„Gúny és nevetség tárgya a Paradicsom”

A Mefistofele a Magyar Állami Operaházban

A Magyar Állami Operaház február 9–23. között újból bemutatta Arrigo Boito háromfelvonásos zenedrámáját, a Mefistofelét. A Faust-téma számos komolyzenei alkotás alapanyagaként szolgált az elmúlt évszázadokban, gondolok itt többek közt Gounod Faustjára, Berlioztól a Faust elkárhozására vagy Liszt Faust-szimfóniájára. Itáliában a Mefistofele keletkezésének idején, a 19. század második felében, legsikeresebbnek a gounod-i változat számított, amelyet Boito is jól ismert, ám a francia zeneszerzőtől eltérően ő nem az ártatlan fiatal lány körüli szerelmi történetre redukálta alkotását, hanem Goethe Faustjának alapgondolatához igazodott, azt rendezte egységes, jól követhető rendszerbe.

A cselekmény főszála követi a Goethéét: Mefisztó fogadást ajánl az Úrnak, amelyben Faust lelke a tét, s az „Ég” elfogadja a kihívást. Faust, mit sem tudva a Mennyben elhangzottakról, a földi boldogság reményében szerződést köt az ördöggel, cserébe halála után a Sátán szolgájává válik. Mefisztó mesterkedése által Faust bejárja a világot, előbb a szép és egyszerű szűzlányt, Margitot csábítja el, majd a Boszorkányszombaton éli ki szenvedélyeit, végül Margit halála után az elérhetetlen Heléna után áhítozik. Az ördöggel kötött megállapodás azonban nem teljesül, habár Faust megtapasztalta az élet valamennyi örömét, mégsem találta meg azt a percet, amelyben igazán boldognak érezte volna magát, és megállította volna az időt. A halál pillanatában szembenéz önmagával, ráébred élete céljára, amit a másokért való munkálkodásban lát immár. Lelke ekkor megváltatik, végül győzedelmeskedik az Úr.

A Boito által írt szövegkönyv tehát tartalmában igazodik Goethe drámájához, mégsem beszélhetünk az eredeti szöveg szó szerinti visszaadásáról, inkább a mondanivaló lényegének megragadása a szerző célja, bár előfordul egyes részleteknél a szóhasználat átvétele is, különösen a Prológusban.

A Mefistofele szövegének eredetiségét leginkább az alapvető cselekménysíkra való összpontosításban; a jelenetek, tartalmak „lerövidítésében”, kihúzásában; egyes kiragadott részletek erőteljes drámaivá hangolásában, a csekély mellékszál fővonalhoz való szoros hozzárendelésében, új elemek betoldásában és a dallamosságban kell látnunk.

Az átdolgozás új értelmezési lehetőségeket is megteremtett. A dualista elvre épülő dráma után a zenemű megtartotta az ég–föld színteret, a jó–rossz, Isten–ördög ellentétét, a valóság–álom kibékíthetetlenségét, valamint az alapvető konfliktusokat, egyes változtatások eredményeként azonban új kérdések merülnek fel.

Egyik ilyen elemi, de jelentős újítás az Úr „Misztikus kórussal” való helyettesítése. Ez a kórus Goethe drámájában a mennyei keretet zárja le a mű végén, az opera Epilógusából viszont ez kimarad, illetve a Mennyei Udvartartás éneke váltja fel. Ugyancsak helyet cserél a Vezeklők kara is, az arkangyalok pedig meg sem jelennek a zeneműben. A fő kérdés mégsem az, hogyan rendezte el a szerző a mellékszereplőket a cselekményben, hanem hogy miért nem léptette fel személyesen is Istent?

A Sátán Öreg Atyának, Úrnak, Alkotónak szólítja őt beszédében, ám dialógust nem közvetlenül vele, hanem a mennyei hangokkal folytat. Miután Margit égi kegyelmet kap, a Megváltás szózata az Égi Seregektől érkezik. Sokatmondó Faust és Margit párbeszéde is a második felvonás első jelentében, amelyben Faust ekképpen szól: „Ki merné kijelenteni, / „Hiszem az Istent”? / A szentek szavai kigúnyolják / az általam óhajtott igazat, / s melyik ember lenne oly merész / kimondani: „Nem hiszek?” / Teljen el szíved a szerelem / igaz és kifejezhetetlen dobbanásával, / s nevezd ezt az önkívületet úgy: / Természet, Szerelem, Rejtély, / Élet, Isten! / A név és a szó nem más, mint füst és mese / az érzéssel összevetve.” (Az operarészleteket Csákovits Lajos fordításában közlöm.) Az operából tehát egy olyan Isten képe rajzolódik ki, aki a Mennyei Udvartartás és az Evangélium által „nyilatkozza ki” magát, léte mégis titok marad. „Hiánya” provokálja a nézőt. A kor emberének Istenhez való viszonya jelenik meg ebben a felfogásban, amely egyrészt tagadja Isten létét, másrészt tart is a létezésétől, s végeredményben az emberre bízza a kérdés eldöntést.

Isten hívét, Faustot mérhetetlen tudásvágya és elégedetlensége teszi nyomorulttá. Lelke egy pillanatra sem talál megnyugvásra, tépelődik, kételkedik, még több tudás után, még nagyobb megbecsülés iránt epedezik, de sem önmagát, sem a világot nem ismeri. Az élet szépségei nem tárulnak föl előtte. Boldogtalansága miatt köt szerződést az ördöggel. Ekkor hangzik el – hasonlóan, mint Goethénél – a központi mondat: „Szent múló pillanat, / maradj, oly szép vagy!”, mely Faust halálakor megismétlődik.

A Sátán irányítása alól Faust a végső órában bír csak kilépni. Megfogalmazza követeléseit, amelyek egy utolsó vízióra épülnek. Látomásában önmagát egy békés ország királyaként képzeli el, ahol bölcs törvények alatt születnek emberek és állatok ezrei. Ráébred, örömtelenségének forrása önző magatartása volt, és hogy a másokért való munka lehet egyedül az élet célja. Lélekben ugyan visszatalál Istenhez, és megmenekül a Pokoltól, ez azonban Margitot már nem hozza vissza a halálból. Az életben elkövetett hibáit nem tudja helyrehozni.

Az ördög követése nem alkalmas a jó teremtésére, a határtalan tudásvágy pedig megfosztotta Faustot a világban lévő szépségek felismerésétől. Faust tehát úgy hal meg, hogy életét valójában elkótyavetyélte. Tragédiája végső soron az, hogy nem ismerte föl időben: sorsának alakulása egyedül tőle függ. Képzelete révén utolsó perceiben ugyan megteremt egy olyan világot, amely már nem álomszerű, mint a korábbiak, hanem „valóságos”, s ezáltal Istenhez válik hasonlatossá, életében azonban önmaga áldozata volt, és a külső befolyás alatt állt.

A Megváltás földi síkon tehát nem történik meg. Hogy miért nem, arra választ a Boszorkányszombat jelenetében Mefisztó leírása ad, mely ekképpen jellemzi ezt a világot: „Íme a Föld, üres és kerek, / emelkedik, ereszkedik, / felpattan és csillog. / Körbe kereng a Nap körül, / remeg, bömböl, teremt és rombol, / egyszer meddő, másszor termő, / íme a Föld! / Terjedelmes, öreg hátán él egy fajzat, / aljas és bolond, gőgös és hitvány, / gonosz, agyafúrt, / mely mindig önmagát emészti / kezdetétől a végéig e bűnös Földnek. / Hiábavaló mese neki a Sátán. / Nevetség és gúny tárgya neki a pokol. / Gúny és nevetség tárgya a Paradicsom.”

A földi világ eszerint a szenvedés és a bűnök otthona, ami már régen elbukott. Lakói elgyötörtek, ezért a Sátánnak sincs már kedve kísértésbe vinni őket. Ebben az elveszett, káosz uralta világban vágyódik Faust a békére, amit végül önmagába menekülve talál meg. Az ártatlan Margit pedig, aki csábításának ellenállni nem tudott, az emberek ítélkezésének lesz az áldozata.

A börtönjelenetben együtt egy szépséges menedéket álmodnak maguknak, egy virágokkal teli szigetet, egy Paradicsomot. A szabadságnak ezen csodálatos víziója azonban szertefoszlik Mefisztó bejelentésére: „Kél a nap!” Az egyetlen menekülési irány tehát a fájdalom völgyéből a halálba vezet.

Az opera egyik legkiemelkedőbb szakasza, úgy vélem, ez a börtönjelenet. A Boszorkányszombattal ellentétben, ahol a hangsúly a színpadi alakításra esett (a féktelen és erkölcstelen mulatozásra, az őrült táncot lejtő társaságra), amit egyre fülsiketítőbb zene kísért, s amely végül pokoli őrjöngésig fokozódott, ez a jelenet a díszlet sivárságával, a tartalom súlyosságával, illetve a zene és az ének páratlan dallamával nyűgözhette le a nézőt.

Margit éneke valódi drámai hangsúlyokkal él. Előbb az önkívülettől és szenvedéstől meggyötörve beszéli el szerencsétlen sorsát („A múlt éjjel a tenger mélyére/vetették magzatomat; / s most, hogy őrületbe kergessenek / azt mondják, én fojtottam vízbe.”), majd, öntudatra ébredése után, fájdalmasan suttogó hangon zokogja el vallomását: „Én megmérgeztem… szegény anyámat…. / És megfojtottam… a kisbabámat.”

Miután magányos számkivetettségében Faust megzavarja, egy rövidke percre még felcsillan szívében a remény, s elfúló hangon szól: „Irgalmas… / ember… / vagy… / Állj mellém…”, nemsokára azonban ráébred borzalmas tettére, s az önvádtól kínozva könyörögve mondja megrontójának: „Jer… / beszélni akarok neked… / a sírok komor rendjéről… / Miket holnap kiásol… / Oda… / ahol legzöldebb a gyöp… / helyezed édesanyámat, / A temető legszebb helyére, / Odébb… / de azért közel hozzá… / ásod meg az enyémet… / az én nyomorúságos síromat…. / s a kisbabám / a keblemen nyugszik majd.”

Ez a cselekményénél fogja fájdalmas és bensőséges jelenet, szívhez szóló szavaival és Fodor Gabriella énekével, hiteles játékával lenyűgöző és megdöbbentő hatást keltett. A nézőt nemcsak az egykor boldog fiatal lány reményvesztettsége és tragikus sorsa rendítheti meg, hanem az is, hogy ennek a naiv, szerelmes szűzlánynak a története mennyire mindennapi, ha a hétköznapokban nem is végződik mindig gyilkossággal, tömlöccel és halállal.

A Mefistofelében tehát Boito végső soron az élet tragikus voltát mutatja be, melyben a valóság fájdalom, az eszményi pedig álom. Az ember pedig, aki önmagát értelmes lénynek nevezi, de nem több parányi porhüvelynél a Nagy Végtelenben, Megváltást legfeljebb halála után remélhet.

Ezt az alapgondolatot ragadta meg Kovalik Balázs rendező Hamvas Béla Szilveszter című művének egyik kiragadott részletével, s gondolkodtatta el vele a nézőt az előadás jeleneteit megszakító szünetekben, amikor újra és újra elé tárta a legördülő függönyre írt szavakat:

„A legnagyobb rejtély nem az, hogy az embert a véletlen valahová az anyag és a csillagkozmosz közepébe hajította, hanem hogy ebben a fogságban önmagunkban olyan gondolatokat ébresztettünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy életünk semmiségét kétségbe vonjuk.”

Mindent összevetve véleményem szerint az opera sikerének titka voltaképpen a szövegkönyvben rejlik. A hozzáírt zenét semmiképp nem mondanám zseniálisnak, bár a börtönjelenet egyes szakaszai kiemelkedőek voltak. Bogányi Tibor vezénylete alatt ezeknél a részeknél lenyűgözően felizzott a zene, magával ragadva a hallgatót, aki már nem is a haldokló Margitot figyelte, hanem a karmestert, aki szenvedélyesen, az átélés varázslatos erejével közvetítette az egykor Boito által írt zenét.

Erőteljesebb hatást ezen kívül a zenedrámát megnyitó lírai ének fejtett ki. „A világegyetem örök összhangjából / a tengerzöld űrön át / kicsendül egy hang, / a mindent átható szereteté, / s tehozzád száll / a végtelen azúr légben, / és édes hangzattá válik” – hangzik el az előadás elején. Ezek a sorok térnek vissza újból a mű befejezésekor, kerek egészbe zárva ezzel a cselekményt. Varázslatosságát ez a részlet annak köszönheti, hogy a Mennyei Seregek Istenhez intézet himnusza nem csak Őt, hanem a nézőt is megszólítja, bevonva ezzel őt is az Univerzum működésébe.

A szférák harmóniáját megjelenítő magasztos ének összefoglalja Isten lényegét, melyet a misztikus szeretetben jelöl meg. Ez a feltétel nélküli, mindent átható szeretet győzedelmeskedik végül a műben a Sátán mesterkedései ellenére, mégpedig az isteni Kegyelem folytán, az Istenbe vetett Hit által, illetve az emberszeretet eredményeképpen. Isten tehát a misztikus szeretetnél fogva van jelen a műben.

A hosszú, szenvedésekkel teli földi élet megjelenítése után, amire a cselekmény épül, újra felcsendülő mennyei szózatok reményt kelthetnek a nézőben. A kijelentés: „A nyomorúságos test elenyészik, a lélek megváltatik a misztikus szeretetben.… Győz az Úr!”, elégtételt ad a nézőnek, aki ezek után meghitt hangulatban térhet haza.

Fülében sokáig cseng még az ördög gúnyos éneke Palerdi András tolmácsolásában, és a Faust szerepét játszó Hector Sandovallal is meg lehetett elégedve. Igazán maradandó hatást mégis a díszlet és rendezés gyakorolhatott a nézőre. Kovalik Balázs, úgy tűnt, minden megtesz annak érdekében, hogy modernizálja a 19. században írt történetet, azt érzékeltetve ezzel, korunkra éppúgy jellemzőek a Boito által írt szavak, mint a múltra. A bámulatos, összetett, fejlett technikájú díszlet azonban, a félig korunkbeli, félig régiesnek tűnő mutatós jelmezekkel ellentmondásosan hatott, és végig a szöveg ellen dolgozott.

Hogy mi is voltaképpen hát a Mefistofele című opera, azt egyetlen mondattal ismertetni lehetne. A hit próbatétele a Gonosz kísértései és a földi világ fájdalmai közepette. A szenvedés és a kegyelem olyan két központi elem benne, ami a Jób könyvéhez teszi hasonlatossá a zenedrámát. Isten mindkettőben megengedi az ördögnek, hogy próbára tegye szolgáját, azért, hogy az igazságtalanságok után megmutathassa kegyelmességét és jóságát. A Sátán tehát nem több, mint eszköz Isten kezében. Az ember pedig akarata révén egyikük vagy másikuk követője.

Ondrejčák Eszter

(A kép forrása: Magyar Állami Operaház)