Juhász Ferencről – beszámoló Kabdebó Lóránt előadásáról

Kolozsvári Papp László halálának évfordulójára

2014. április 15-én, öt órai kezdettel kisebb írói társaság gyűlt össze Kabdebó Lóránt budapesti lakásának dolgozószobájában, azzal a céllal, hogy Juhász Ferenc költészetéről beszélgessenek. Az éjszakába nyúló előadás és társalgás a századforduló irodalmából oly jól ismert nosztalgikus mesélés képzetét idézte fel.

Ellenpontja volt ez az este a korunk tudományos világában megszokott és – valljuk meg! – nem egyszer dög unalmas, formalitásra épülő rendezvényeknek, tanácskozásoknak. Érdektelenség és elidegenedettség helyett természetesség és bensőségesség volt az, amit kaptunk, csakúgy, mint a nem sokkal korábban a Zuglói Örmény Önkormányzat és a Rákos Mezei Egyesület által szervezett Epizódok a XX. századi irodalom történetéből című előadáson.

 

Kabdebó Lóránt jó mesélő, aki mindig megtalálja azt a közönséget, amelynek mesélhet. Ezúttal egy olyan ideális helyzetet teremtett, ahol a különféle szakmák művelői, akiket az írói tevékenység köt össze, hátat fordítva a 21. századi nagyváros polgára nyüzsgő életvitelének, egy asztal köré gyűlve nyugodtan, figyelmesen vagy éppen gondolataikba merülve beszélgethettek egy nagy költő életútjáról, művészetéről. Úgy, mint Kolozsvári Papp László Holló úr és Kleotéra története című novellásköteteiben beszélget a doktor úr, a tanár úr, az ügyész úr, a lapszerkesztő, a pincér, a hegedűs és a dalszínész baráti körben.

Jól ismerték egymást. Együtt, külön-külön szenvedték végig a kommunizmus pusztításait, amiről Juhász Ferenc lírai remekei, Kolozsvári Papp László prózái (mindenekelőtt A diák utolsó története és a Kolozsvári-ciklus egyik darabja, A kentaur), Kabdebó Lóránt tudományos munkái számolnak be. Utóbbi, a Magyar Nemzet 1978. december 31-i számában örömmel köszöntötte Kolozsvári első kötetét, a Monológok a határont, A megszenvedett elégikusság (Juhász Ferenc: A halottak királya) című tanulmányában pedig kitért ötleteléseikre is Juhász Ferencről. Ebben írja, hogy a költő „a kommunizmus »nagy elbeszélését« is végiggondolta műveiben – az egyes ember, a nemzet és az emberiség szempontjából. És mindenütt a pusztulással kellett szembesülnie. A sok szöveg éppen az oda-vissza ható győzködés eszköze volt. A kerek kompozíció az elbeszélés sugallata: de sohasem tudni, hogy a megszületés, a kibontakozás, a megoldás vajúdása-e, avagy éppen egy zsákutca önmagát tudatosítása. Egyik íróbarátom [K. P. L. – a szerző] szellemesen jegyezte meg: Juhász Ferenc öntudattal megy a zsákutcában, mintha sugárúton közlekedne. Szerintem éppen ellenkezőleg: a diadalmenet visszáját, törékenységét, megoldás ellen dolgozó tényeit fedte fel. A tékozló országtól a Virágok hatalmán át a Gyermekdalokig, a Halott feketerigóig.” [Parnasszus (centrum – Juhász Ferenc), 2007, nyár, 18–35.]

 

Az előadás keretében Kabdebó elmondta, 1956-ban valami csoda történt a magyar irodalomban, valami új, más, ami ha nem lett volna a forradalmi hangulat, és ha Magyarország ekkor egy békés zug lett volna, Juhász Ferencből akkor is előtört volna.

Juhász Ferenc olyan csodáját tudta megteremteni a versnyelvnek, ami csak keveseknek sikerül. Weöres Sándor, Arany János fogható hozzá. Verseinek ugyanis gondolati tartalmán túl különleges zeneisége is van. A Fekete páva, A tenyészet országa, A hazatérő halott, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából – melyekről a professzor úr Márton Lászlóval beszélgetett – különösen jelentős darabjai ennek a költészetnek.

A virágok hatalma című kötet egyik alapverse, A mindenség szerelmének első ciklusa, a hiányról szól. Hivatkozik a hitre, az eleve elrendelésre, hogy neki létezik egy másik fele, amivel szemben áll a tudat, az értelem, a bizonyíthatóság. Beszél a létezés csodájáról, a fiatalság álmairól. Hosszan leírja a vágyat, amelyben összekapcsolódik a világmindenség sorsa és az egyedi személyes ember reménye. A szerelem gyönyörteliségéről szól tehát a vers, egy olyan várakozásról, eggyé válásról, amiről már Arisztophanész is szólt, s ami az emberben kimondatlanul, tudatosítás nélkül hever.

Kabdebó Lóránt már idézett tanulmányából tudjuk, a költő legtöbb versében megidézi ezt a harmóniát, mint a létezés természetes állapotát, és itt is ezt a harmóniát említi, mint a csend állapotát, amiben egykor létezett a két fél, és amiből a vágy megteremtette ő(ke)t.

Az pedig, hogy kezdetben csak a vágy volt, hagyományos gondolata az idők kezdetének, amelyet már Platón A lakoma című könyvében is említ, hivatkozva Parmenidészre, aki a mindenség kezdetéről írja, hogy kezdetben nem volt semmi sem, csak Erósz. A vers szenvedélyes sodrása mégis újszerűvé teszi a témát. A szóképek, mint a „csend virága”, „május-szagú álmok” stb., a megszólítással, a beszédmóddal elmélyítik és személyesebbé teszik a teremtés „leírását”.

Álljon itt befejezésül egy részlet magából a Juhász Ferenc-költeményből:

 

„Én nem voltam trubadúr-szívű, de ösztöneiben

vad, barbár lovag,

rabló, betyár.

Mert kezdetben nem voltál te sem,

csak a vágy volt, a kocsonyás csönd,

a köd-tüdejű, semmi-csontvázú, jégvirág-gerincű állapot,

kezdetben a Minden együtt lakott

és mégis éreztelek és mégis tudtalak,

robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,

de még csak reszketés,

sejtelem

voltál te is, voltam én is szívemben,

mégis tudtalak,

tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,

hogy megszületsz gyöngéden, s félelmetesen,

mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,

mert ehhez az értelem kevés

és nem oly céltudatos a megismerés,

az elhatározás,

mint az órával mérhető idő,

s az órával felfogható elektromosság.

És mégis tudtalak,

fölfogtalak és vártalak,

te Csillag-méz, Tündöklés, Arany-hab,

te Fülemüle-ének, Árvácska,

Gyöngy-habú tej, Havas bérc,

te Villámló elektromosság, Atom-tűz,

Kék gerle, Havasi virág,

Puszták citerája, Tenger tüneménye,

te Kukorica-harmat, Vércse-vércsöpp,

Madár-topogás, Gyémánt-korsó,

Gida-szökdécselés, Kígyó-nyelv,

Szívemet-célzó arany-dárda,

Szügyembe-fúródott tüzes nyíl,

Virág-ajak, Zöld madárcsőr,

Csillag-fátyol, Óceán-palást,

tudtalak léttelenűl,

mert kezdetben közös volt minden elem,

mert kezdetben én is a csönd virága voltam,

mert kezdetben te is a csönd virága voltál,

kezdetben csak a vágy

volt, ahonnan fölszabadultál,

kezdetben nem voltál te sem.”

Ondrejčák Eszter