Bencsik Orsolya: Irodalom és akcióművészet 4.
A mama régi, szétnyitható ágyát, ami a halála óta vendégágyként anyámék nappalijában állt, apám egy hete kivitte a hátsó udvarba, oda, ahol az üres ólak vannak. Ezen aludt a mama a macskáival együtt, amíg élt, anyám azt mondta, „Jó büdös volt.” A tata 2010 szeptemberében döntött úgy, jót tesz nekik a különalvás, a családban ez nem beszédtéma, de mindenki számára nyilvánvaló, zavarta a mama löttyedt, rothadásnak indult teste. Amikor meghalt, a tata meg akart szabadulni az összes cuccától, azt mondta, „Nem lerakat a házam.”, ebben anyám is egyetértett vele. Apám persze képtelen volt erre, mert apám képtelen a múlt történéseivel szembenézni, és betegesen ragaszkodik. Hozzám is így kötődik, pedig már vagy két éve nem náluk élek. Naponta rám ír a Skype-on, és ha nem számolok be óránként, hogy mi történik velem, nem bír magával és telefonon hívogat.
A tata nyomdokait követve apám is betagosodott a helyi rádióamatőr klubba, bár nem kérdés, az apja helyébe sohasem léphet. A családban vagy egy tucat rádió van, mindegyik működik, noha a legrégebbi legalább ötvenéves. Anyám nem szereti ezeket a rádiókat, mert a jelentős részüket kiszuperált alkatrészekből a tata rakta össze, ő pedig nem foglalkozik a külcsínnyel, csak a belbecs és a precizitás érdekli. Amikor Szegedre költöztem, közülük egyet az albérletbe én is magammal vittem, pedig évek óta nem hallgatok rádiót. A tata már húsz éve süket, amíg a mama élt, bömböltetve hallgatta a készülékeket, de az utóbbi három hónapban fülhallgatót tesz a fejére.
Mióta a hátsó udvarban nincsenek állatok, a szomszédok sem panaszkodnak a szagokra, pedig a mamáék mindig tisztán tartották a disznókat. Üresen állnak az ólak, anyám mondja, „Apádon látszik a hiány”. A nővérem szerint nincs azzal semmi baj, ha a veszteségeket pótolja az ember vagy ha alternatív megoldásokat keres az üresség betöltésére, ezért nem zavarja, hogy az apja egy hete napjának jelentős részét a hátsó udvarban tölti.
Apám ébredés után beül az ólba, az ómama régi, szétnyitható ágyán megágyaz. Tudom, a mamára gondol, miközben a mellé készített, fehér, zománcos vájdlingban körömkefével a tata disznóölő késeit és a mama kertjéből szedett káposztafejeket mossa. Ha a mosással elkészült, a késeket és a káposztákat is behintőporozza és a dunna alá dugja. A párnára rádiót helyez (mikor épp melyiket, nagy a választék), bekapcsolja, és az ágy mellé ülve, két, fülére erősített ötkilós súllyal a B92 adását hallgatja. Az ágyra macskák telepednek, a környék összes házi kedvence, van fehér, fekete, szürke, cirmos és tarka, egyedül vörös nincs. Apám fülét húzzák a súlyok, ezekkel mérték a mázsán a disznókat. A rádióból órákon át hírek szólnak, a B92-nek ez a profilja. Anyám aggódik apám füle miatt, „Így is nagy!”, pedig a nyolcvanas években anyám is nehéz, lógós fémklipszeket hordott. Apám a fülének méretét a mamától örökölte, ő meg az apjától, szerencsére a nővérem és én már kiestünk a sorból: a mi fülünk kicsi, alig hat centis.
Nem hordok klipszet, mert megfájdul tőle a fülem, a fülem után meg a fejem. Apám beteges ragaszkodásával nem tudok mit kezdeni, eddig úgy tudtam, nálunk mindenki olyan nagyon normális. A nővérem szerint én mindent túlreagálok, és rögtön mindent bekategorizálok, nem ártana, ha macskát tartanék, az jót tenne az idegeimnek is. Évek óta nem hallgatok híreket, alig érintkezek a külvilággal: zavar a löttyedés és a rothadás. Az albérletemben a süketnéma pasas artikulálatlan hangokat ad ki magából, a tata fején fülhallgató, apám fülén két, ötkilós súly, anyám ékszeres dobozában a nyolcvanas évek fémklipszei. Ha anyám meghal, a nővéremmel közösen osztozunk majd rajtuk.