Kegyes füllentés – A The Show Must Go On a Trafóban
2014. április 10., Budapest, Trafó – Kortárs Művészetek Háza
Ahogy a közelmúltban elkezdtem foglalkozni a Jérôme Bel-jelenséggel, egyre többször jutott eszembe Arany János veretes sora a Vojtina ars poétikájából: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”. Ugyanis Jérôme Bel szerintem olyan művészi szintre emelte a hazudást, hogy már nemcsak a színházában „hazudik”, hanem az interjúiban is füllent. Trend is a színházművészetben manapság, hogy jelentős alkotók saját életüket élik meg és játsszák el folyamatos színházi performanszként, eltüntetve így a határvonalat néző és előadó, játék és valóság, élet és színház között. Ha pedig e határvonalak eltűnnek, akkor az igazság és a hazugság is könnyen átcsusszan egymásba – a színpadon és a való életben egyaránt. Mindeme eltüntetéseknek és csúsztatásoknak Bel nemzetközi hírű nagymestere. Évtizedek óta provokáló fenegyereknek tartják, színházát antiszínháznak, koreográfiáit antitáncnak nevezik. És ebben van is valami…
Nemrégiben nyilatkozott a Tánckritika.hu című internetes lapnak, és ott valami furcsa őszinteségi rohamában lerántotta magáról a leplet. Elárulta, hogy 1989-ben éppen a budapesti Trafóban akkorát bukott az első, önmagára készített szólókoreográfiájával, hogy utána három évig nem dolgozott, csak gondolkodott önmagán. De meg is lett az eredménye: darabjaiból örökre kizárta az intimitást (értsd: az őszinte, önkifejező, egyenes ön-megmutatást), és hideg, koncepciózus, intellektuális darabokat kezdett el készíteni. Azóta már többször mint világhírű, ünnepelt sztár lépett fel együttesével a Trafóban, legutóbb ez év április 10–11-én: a 2001-ben készült The Show Must Go On című előadásával, mellyel több mint tíz éve a világ jelentős színpadjain hódítja a rajongó nagyérdeműt. Semmi nemzeti előítélet nincs bennem, de erre csak a franciák képesek. Bel olyan racionális, mint Voltaire a Candide-ban.
Említett előadása úgy kezdődik, hogy az első sor előtt kialakított keverőpulthoz leül a hangért felelős férfi, és betesz egy cédét. Majd koromsötét lesz, és felcsendül a híres Tonight, tonight-kettős Bernstein West Side Storyjából, amit – még mindig koromsötétben – rögtön követ a Let the Sunshine in című dal a Hairből. Értjük, ugye: a Tonight arról szól, hogy tele vagyunk felkavaró várakozással az estet illetően, melynek elkezdéséhez persze fény kell – „mondja” erre a Let the Sunshine in. A két szám közben fel-felerősödő röhögcsélés terjeng a nézőtéren, de jómagam például – generációm (a múlt század hetvenes éveiben voltam gimnazista) szentimentális maradványaként – titkon paca vagyok a meghatottságtól. Fantasztikus a két szám, fantasztikusan éneklik, fantasztikus a hangminőség – engem Jérôme már megfogott. Nem érdekel a pofátlan dramaturgiai szerkesztésmódja (ahogy fény lesz, és bejönnek a szereplők a színpadra, mi más csendülhetne fel, mint a Rolling Stonestól a Come Together), és kifejezetten jónak tartom, hogy a beérkezett szereplők hosszú percekig meg sem szólalnak, csak mozdulatlanul bámulnak minket egy félkörben állva. Engem már ekkor magába húz az előadás.
A továbbiakban hasonló események történnek, melyek mindegyikét természetesen most nem fogom leírni. Bel a színész-táncosaival vagy a slágerszövegeknek megfelelő akciókat végeztet, vagy éppen az ellenkezőjét. Táncolni David Bowie Let’s Dance című számára kezdenek el, majd lesz nagy kollektív I Like To Move It, később Macarena-tánc is (aki nem tudja, mi az, csak írja be a youtube-keresőbe), Lionel Richie Ballerina Girljére csak nők maradnak a színpadon, és eltáncolják hajdani, megvalósulatlan balerinaálmaikat. De a leghangosabb ovációt a nézőtéren Céline Dion My Heart Will Go On című Titanic-dala váltja ki: e közben hajóalakot és mélységet mintázó pózokkal díszített kettősöket adnak elő véresen komolyan az antitáncosok. Antitáncosok, mert Bel körülbelül húszfős csapatában talán ha két-három képzett táncos található, a többiek teljesen civil mozgású (anti)színészek (van közöttük szép korú is). Bel nyilatkozza is rendszeresen, hogy előadásaiban nincsenek is szerepek és szereplők, az előadók nem játszanak, csak magukat adják, de ez ugyanúgy kegyes hazugság, mint amikor a rendező-koreográfus azt állítja: mindig száraz, letisztult, nem humoros előadást szeretne létrehozni, és nem célja, hogy az emberek nevessenek a munkáján. A közönség meg folyton röhög…
Igazából Bel „antiszínészei” igen tehetségesen szerepet játszanak: a legvalószínűtlenebb helyzeteket, a legröhejesebb gagyitáncokat is megilletődött és rendíthetetlen komolysággal prezentálják. Ám színházi ember szemét nem tudják becsapni: látható, hogy produkciójukban gondosan ki vannak dolgozva a színházellenesnek álcázott, civil gesztusok, jelenetek. Bel nagyon jól tudja, hogy a nézők elhiszik – mert el akarják hinni –, hogy bármelyik civil ember (tehát „én” is) ott lehet órákra a fényben, és érdeklődő, boldog kíváncsisággal szemlélik világszerte őt is, ha meg akarja mutatni önmagát (mert ő is fontos és érdekes). Ez a hazugság ajándék. És mindenki köszönettel el is fogadja. Jérôme Bel pedig titokban talán még azt is tudja, hogy a mi Arany Jánosunk már rég megadta neki a feloldozást: „Hazudni rút. Ez ellen a morál, / A társas illem egykint perorál: / De költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad: – szükség fillenteni.”
Kutszegi Csaba