Veres István: Irodalom és konzum 4. / A kérődzők

Léteznek biológiai folyamatok, amelyek kellemetlen érzéseket generálnak bennünk. Ilyen például a kérődzés, amelyet a párosujjú patások egyik alrendjébe tartozó emlősök gyakorolnak előszeretettel. Vagyis akár szeretettel, akár anélkül, de kénytelenek kérődzeni, mivel így működik az emésztésük. Az emberben persze undort kelt, ha arra gondol: az egyszer már a gyomrába leküldött kaját ismét visszautaztatja szájüregébe, aztán megint lenyeli, de ha tisztán fiziológiai szempontból nézzük, az ember undorérzete legfeljebb annyira lehet megalapozott, mint ha egy modern autó felháborodna, hogy az autóipar ontogenézisében alacsonyabb pozíciót elfoglaló kétütemű rokona hogyan és hová fecskendezte magának az olajat vagy a benzint, és hogy ez milyen undorító a modern porlasztási rendszerekkel működő leszármazottaik számára.

Ugyanennyire megalapozatlan az újraolvasás-párti és az újraolvasást ellenző (vagy inkább mondjuk így: nem erőltető) tábor viaskodása arról, kell-e, érdemes-e az irodalmi műveket újraolvasni avagy sem. A feszültséget eltérő szövegemésztési szokásaik generálják: míg az egyik csoport egyszer s mindenkorra elfogyasztja a szöveget, és azonnal új könyv után keresgél, a másik csoport tagjai szívesen térnek vissza időnként ugyanahhoz az olvasmányhoz, újra és újra kiszürcsölve az élvezetet a sorok közül. Itt két nagy alcsoportot kell elkülöníteni: azokat, akik évek múlva olvassák újra (és újra) ugyanazokat a szövegeket, lemérve, mennyire látszik meg a tapasztalaton az eltelt idő, és azokat, akik tudatosan veszik magukat körül olyan olvasmányokkal, amelyeket akár heti rendszerességgel elővesznek, és bizonyos részeket újra elfogyasztanak. Utóbbiakat szintén nevezhetjük kérődzőknek. Az egyszer (vagy többször) már lenyelt szövegrészleteket valami kényelmes, szélvédett helyen ismét felöklendezik, hozzáolvasnak valamit ugyanabból, és rágják, bontják őket tovább, elemeikre. Szájukból mondatmaradványok lógnak, arcukon szétkenődött betűk. Bizony, az ilyesmire akármilyen silány szöveg nem lehet alkalmas, emelheti fel az ujját bárki, de mi leintjük: vegyél vissza öreg, ez nem ez a film, hisz tudod te is, hogy A Pál utcai fiúk meg a Tüskevár valahol ugyanaz, mint a Biblia vagy a telefonkönyv: papírlapokra nyomtatott fekete jelek gyűjteménye, amelyet bizonyos indíttatásból időnként valakik olvasni kezdenek, akár többször is egymás után. Különbség talán csak annyi köztük, mint a csirkehús és a marhahús között: az egyik könnyebben emészthető, a másik a gyomrot jobban megtornáztatja.

Aztán vannak a versek, amelyeket szinte csak újraolvasni lehet, ugyanis egy verset a legritkább esetben emésztünk meg első nekifutásra, de ha ez meg is történik, azonnal újraolvassuk (már ha felkeltette az érdeklődésünket). Vagyis a vers tipikusan kérődző műfaj.

A könyv ennivaló, legalábbis úgy bánunk vele. Még mindig tartja magát az a szokás, hogy “ételt és könyvet nem dobunk ki”, tekintet nélkül arra, hogy az illető étel vagy könyv mennyire szolgált rá erre a bánásmódra. Én a napokban leadtam egy nyersanyag-felvásárló udvarban több, mint fél mázsa papírt. Voltak közte könyvek is meg újságok, amelyekért évekkel ezelőtt pénzt adtam. Úgy voltam velük, mint Paris Hilton az egyik kábelcsatorna valóságshow-jában, amelynek az volt a címe, hogy Paris Hilton keresi a legjobb barátnőjét. Amikor a jelentkezők közül már csak kettő maradt, Paris Hilton kiválasztotta közülük azt, aki legjobb barátnője lesz. A második helyezettről pedig csak annyit mondott: soha többé nem akarom látni.