Cserna-Szabó András: Irodalom és test 2. / A kéz

Péntek este, hét óra.

A hatvanas, alacsony, manószerű, félkopasz, vicces arcú férfi belép a belvárosi Menza étterem kapuján. Szétnéz a helyiségben. Egy 58 éves, bika jegyű, özvegy nagymamát keres, aki színházlátogatáshoz, bálozáshoz és gyöngédséghez keres magának diplomás, nemdohányzó társat „Indián nyár” jeligére. A férfi tudja, hogy a hölgynél egy kínai legyező lesz, ez a jel. Harmadjára pásztázza végig tekintetével a termet, mire megtalálja a hölgyet.

„Csinoska” – konstatálja a férfi.

Az 58 éves színház-, bál- és gyöngédségrajongó özvegy valójában 65 éves lehet, esetleg 1-2 évvel több. De a férfi már kiválóan érti a társkereső rovat nyelvét. A „hatvan felé” minimum hatvanötöt jelent, de inkább hetvenet, a „fiatalos” enyhén rozogát, a „csinosnak mondott” pedig kissé teltkarcsút.

A bika jegyű nagymama délután fodrásznál volt, teljesen ki van szőkítve. Vérvörös rúzs a száján, szeme kifestve. Meglepően divatos ruhát visel, talán a lányától kapta. Mindent egybevéve a férfi elégedett, „volt már jobb is, de azért nem rossz” – gondolja.

„Keziccsókolom, Lampert Tihamér vagyok, a zeneszerző” – mondja a férfi, és kezet csókol a hölgynek.

Az asszony meg van hatódva, még soha nem csókolt neki kezet egy igazi, élő, vagyis „kortárs” zeneszerző.

A férfi hosszú ideig nem tudja elengedni a nő kezét. Csak nézi megbabonázva. Életében nem látott még ilyen finom vonalú, kecses, arisztokratikus kezet. „A bőr már jócskán ráncos, de ettől a kéz nem válik öregebbé, inkább patinás hangulatot áraszt”, gondolja a férfi. Halpikkelyként csillogó, tökéletes körmök, hosszú, királynői ujjak, a vékony, gömbölyű, csodaszép csuklón régi, ezüst karkötő – a zeneszerző nem tud betelni a pazar kéz látványával.

A férfi rendel egy üveg vörösbort, majd mindketten összeállítják saját vacsoramenüjüket. A férfi fokhagymalevest kér tejfölös-sajtos lángossal, a nő sütőtökkrémlevest. A férfi a főételek közül a marhapörköltet választja galuskával és savanyú uborkával, a nő a lazac steaket sóban sült céklával és berni mártással. Desszertnek mindketten mákos gubát rendelnek szilvalekvárral.

„Tudnia kell, hogy a férjem öngyilkos lett. Egy nagy cégnek volt a főkönyvelője. Egyszer csak elkezdett csuklani. Két évig nem hagyta abba. Csuklott éjjel-nappal. Aztán felkötötte magát. A temetésen derült ki, hogy szeretője volt. A titkárnője. Valószínűleg ő emlegette, ezért csuklott Feri. Egyedül maradtam két gimnazista gyerekkel. De mind a kettőnek diplomát adtam a kezébe” – meséli az özvegy párás tekintettel, miközben a sütőtökkrémlevest kanalazza.

„Soha nem voltam házas. Nincsenek gyermekeim. Egész életemben a női nem és a komolyzene rajongója voltam” – mondja huncutul mosolyogva a férfi, és nagyokat kortyol a vörösborból.

„Ne értsen félre, Tihamér. Nem vagyok magányos. Ott vannak nekem a gyerekek, az unokák, a színház. De bevallom, valami hiányzik az életemből, vágyom egy igazi férfi után.”

Már a marhapörköltet eszi a férfi, mikor egy karcsú, göndör-fekete, fiatal nő lép az asztalukhoz. Kezében toll és papír.

„Művész úr. Elnézést, hogy zavarom vacsora közben. Tudom, hogy nem illik az ilyen. Szégyellem is magam. De talán megbocsátja. Egy autogramot szeretnék öntől. Gyerekkorom óta rajongója vagyok a művész úrnak.”

A férfi meglepődik, még soha nem kértek tőle autogramot. Az özvegy szinte elájul a boldogságtól és a büszkeségtől. Egy igazi művésszel vacsorázik, akitől autogramot kérnek a vendéglőben a rajongók.

A férfi zavarban van, de aláfirkantja a papírt: „Lampert Tihamér”.

A fiatal nő megköszöni, majd elolvassa a nevet.

„Ez meg micsoda?” – kérdezi csalódottan.

„A nevem” – mondja sértődötten a férfi.

„Lampert Tihamér? Az meg ki?” – kérdezi a fiatal nő.

„Én vagyok Lampert Tihamér. A híres zeneszerző” – vágja ki a férfi sértetten.

„Maga nem a Haumann Péter?” – kérdezi felháborodva a fiatal nő.

„Nem. Lampert vagyok. Zeneszerző. Örvendtem. Viszontlátásra.”

A fiatal nő köszönés nélkül megfordul és távozik az asztalához.

„Ezek a mai fiatalok!” – mondja felháborodva az özvegy.

„Ne izgassa magát, Irén. Nem veszem zokon. Sajnos az ifjúság nem ismeri a kortárs komolyzenét. Zenei hulladékon nőnek fel, szemetet fogyasztanak, nem ismerik az igazi muzsikát. Fogalmuk sincs, ki az a Mozart, ki az a Verdi, ki az a Lampert. Meg kell nekik bocsátanunk.”

Egy erotikus Berry White-szám szól a vendéglőben. Az özvegynek forr a vére.

„És mondja, tulajdonképpen milyen zenét szerez ön, Tihamér?” – kérdezi Irén.

„Operákat.”

„Sajnos operában már nagyon régen voltam” – mondja szégyenlősen az özvegy.

„Én írtam a Zenélő dobozt és a Szerelem a forradalom idejént. Mindkettőt évekig játszották teltházzal. Csak azért vették le őket a műsorról, mert én kértem. Utat kell engedni a fiataloknak is.”

Az özvegy már elfelejtette az iménti incidenst, újra rajongva néz az ő művészére.

A mákos guba alatt teljesen összemelegednek, közös terveket szőnek: együtt mennek majd a Vígszínház bemutatójára jövő héten, és a férfi a jövő hónapban elviszi majd Irént az új operájának premierjére.

„Az ügynök. Ez a címe. Egy besúgóról szól, aki tisztességes és becsületes ember, de megzsarolják és beszervezik a hetvenes években. Tönkremegy az élete és a házassága is.”

„Szörnyű. Nem túl szomorú téma ez egy operához?” – kérdezi Irén.

„Nem, mert a végén disszidál a férfi Amerikába, ahol rátalál szerelem.”

„Milyen szép. Ne vessen meg érte, de rajongok a happy endért” – nevet az özvegy.

„Igazán szép este” – gondolja a férfi és rendel még egy üveg vörösbort.

Tíz után egy népi viseletbe öltözött lány lép az asztalukhoz, és virágot kínál. A férfi három szál sárga rózsát vásárol Irénnek. Az özvegy szikrázik a boldogságtól.

A férfi tizenegykor elfogyasztja harmadik kávéját.

Az özvegy kicsit becsiccsentett, arról beszél, hogy hatvan körül sem kell lemondani az embernek a gyöngédségről, mert a gyöngédség nem „korfüggő”. „Nem csak a húszéveseké a világ” – idézi végül az özvegy a sláger szövegét.

„Az ötvenedik születésnapjára elutazunk majd Velencébe, Irén. Gondolázunk, fagylaltozunk, aztán elmegyünk egy Rossini-operára. Imádom Rossinit” – vallja be a férfi.

Irén elhiszi, hogy még nem néz ki ötvenévesnek. Sőt pár percig harmincnak gondolja magát. Aztán rájön, ez mégiscsak túlzás. Legyen negyven.

„Tudja, Irén, a világgal egyetlen probléma van. A boldogtalanság. Ez minden bajok forrása. Ahogy ennek az országnak is. Minden rossz, a bűnözés, a korrupció, a politikai civakodás, minden-minden a boldogtalanság miatt van. Ez egy boldogtalan világ, boldogtalan ország. A boldogtalanság önzővé tesz. A boldogtalan ember egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére. A szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne. Sokkal több igazságtalanságot és kegyetlenséget követnek el egymás ellen a fájdalom sújtotta emberek, mint a viszonylag elégedettek. Az én krédóm: szüntesd meg a boldogtalanságot, tedd boldoggá az embereket, és jobbá lesz az egész világ!”

Irén szemében könnycseppek. Most szíve legközepébe talált szavaival a férfi. Semmi másra nem vágyik, csak boldogságra.

Telefonszámot cserélnek.

A számlát a férfi fizeti. Hazaviszi Irént taxival. A nő messze lakik, a Pillangó utcai metrómegállónál.

A ház előtt érzékeny búcsút vesznek. Kézcsók és puszi.

„Holnap hívom” – mondja a férfi.

„Nagyon várom a hívását. Igazán pompás este volt. Régen éreztem magamat ilyen prímán” – mondja az özvegy.

A férfi visszaszáll a taxiba. Bemondja a címét.

Otthon bebújik a felesége mellé az ágyba. A felesége horkol. A férfi nem tud elaludni a sok kávétól. És kicsit lelkiismeret-furdalása is van.

„Nem vagyok rossz ember” – gondolja magában. „Reményt adok öreg hölgyeknek, és pár óra boldogságot. Hát olyan nagy bűn, hogy havonta egyetlen estére a hódító szerepébe bújok? Mások gyilkolnak. Fejeket vágnak le. Meg lábakat. Tele van velük a híradó.”

A felesége tovább horkol. A férfi lassan álomba merül.

Három nap múlva Irén, az özvegy rájön, azért mondja a telefonja, hogy „a hívott számon előfizető, illetve szolgáltatás nem kapcsolható”, mert a Tihamér által felírt telefonszám túl sok. Egy számmal több, mint kéne. Nem tizenegy, hanem tizenkét jegyű. A Google sem tud Lampert Tihamér zeneszerzőről. Az ügynököt pedig nem játssza az Operaház.

 

Balzak Antal tűzoltóparancsnoknak (akit a beosztottjai csak „Főnöknek” hívnak) két szenvedélye van: a koffein és a társkereső oldalak. A koffein pozitívan stimuláló hatását napi 200‒400 milligrammban határozzák meg az orvosok, de a parancsnok ennek akár az ötszörösét is képes szervezetébe bevinni. Ezért aztán egész nap nyüzsög. Dobol a lábával, mutogat a kezével, folyton parancsokat oszt, telefonál, grandiózus terveket agyal ki. De leginkább futkos a folyosón a kávéautomata és az irodája között.

Legalább tízféle újságot járat a munkahelyére. Mind olyan lap, amelyben társkereső hirdetések is megjelennek. Vele nagyjából egyidős özvegyasszonyokra specializálódott.

Keddenként már alig várja, hogy a postás meghozza a Nők Lapját. Reméli, talál benne valami igazán kedvére valót.

„Főnök, megjött a sajtó” – mondja egy fiatal tűzoltó, és egy köteg újságot tesz a parancsnok asztalára.

A hatvanas, alacsony, manószerű, félkopasz, vicces arcú tűzoltóparancsnok belekortyol a kávéjába, közben lapozgatja a friss újságokat.

Hirtelen újra beront a fiatal tűzoltó és elkiáltja magát: „Főnök, riasztás! Öngyilkos nő a Kerepesi útnál!”

Mikor három tűzoltókocsival kiérnek a helyszínre, Balzak Antal azt látja, hogy egy öreg hölgy lóg az egyik panelház ablakában.

„Állítólag, vagyis a szomszédok szerint szerelmi bánatában ugrott ki a panelház 5. emeletéről, de a karkötője beleakadt egy 3. emeleti fregoliba. 37 perce lóg élet és halál között, és azt ordítja: Tihamér, te rohadt strici!”

Balzak Antal előveszi katonai messzelátóját, és a fregolin lógó nőre zummol.

„Micsoda kar, fiam, micsoda kar! Finom vonalú, kecses és arisztokratikus. A bőr már jócskán ráncos, de ettől a kéz nem válik öregebbé, inkább patinás hangulatot áraszt. Halpikkelyként csillogó, tökéletes körmök, hosszú, királynői ujjak, a vékony, gömbölyű, csodaszép csuklón régi, ezüst karkötő” – mondja a férfi, és egész testét átjárja a boldogtalanság.

„Parancsnok úr, parancsot kérek! Mi a művelet fedőneve?” – kérdezi türelmetlenül a fiatal tűzoltó.

„Indián nyár” – mondja halkan a parancsnok, és előveszi zsebéből a legsötétebb napszemüvegét.