Fekete Anna versei

Augusztus

A nap végignéz a katonáin.

Mielőtt letenné a fegyvert,

vigyázzba állnak a Rocky Mountains

sziklái. Semmi sem mozdul.

Madarat, árnyékot, iramlót

megállít a rettegés.

 

Se meghalni, se születni nem szabad.

Csendben vár, akit megaláztak.

Saját szívébe húzódik vissza a szél.

 

 

Össze

A düh ritkássá teszi a levegőt. Édes, édes –

kortyokban hörpölöm, nem tudok betelni vele,

összetört poharak , összetört hörgők, igen,

de még több kell az éles, a villanyfény-részegséghez,

amíg végigtöröm, -zúzom magam a megsemmisülésbe.

Isten, mondják, jóindulatában teremtette a földet,

öreguras dünnyögéssel minden rögöt kézbe vett,

közben le- és felkapcsolgatta a csillárokat és csillagégőket,

hogy a Gyermeknek karácsonyra minden tündöklő, tiszta

és makulátlan legyen. De Neki esze ágában nem volt csodálni

a csillagpályákat, ahogy a verssorokat sem, amiket a költők

az öregemberek nyugalmával csiszolnak egybe.

Nem gyönyörködött a szavak milliomféleségében,

abban, ami minden emberi mondatot és arcot

összetéveszthetetlenné tesz. Ő csak a dühöt látja, az édes,

a szerteszét spriccelő dühöt – ahogy nagy kortyokban,

boldogan, át a ritkás levegőn… törve-zúzva önmagunkat…

 

Ó, adj még egyetlen napot nekünk, Uram!

 

 

Könnyen, szabadon

A tested az egyetlen. Hát mért tüdőznéd le a sértéseket?

Itt élsz velünk, és te is csak vergődsz mások neheztelésében.

Csápokon, szárnyakon keresztül lélegzel és lépkedsz. Nézd

ezt a ragadós, fekete lepketengert! Zizzenések, hártyák,

lábak, szárnyak, dobbanások! De élnek-e még vajon,

vagy csak a ragadós téli szél hordja-viszi, emeli őket?

 

Ki ne nyisd a szemed! Ne félj, ne aggódj! Ne kapkodj!

Csak a szíveden át lélegezz!

 

Emlék, ballagási

Nőnek lenni, igazi nőnek, vajh mit is jelent?

Ma már tudom: feszes, ideges nejlonszálakat

hordasz a testeden. És ottmarad valamennyi elektromosság

a bőrödön, ha a harisnyát leveted. Vibrálás, idegenség,

beleragad a pórusaidba… elektromos nyál, nem a tiéd.