Veres István: Irodalom és konzum 2. / Ne fájjon

Folytatjuk a konyha és az irodalom termékeinek erőszakos párhuzamba állítását célzó, nem uniós forrásokból megvalósuló közhasznú projektünket (remélhetőleg mindannyiunk és az egész anyaszentegyház javára). Persze azért azt előre bocsátanánk, hogy ne várjon senki semmilyen szembeállítást vagy összehasonlítást, legfőképpen pedig párhuzamba állítást ne. Vagy ha vár is, készüljön fel rá, hogy hiába várja, nem kapja meg, annak ellenére sem, hogy meg lett neki ígérve. Kellemetlen, fájó tapasztalatokat szeretnénk okozni az olvasónak. Az egész lényege ugyanis a fájdalom. Az egész alatt pedig nem mást értünk, mint az egészet, ezt az egészet, amibe minden bele tartozik, a hangya faszától egészen a MIR űrállomásig.

A magam részéről ehhez még annyit tennék hozzá, hogy a legritkább esetekben borotválkozom pénteken. Legutóbb fogyó holdkor került sor a műveletre, és bár gondolataim leginkább Szamanta körül forogtak, valahogy a fájdalom (mint olyan) progresszív aspektusainak bizonyítását célzó gondolatkezdemények, mint neveletlen szélgyerekek által szürkeállományom tőzegébe hintett csírázó magoncok, mégis kidugták fejüket agykoponyám valamelyik szellősebb varratából. Meg merem kockáztatni a tételmondatot, hogy Szamanta a Dallas legösszetettebb karaktere. Bár nyilvánvalóan utálja Dzsokit, a férjét, mégis mellette marad, ugyanis a pénzt jobban szereti annál, mint amennyire Dzsokit utálja. Ennek ellenére Dzsoki vazallusaként viselkedik esténként, amikor a család kiöltözve (nyilván a forgatás miatt) megvitatja az aktuális témákat. De miért lett ez most itt leírva? Azért, mert a Dallas egy tipikusan olyan film, amely a ne fájjon elv alapján működik. 356 része alatt elszórakoztat minket különösebb gondolkodás nélkül, ugyanis a jók jók, a rosszak rosszak, a dolgok pedig történnek pontosan úgy, hogy mindebben esélyünk se legyen kételkedni, legfeljebb addig, amíg nem nézzük meg a következő részt. Alkalmazott művészetről van tehát szó, még akkor is, ha az alkalmazott művészet kifejezése alatt nem ezeket az eseteket értjük, hanem mondjuk egy reklámfilmet vagy reklámszöveget. Na ne mondja, hogy csak az OMO-tól lett ilyen!

A konzum ingoványában pislákoló életünk során hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a fájdalom a világban amolyan szükségtelen rosszként volt jelen pusztán azért, mert a technika meg a satöbbi nem tudta hozni az embereknek a fájdalommentes komfortot. Most meg, hogy már a fájdalmat sikerült minél jobban kiiktatni a mindennapokból, megy minden tovább, csak épp fájdalom nélkül, juhé. Pedig ha megnézzük, fájdalom nélkül nem lehet egyről a kettőre jutni, legalábbis a nagyobb horderejű dolgokban. Ha valamit létre akarunk hozni vagy meg akarunk érteni, meg kell erőltetnünk magunkat. Persze ez így túl homályos, általános lenne legalább néhány példával illusztrálni, hogy minél szélesebb néprétegek érthessék meg, de erre sem fog sor kerülni. Méghozzá éppen azért, hogy minél többen gondolják a következőt: mit zagyvál itt össze ez a barom? Miért nem fejti ki rendesen, ha akar valamit? Hát azért nem, kedves széles néprétegek, mert tele van a véredényrendszere azokkal az alkotásokkal, amelyek elsősorban szórakoztatnak, és csak utána merészelnek ilyenek vagy amolyanok lenni. Mivel hogy máma már csak azt veszik kezébe az ember, főleg a fiatalok, ami képes azonnal lekötni és beszippantani és kényeztetni, mert ha erre nem képes, van ezer más inger, ami az embert éri, és közülük kedvére válogathat, vagyis nem kell nehezen olvasható szövegekkel kínlódnia. Átugorva néhány gondolatmenetet kijelenthetjük, hogy ez is olyan irányban változik majd, mint a tévéknél, hogy mivel itt a sok kereskedelmi csatorna, mindenki nézheti egész nap a természetfilmeket, az akciófilmeket, a romantikus filmeket vagy a híreket. Egész kibaszott nap. Nem kell várnia, míg véget ér a Telesport vagy a Valamit visz a víz című feka-fehér magyar film. Átkapcsolja, ha keve támad, és nézheti azonnal a természetfilmet vagy a szappanoperát, bármennyit. Így lesz ez lassacskán a könyvek esetében is. Mindenki csak azt olvassa, amit akar. Viszont ha jobban belegondolunk az egészbe, olyan érzésünk támad, hogy a könyveknél ez már most is így van. És tényleg, ahhoz, hogy elkezdjem olvasni a Kőszivű ember fiait, nem kell végigmennem a Fekete városon vagy a Bovarynén. Ami egyébként szerencse, mert a 19. századi regényeket utálom. De ami a lényeg, hogy a tévés összehasonlítás a könyves folyamatok jellemzésénél nem állja meg a helyét.

Mondtam én, hogy nem lesz itt semmiféle párhuzam, az ételekig ráadásul el sem jutottunk. Nem is értem, mit vártak.