Csillag Lajos: Irodalom és téboly 4. / Egy regény vége

– Hazamehet – mondja a doki, és azzal az orrom elé vágja a kartotékomat a mahagóni asztalára.

– Ennyi, végeztünk? – Ma valahogy olyan szétszórtnak érzem magam, mint aki révületből ocsúdott volna fel, és mindaz, ami odáig megtörtént vele, mintha nem is lenne más, csupán képzelgés, vagy legalábbis valamilyen ostoba álom. – De a tegnapit még elmondanám, egészen furcsa volt.

– Nézze… – Itt az orvos segítségére kéne sietnem, hogy kibökjem, mi is a nevem, de magam sem tudom. Az orvos se bírja megjegyezni, zavartan felkapja újból a paksamétát, és megszólít. – Szóval azt kell mondjam, maga igencsak bámulatos fejlődésen ment keresztül az utóbbi időben.

– Én már csak ilyen romantikus alkat vagyok.

– Parancsol?

– Nem, semmi, kérem, folytassa…

– Az álmai… amit most is el szeretne mesélni… sajnálom, de tudom, hogy mit akar mondani nekem. Maga valahányszor bejön ide, leül, és az álmairól kezd beszélni, az mindig ugyanaz a történet. Ugyanaz a tészta, hogy így mondjam. – Fél seggel felül az asztal szélére, de mintha izzana alatta, ugyanazzal a svunggal lepattan róla és a köpenye szélével törölgetni kezdi.

– De hát… az imént azt mondta, hogy rengeteget fejlődtem!

– Na, igen, ezt nem is tagadhatjuk. Ön fejlődőképes, ez tény. És a tények makacs dolgok, ugyebár. – És itt elneveti magát egy pillanatra, aztán ahogy jött az egész, úgy el is komorodik a képe. – De az álmok… – Itt megint a nevemet akarja mondani. – Az álmok azok egészen más lapra tartoznak. Ott van például Freud… vagy Jung, akik…

– Szóval lemondanak rólam.

– Szó sincs róla. Fogalmazzunk úgy, hogy elengedjük a kezét… és ha mégsem válna be a dolog, akkor visszatér hozzánk, mint ahogy megannyiszor már visszatért, és mi ugyanúgy… mi… a lényeg, hogy ne úgy fogja fel az egészet, hogy magának van szüksége ránk.

– …csak hívnak, és itt termek?

– Csak hívjuk, és itt terem. Úgy van.

– Nem is tudom, ez az egész olyan… őrültségnek hangzik. – A doki széttárja a karját, mintha csak áldást osztana.

– Legyen üdvözölve.

– Nos, dokikám. Én most felállok innét, összekapom a motyómat, és aztán kisétálok az ajtón. Jól meggondolták?

– Kérem… – Megint a nevemmel vesződne. – Bízzunk egymásban.

A főorvos irodájából kilépve, a hosszú folyosón keresztül jutok a „nappaliba”, ahol Bret vár rám, egy baltával a kezében, közvetlenül az ajtó mellett.

– Ennél jóval nagyobbra lesz majd szükséged. Egy szekercére mondjuk. – Magyarázom, ahogy kitérek a támadás irányából, és kicsavarom Bret kezéből a baltát. Fogalmam sincs, honnét szerezte. – Lehetőleg Fiskars vagy Black&Decker, ez viszont fogalmam sincs, hogy micsoda, nézd meg a nyelét, valami elnyűtt fa, csúszik és nincs fogása. Lehetőleg olyat keress, ami kézre áll, és csúszásgátló markolata is van.

– A portás azt mondta, csak ezt tudta szerezni, két doboz Dunhillt is elkért érte a rohadék…

– Megmondtam, Bret, néha nem elég élni a puszta lehetőségekkel, azok mindig adódnak. Arra kell törekedned, hogy… – Chuck gyomrosa a szavamba vág. – …például ezek, látod, ez egy kiváló lehetőség volt, kár lett volna kihagynia. Megpróbálom összeszedni magam, arra gondolok, most az egyszer utoljára még Chuck után kéne mennem, hogy kiverjem belőle a szuszt. Ártani biztosan nem ártana neki.

Az egyik ablaknál Ken ül, valamit olvas. A szája mozog közben és amikor elhaladok mellette, sikerül elcsípnem valami olyat, hogy:

– Senki sem látta partra szállni a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülő bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött a folyón lefelé…

– Te olvasol?! – kérdezem megjátszott döbbenettel. – Csak nem…

– Be lehet fogni, pajtás!

– Nos, mint mindig… most is jót beszélgettünk.

– Itt az ideje lelécelned, pajtás. Ezt mindketten jól tudjuk. – És aztán már fel sem néz a könyvből.

Will hullája ott csüng hálószoba bejáratában. Az ajtó fölötti lámpára húzta fel magát, az az egyetlen masszív valami, amire hurkot dobhatott. Will testét félrelegyintem, mint egy függönyajtót, és szembefordulok vele.

– Nem, Will. Ez így nem lesz jó. Nem a tizenkilencedik században vagyunk, ott még bevált volna ez. Keresd azokat a mozzanatokat, amikből nincs visszatérés. Amit te most csináltál, még mindig megmásítható. – Will csak mered rám üveges szemekkel. – Na, majd rájössz te.

Bárhonnan is nézzünk engemet, a legtöbb esetben nem vagyok más, mint egy bőrtömlő, amibe a zsigereken kívül megpróbálták beleerőszakolni a legtöbb értelmet. Létem mégis kimerül a puszta illúzióban, és legtöbbször… szinte minden esetben egy ostoba ideában. Bár ebben még mindig nem vagyok biztos. Soha nem is leszek. A mondataim végén talán csakis a kérdőjel az, ami kitehető… Ha valakinek elég fantáziája van hozzá, sőt… túl sok fantáziája is, könnyen lehet, hogy egyszer majd úgy érzi, kezet fog velem valahol… vagy ha eleget erőlteti a képzeletét, engem lát a tükörben.

Meglehet, én vagyok az, aki elől senki sincs biztonságban, az áldozat, a dolgok elszenvedője mégis én leszek. Engem küldtek mindig is, ha tudni akarták, milyen egy baltával vagy szekercével bárkinek is kettéhasítani a koponyáját, csakhogy olyan ostobaságokra keressék a választ: Vajon mi a gonosz? Mi a bűn? De sorolhatnám a többi maszlagot, ami számomra egyértelmű, mégis artikulációképtelen vagyok, ha beszélni kéne róla. Hiába vallom be mindezt, föloldozásom, a katarzis elmarad. Ha most ugyanúgy kilépek a hálóteremből, végigmegyek a nappalin, a hosszú folyosókon, a kijáratok nem nyílnak máshová, csak újabb termekbe, ahol nem történik más, csak amit idáig is elmeséltem. Épp ezért könnyen lehet, hogy… ez a vallomás sem jelentett semmit… És itt most leviszem a hangsúlyt.