít feléjük. Beáll kettejük közé. Mindketten észreveszik, de nem szólnak semmit. Keiicsi elzárja a rádiót
3. JELENET
(Rjóko, Keiicsi, Sundzsi)
Keiicsi: Na végre, most láttam egy Szörnyet. Rjóko: Kei…
Sundzsi: Mit értesz az alatt, hogy Szörny?
Keiicsi: Rólad van szó. (Felveszi a földről A szerelemről című könyvet és Rjókónak nyújtja) Itt
a könyved. Ha elfogyasztottad a lakomát, szakácskönyvet fogsz olvasni.
Rjóko: Mi… nem csináltunk semmit.
Keiicsi: Amikor így bocsánatot kérsz, a szépséged esik áldozatul. Nézz csak Sun ártatlan
arcára!
Sundzsi: Hé, Kei, azt gondolod, jó, ha ilyesmiket kérdezel? Keiicsi: Miért?
Sundzsi: Most már visszanyerted a frissességedet, ugye? Vagy nem így van? Keiicsi: Jól látod. Teljesen frissnek érzem magam.
Sundzsi: (megpaskolja Rjóko vállát) No, nézd csak! Lényegileg minden úgy történt, ahogy gondoltam. (Rjóko felugrik)
Keiicsi: (sugárzó mosollyal) Nem akartam, hogy Sunnal találkozz! Sundzsi: Olyan felnőttesen beszélsz.
Keiicsi: De hiszen felnőtt vagyok! Huszonöt éves vagyok. Ráadásul olyan vadállat, amit a világ legtekintélyesebb „férjének” neveznek. Szeretnék egy kis tiszteletet kapni tőletek!
Rjóko: De mi csak… Keiicsi: Mi van?
Rjóko: Hidd el, mi csak csókolóztunk.
Keiicsi: Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy mást is csináltatok.
Sundzsi: Jól érted. Pontosan így van.
Rjóko: Sun!
Keiicsi: (félig magának) Szóval elkezdődött az életem!
Sundzsi: (szemrehányóan visszakérdezve) Miféle élet? Adj egy lehetőséget!
Keiicsi: Hogyan?
Sundzsi: Kei, az élet elkezdődött, adj egy lehetőséget! Hármunk közül még soha nem kezdte
el egyikünk sem.
Keiicsi: (mintha álmot látna) Micsoda kísértés! Fantasztikusan kísértő szavak, amiket mon-
dasz, Sun!
Rjóko: (sietve felpattan) Gyűlölöm, amiket most mondasz! Mi lesz velem? Mi történt emiatt
a balhé miatt? Most dobni fogtok engem? Vigyázzatok rám!
Keiicsi: Ilyen tüzes napfényben állsz, és szótlanul mérsz végig engem. Vajon miért történt
meg ez? Az egész olyan, mint egy álom.
Rjóko: Ez nem álom, Kei, nyisd ki a szemed! Nem hiszel a feleséged szavának? Veszekszünk
és hülyéskedünk. Nem hagyhatunk mindent csak úgy a francba! De annak sincs
értelme, hogy úgy tegyünk, mintha ez meg se történt volna. Nézz szembe azzal, ami
van! Kei, védj meg engem! Aztán ítélkezz úgy, mint egy felnőtt, és a dolgokról ren-
delkezz bölcsen és hidegvérrel. Engem pedig szidj össze! De Kei, ilyenkor ne tedd
azt, hogy nem törődsz velem, inkább még meg is pofozhatsz!
Keiicsi: Azt mondod, legyek bíró? Undorító kötelesség!
Rjóko: Szeretném, ha megbízható, remek, törvényes férjem lennél.
Keiicsi: Ostobaságokat beszélsz, Rjóko!
Rjóko: És ha nem így teszel, akkor soha nem kezdődik el az életed.
Keiicsi: (Sundzsihoz) Tulajdonképpen mi történt vele?
Sundzsi: De miért Rjókót…
Rjóko: Sun!
Sundzsi: Olyan ellenséges vagy vele. Miért vagy Rjókóval ilyen, miért gondolod folyton azt,
hogy mást se csinál, csak hazudik? Kei, a múltkor, egy este mi tényleg csináltunk
egyet és mást.
Rjóko: (rádobja magát a nyugágyra, és üvölt) Hazudik! Hazugságokat beszél!
Keiicsi: (kicsit megrángatja Rjóko haját) Jól van, Rjóko, jól van, na! Egyikőtök sem hazudik, te se, és Sun se. Nem látok egyikőtök szívébe se, mindkettőtök szépsége azonban remekül látszik. Így aztán csak azt mondhatom, hogy mindkettőtök két különböző világ szavaival beszél. Mindkettőtök világa veszélyes, de szemet kápráztató, és még azt sem tudom, ó jaj, vajon melyikbe ugorjak bele? Az egyik kényelmes, viszont tele van veszéllyel. A másik világ, bár veszélyben rejlő veszélyt jelent, mégis különös kényelem rejtőzködik benne. Sun, a te világod sokkal veszélyesebb. De a kísértés is nagy! Egy fantasztikusan tágas világ…
Rjóko: Nahát, én utálom az ilyen széles világot. Engem megrémít ez a nagy tágasság.
Sundzsi: Ha madár lennél, szép szárnyad volna, szép hangon fütyörésznél, mint egy igazi
kismadár, de vajon miért nem emelnéd tekinteted a tágas kék ég felé?
Keiicsi: Ostobaságokat beszélsz, Sun, amikor ilyeneket mondasz. Te még nem érted, mit je-
lent az, hogy nő.
Sundzsi: Lehet. De Rjóko szép testét ajkammal mindenütt megérintettem.
Keiicsi: (keserű mosollyal) Elég legyen már. Elég ebből! (karjaiba emeli Rjóko testét) Befejez-
ted, ugye, Rjóko? Menj és vigyázz magadra.
Rjóko: No nem, úgy bánsz velem, mint egy holttesttel! Velem így bánni?! Még nem vagyok
hulla!
Sundzsi: Miket beszélsz! Még soha nem láttam olyan embert, mint te, aki ennyire tele lenne
élettel!
Keiicsi: Maradj már, Sun, arról van szó, amit te nem értesz!
Rjóko: Kei, szeretlek…
Keiicsi: Jobb, ha egy szót se szólsz, és ki se nyitod a szádat!
Rjóko: Miért? Nem akarod hallani? Te vagy az egyetlen, akit szeretek!
Sundzsi: És velem mi lesz?
Rjóko: Téged mérhetetlenül gyűlöllek!
Sundzsi: (érdeklődve) Ni csak, már megint hazudtál! Korábban azt mondtad, hogy engem is,
Keit is egyformán szeretsz.
Keiicsi: Igen? És szerinted ez nincs rendben?
Rjóko: „És szerinted ez nincs rendben?”, ezt mondod? Micsoda kegyetlen vagy!
Keiicsi: Lehet, hogy csak az emberek tartják ezt kegyetlenségnek. A kismadarak, a virágok,
a fák sokkal kegyetlenebb világban élnek. Nézd csak azt a fenyőerdőt a túloldalon,
a fákat, melyek megmaradnak fáknak, pedig a tengeri szél tépázza őket, és mégis
ugyanolyan nyugodtan állnak, mintha mi sem történt volna. Azok a fák békés moz-
dulatlanságban maradnak, pedig talán az embereknél is kegyetlenebb szívet rejte-
nek magukban. Azért mondom ezt, mert úgy képzelem, hogy van szívük. Szerintem
tényleg van. Ha nincs szívük, akkor a kegyetlenségük sem létezik.
Rjóko: De mi emberek vagyunk.
Keiicsi: Mégis, azt hiszem, hogy nekünk nincs szívünk.
Sundzsi: Sem nekem, sem neked.
Rjóko: Az én szívem…
Sundzsi: Próbáld elképzelni, hogy nincs, Rjóko, és akkor teljesen megkönnyebbülsz.
Rjóko: Műtsenek meg, és vegyék ki a szívemet.
Sundzsi: Csak makacs vagy! Miért gondolod, hogy csupán neked van szíved?
Keiicsi: (nevetve) Sun, ne szólj bele!
Rjóko: (leveszi a ruháját) Megyek úszni, közben nyugodtan gondolkodni fogok.
Sundzsi: Nincs szükség gondolkodásra.
Keiicsi: Menjünk együtt?
Rjóko: Kösz. De inkább egyedül szeretnék úszni.
Sundzsi: Eleget veszekedtünk, menjünk el mindannyian úszni!
Rjóko: Hagyjuk. Most sokkal jobb lesz egyedül. (fürdőruhában jobbra elfut)
4. JELENET
(Sundzsi, Keiicsi)
Sundzsi: Nézd csak, hogy megnyúlt a napernyő árnya. Kei, miért nem mész napozni? Én az árnyékba megyek ejtőzni egyet.
Keiicsi: Jó.
(Mindketten lefekszenek, egyikük a napernyő alá, másikuk a napernyőn kívül, Keiicsi hason,
Sundzsi háton, egymás mellett. Hosszú szünet)
Sundzsi: Dühös vagy?
Keiicsi: I-igen.
Sundzsi: (hosszabb szünet) Ráadásul még magányos is?
Keiicsi: I-igen. Először frissnek éreztem magam, még kérdezted is, ugye?
Sundzsi: Igen. (hosszabb szünet)
Sundzsi: Rjóko olyan szép!
Keiicsi: Igen, szép.
Sundzsi: Tudod, miért tettem azt, amit megtettem?
Keiicsi: Hát… Először azt hittem, hogy értem, most meg talán félig…
Sundzsi: Akármilyen szép is Rjóko, ha nem lenne a feleséged, akkor azt hiszem, nem tettem volna azt meg.
Keiicsi: (nevetve) Ide figyelj! Az ilyen szavak a mi világunkban általában azt jelentik, mint ha
a kesztyűdet vágnád hozzám a párbaj jeleként.
Sundzsi: És te is úgy gondolkozol, ahogyan a világ?
Keiicsi: (határozottan) Dehogy, egyáltalán nem!
Sundzsi: Őszintén szólva nem is tudom, kit szeretek jobban: téged, vagy Rjókót. Rjóko na-
gyon haragszik emiatt, bennem azonban egy csepp harag sincsen. Furcsának tartasz?
Keiicsi: Igen, egy kicsit.
Sundzsi: Mindkettőtöket szinte egyformán szeretem, és ezt egy cseppet sem érzem különös-
nek. Te is nagyon szép vagy, és Rjóko is nagyon szép!
Keiicsi: (nem néz Sundzsi arcába) Aki igazán szép, az te vagy, Sun!
Sundzsi: Igen? Nahát! De Kei, én meg mindent szeretek, ami veled kapcsolatos. Nem tudom,
miért van az, hogy ennyire szeretlek! Mindenben a világon pont olyan szeretnék
lenni, mint te! Csak az életkorunkkal nem tudok mit kezdeni.
Keiicsi: Különös! Történt, ami megtörtént, mégsem haragszom rád egy cseppet sem. De egy
kissé pofátlanságnak tartom, hogy számodra ez teljesen nyilvánvaló, hogy nem ha-
ragszom rád.
Sundzsi: Azt gondoltam, hogy mindenben szeretnék pont olyan lenni, mint te. Amikor a holdfényben Rjóko teste csillogott, ragyogott, abban a pillanatban az volt az érzésem, hogy átváltoztam, és te lettél belőlem, ettől pedig mérhetetlen boldogság fogott el, felpattantam és magamhoz öleltem Rjókót. Ekkor csak arra tudtam gondolni, hogy ő a feleségem… És még később sem éreztem úgy, hogy veled szemben valami rosszat tettem.
Keiicsi: Nekem furcsa, hogy egy olyan jóképű fiatalember, mint te, féltékeny lehet valaki másra.
Sundzsi: Általában nem vagyok féltékeny, csak veled kapcsolatban. Hogy miért? Mert te valahogy más vagy! Sokszor szoktam rólad álmodni.
Keiicsi: Ez nekem is furcsa! Még akkor is világosan érezlek, amikor nem nézek rád és úgy beszélgetünk egymással, mint most. Ahogy a hátamat perzseli a napsugár, a nyári forró tengerparti nap sugara, pontosan azt érzem, mintha karmolnád a bőrömet.
Sundzsi: A hangod, a gyönyörű fogaid, Rjóko hangja, Rjóko gyönyörű ajkai, és ez mind engem simogat! Ez lenne olyan rossz érzés? Úgy érzem, hogy köztetek szeretnék szétolvadni, mint egy kismadár, amely beleolvad az ég kékjébe. Azt gondoltam, hogy szél szeretnék lenni! Amikor ketten csókolóznátok, az ajkaitok között siklanék tova. Annyira szeretnélek utánozni, hogy olyan lehessek, mint te. Azzal, hogy ugyanolyan fürdőruhát veszek fel, mint te, hogy ugyanolyan a frizurám, mind azért, hogy olyan legyek, mint te… És milyen furcsa! Amikor Rjókót öleltem, azt gondoltam, hogy átváltoztam: én lettem te! De most, amikor itt vagyok veled, egy cseppet sem vagyok te. Az nem lehet, hogy a világon két olyan ember létezzen, aki te vagy. Meg aztán, ha én lennék te, akkor azt nem értem, hogy tudnál szerelmeskedni saját magaddal?… Miért nincs két egyforma ember a világon? Nyílhatnak ugyanolyan rózsák, bármilyen sok rózsa is van.
Keiicsi: Én bizony nem vagyok te, Sun. És én is, akárhányszor rád nézek, mindig arra gondolok, hogy azt szeretném, ha te lennék. Viszont huszonöt éves vagyok, még egyszer tizenkilenc nem lehetek. Azon töprengek, vajon hová tűnik az a mell, azok az ajkak, mikor majd a húszéves hangodat hallom! Nekem te rövidebb vagy, mint egy óra, azt hiszem. Nekem te inkább egy perc vagy, nem, nem is perc, még inkább egy másodperc, igen, egy gyönyörűséges pillanat, és mielőtt kiáltanék, ez a pillanat már el is múlt. Ezért nem kiáltottam. Megdermedtem. Még a lélegzetemet is visszafojtottam.
Sundzsi: Már el is múltam?
Keiicsi: (szemét becsukja) Nem, itt vagy! Most…
Sundzsi: Most…
Keiicsi: Jó lenne, ha örökké itt maradnál velem.
Sundzsi: Tiszta bolond vagy! Hát mindig itt maradok. Jó volna elkezdeni az életet, Kei.
Keiicsi: Nem kezdjük el az életet. Ez a legveszélyesebb csábítás!
Sundzsi: Hálásak lehetünk Rjókónak, mert testvérek lehettünk.
Keiicsi: Így van.
Sundzsi: Végre megalkottuk a kört!
(Keiicsi hirtelen felpattan, Sundzsi arcába bámul. Sundzsi is rámered Keiicsire. Mindketten átölelik egymást és csókban olvadnak össze)
5. JELENET
(Rjóko, Keiicsi, Sundzsi)
(Rjóko jobbról jön vissza. A csókban összeforrt két férfi ezt nem veszi észre. Rjóko bekapcsolja a rádiót. Nyugodt, gyönyörű zene csendül fel. A két férfi arca lassan különválik, nincs bennük egy csepp ijedtség sem, kifejezéstelenül nézik Rjókót)
Rjóko: Értem. Rám már nincs szükség. Jó volna, ha nem is lennék, igaz? Még ma hazamegyek, és többet nem is jövök vissza. Kei, isten veled, Sun! (Elindul balra)
Keiicsi: (Feláll, megragadja Rjóko karját, húzza vissza) Nem mehetsz el, Rjóko! Itt kell maradnod!
Sundzsi: (Ő is feláll, megragadja Rjóko másik karját) Minek mennél el, Rjóko?! Rjóko: Miért nem hagytok elmenni?
Keiicsi: De hát ülj le! (leülteti kettejük közé) Nyugodtan hallgasd meg, amit mondunk.
Sundzsi: Végre megalkottuk a kört! Akkor most miért akarsz elmenni? A nagy óvatossággal
alkotott kört egyszerre zúznád szét!
Rjóko: Sokat beszéltetek!
Keiicsi: Dehogyis, Rjóko! Amikor csókolóztunk, Sun, te is így érezted?
Sundzsi: Igen, én is.
Keiicsi: Amikor az előbb csókolóztunk, azt éreztem, hogy még egy valaki hiányzik.
Rjóko: És ez én volnék? Köszönöm! De ettől kezdve, mindig arra kell majd gondolnom, ha
veled csókolózom, Kei, vagy éppen veled, Sun, hogy egy valaki még hiányzik?
Sundzsi: Hát bizony, nem lehet mit tenni. Ha már szinte egyformán szeretsz minket, engem
és Keit.
Rjóko: És még Sun, te Keit és engemet is…
Keiicsi: Én meg téged és Sunt.
Rjóko: (felháborodva) Én még életemben nem hallottam ennyi hülyeséget összefecsegni!
Sundzsi: Nahát! Végre megértettem. Olyanok vagyunk, mint a három alapszín. Minden le-
hetséges más szín alapja; ha valamelyikünk hiányzik, akkor kevesebb szín van az
egész világon. A három alapszín: a piros, a sárga, a kék… egészen biztos, hogy én a
sárga vagyok.
Keiicsi: Én meg a kék.
Rjóko: Én a piros?
Sundzsi: Igen, így van. (Kei és Sun összekapaszkodnak, mindketten karjukat nyújtják Rjókónak,
így kört alkotnak, elfoglalják a színpad elülső részét, a nézőtér sorai felé néznek) Nézd
csak, a tenger kékje, ez itt Kei. A hegyfokon túl, a messziségben egy villa piros teteje,
az ott Rjóko. És amott… egy játszadozó kisgyermek sárga szalmakalapja, az a sárga
pedig én vagyok.
Keiicsi: A nyugat felé tartó nap sugaraiban fürdő hegyfok vonala olyan lágynak és kicsinek
látszik.
Sundzsi: Az a vonal is mi vagyunk.
Rjóko: Egy hajó szeli át a nyílt tengert. A füstje fekete…
Sundzsi: Azt a feketét is mi alkottuk.
Keiicsi: A lilát is ott a tengerben a kis szigeten…
Rjóko: A sirályok fehér színét…
Sundzsi: A felhők alatt azt a barackszínt…
Rjóko: A hegyfok árnyékában meghúzódó öböl sötétkék vonala felkomorlik.
Keiicsi: Annak a sziklának a peremén az a bordószínű különleges ragyogás…
Sundzsi: Milyen iszonyatos lenne a világ, ha mi nem lennénk testi-lelki jó barátok!
Keiicsi: A világ színekben tobzódik.
Sundzsi: Amíg mi hárman együtt vagyunk…
Rjóko: Boldog, ragyogó, eleven világ…
Sundzsi: Így gondolod, Rjóko?
Keiicsi: És mi…
Rjóko: Igen, éljünk örökké testi-lelki jó barátságban.
Függöny
Vihar Judit fordítása
1 Az író Stendhal művére gondol. – A ford.