Ballek mélymerülési kísérlete

Nová dráma fesztivál, Pozsony, 2014. május 12.

A 10., jubileumi Új Dráma (Nová dráma) fesztivál – amely az évad legizgalmasabb kortárs drámákból született előadásait mutatja be – nyitóelőadása – bár talán nem célzottan – a fesztivál fő szándékával összhangban szólította meg a nézőket. A Turócszentmártoni Szlovák Kamaraszínház (Slovenského komorné divadlo v Martine) Szinkronúszók (Akvabely) című előadásáról van szó.David Drábek cseh drámaíró darabjának központi gondolatát az egyén performatív aktivitásának mint társadalmi szükségszerűségnek a kihangsúlyozása képezte. Az abszurd humorban bővelkedő darab azoknak a játékoknak a történetét meséli el, amelyeket nap mint nap eljátszunk – szerepeket veszünk magunkra, melyeket a mai társadalom külső világa ír (elő) számunkra; épp ez a képmutatás bomlasztja belülről az egyént.

Rastislav Ballek és Róbert Mankovecký rendező-dramaturg páros koncepciója nem igazán tért el kedvelt módszerüktől: ismét a felszín alatti folyamatok leleplezését tűzték ki célul. A szinkronúszás az azonos című darabban (Akvabely) az egyedüli lehetséges módja a saját világba való alámerülésnek, a belső mélységre való rátalálásnak. Néha mindannyian belecsöppenünk ebbe a saját világba, melyben úgy élünk, mint hal a vízben. Probléma akkor merül fel, amikor az ember már nem szeretne partot érni, amikor teljesen közönyössé válik az evilági színház iránt, vagy amikor már azt már egyáltalán nem érti. És megfullad.

A belső konfliktus a saját s alighanem egyetlen valós világból a nagy színház világába való átmenetből, tehát az én adaptálhatóságából adódik Drábek darabja mindhárom értett férfi főszereplőjének – Pavel, Kajetán és Filip – esetében. A belső világot Ballek a színpadon az úszómedence szinekdochéjával ábrázolja, a vízzel, melyben a „modern” férfiak meglelik saját komfortzónájukat. A „felszín alatti” teret Jozef Ciller egy magas konstrukció hátsó oldalára függesztett, kék fénnyel megvilágított vászon segítségével, valamint az elülső oldalra függesztett, könnyű, levegőben hullámzó, vízre emlékeztető nylonfólia használatával oldotta meg. Az objektum valamiféle theatregraphként határozható meg, melynek használatát Vlastimil Burian és Kouřil a D34 színházban végzett alkotómunkája hozta be a köztudatba még a cseh avantgárd idején. Ennek köszönhetően Cillernek sikerült eredeti módon kihangsúlyoznia a színpadi cselekvést, valamint a világítás és a projekció vizuális elemeit. Az előadás során a színpad fokozatosan leplezte le saját funkcionális lehetőségeit, ugyanakkor a dinamikus cselekvés és a „felszín alatti” illuzórikus világ és a realitás közötti szürreális átmeneteknek is teret biztosított.

A „nagy színház világából” érkező szereplők Katarína Holková színes, stílusokat kombináló jelmezeiben bohócokra emlékeztettek, erőteljes karikaturisztikus megjelenést nyerve. A karikatúra hatásossága abban is látszik, hogy Ballek álláspontja a felszínes világról teljesen egyértelmű: a társadalom krémjét éppúgy kifigurázza, mint a bulvárt olvasó üresfejű nőket. A női nem képviselőinek nagy részét (kivéve Pavel szerelmét, a „tökéletes“ Markétát) Ballek kiüresedett, könnyű szexuális objektumként rajzolja meg, amelyek számára a népszerűség és a férfiasság mérete bír kizárólagos fontossággal. Mindez a színpadi nyelvhasználatban is megnyilvánult, valamint az ösztönei által uralt Edit, a Kajetán szeretőjét játszó Nadežda Vladařová extatikus alakításában, vagy épp a Kajetán hiperaktív asszisztensének szerepét megformáló Zuzana Rohoňová esetében, és így tovább.

Ballek rendezése előrelépést mutat alkotói munkásságában, az előadás sokkal „összeszedettebb” és jobban kommunikál a nézőkkel – az előző darabjai ebből a szempontból problémásak voltak (a színpadi ötletek túlkombinálása miatt gyakran elveszik a feldolgozásra kiválasztott szövegek mélysége). Mindezek ellenére a szünet után az előadás minősége egyre gyengül, részben a Kajetán által vezetett, hosszúra nyúlt szórakoztató show miatt. De említhetném még Marek Gaišberg (Kajetán) és Dano Heriban (Pavel) néhány pillanatát is, amikor a szereplőben a belső feszültség tetőfokát pusztán ösztönös ordítással, görcsös mozdulatokkal vagy expresszív játékkal sikerült csak kifejezni, ami valószínűleg a rendező célját ‒ vagy tévedését? ‒ tükrözi. Kezdetben ezek a váratlanul agresszív reakciók főként nevetést váltottak ki, de hát mindenből megárt a sok. Az alakítások modorossága nehezítette a szövegben jelenlévő humor ábrázolását. A realista játékmóddal bemutatott abszurd helyzetek viszont megelevenedtek.

A befejezés végül sokat javított az összképen, a gyakori, hangos és dinamikus helyzetek esztrádszerűsége az akvárium zártságában csöndesedett le, melyben Filip barátjáról való emlékei és a búvárszemüvegeik úsztak, mint a felszín alatti nyugalomkeresés szimbólumai. Az akvárium mintha a platóni ideák kicsinyített világává vált volna, melynek a mi világunk pusztán csak töredékes mása. Úgy tűnik, Kajetán és Pavel megértették, hogy a világ ezen ideális állapota elérhetetlen, s végül megbékéltek. Alámerültek, de úgy, hogy a felszín közel maradjon, hogy levegőhöz jussanak.

Jana Hlodáková